A negatív szalagcímek a zürichi Kunsthausról 2021-ben kezdtek megjelenni a sajtóban – éppen akkor, amikor a múzeum történetének egy jelentős és örömteli állomásához – a régi otthonát kiegészítő, David Chipperfield brit sztárépítész által tervezett új épületének átadásához – érkezett. A 2021 végén birtokba vett épület részben időszaki tárlatoknak ad otthont, de itt látható több, hosszabb távon tartós letétbe helyezett magángyűjtemény is. Utóbbiak közül méreteit és értékét tekintve is kiemelkedik Emil Georg Bührle világviszonylatban is rendkívülinek számító kollekciója, középpontjában a francia impresszionista és posztimpresszionista festészet remekeivel. Arról már önmagában is vita bontakozott ki, hogy egy múzeumnak valóban a „gyűjtők gyűjtése”-e a legfontosabb feladata, ez azonban jobbára megmaradt a szakmai diskurzus keretei között. Az viszont már igen széles vitát generált és valósággal a „vádlottak padjára” ültette a múzeumot, hogy Bührle gyűjteményét anélkül állította ki, hogy alaposan bemutatta volna létrejöttének körülményeit, mindenekelőtt azt a tényt, hogy az üzemeiben kényszermunkásokat is foglalkoztató Bührle Hitler egyik legfontosabb fegyverszállítójaként vált az akkori Svájc leggazdagabb emberévé. Az „artwashing” fogalma a 40-es évek második felében és az ötvenes években még nem volt ismert, de ez írná le a legpontosabban az imázsát ekkor bőkezű mecénásként építő milliárdos lépéseit. Ennek a kontextusnak a bemutatására a gyűjteménynek a Kunsthaus új épületében látható, kétségkívül lenyűgöző prezentációja eredeti formájában alig tett kísérletet. Az intézmény vezetése szemmel láthatóan nem értette meg a gyűjtemény múltjával való szembenézés fontosságát és ezt a feladatot a közvélemény, a politika és a sajtó nyomása alatt is csak következetlenül oldotta meg. Minden bizonnyal nem javította a múzeum cselekvőképességét az sem, hogy ekkor már ismert volt: a funkciójában eltöltött jó két évtized után 2022-ben távozik éléről igazgatója, a német Christoph Becker. Elkövetett hibái miatt lassan a közhangulat is a direktor ellen fordult, különösen azt követően, hogy a bírálatok hatására sebtében összehívott 2021. decemberi sajtótájékoztatóján meglehetősen szánalmas mentegetőzésbe kezdett. Megemlítette többek között, hogy a Bührle-gyűjtemény prezentálásának módjáról Ronald S. Lauderrel, a Zsidó Világkongresszus elnökével is konzultált, amikor az amerikai üzletember-műgyűjtő Zürichben járt. Lauder szerint ebből csak annyi igaz, hogy valóban találkoztak, az azonban semmiképp sem nevezhető az adott kérdésben folytatott konzultációnak. Ekkor a sajtó egy része már Becker fejét követelte; a helyi Tagesanzeiger 2022. január 2-án a „Most már tényleg elég, Becker úr!” címet adta kommentárjának.
Az igazgatói stafétabot átadásának módja egyébként önmagában is kritika tárgya volt. Sokan tették fel a kérdést, hogy egy, a Kunsthaust is fokozott takarékoskodásra kényszerítő időszakban mi szükség van arra, hogy az új igazgató betanulási ideje egy teljes év legyen, azaz ilyen hosszú ideig fizessenek párhuzamosan két vezetőt. Ez már csak azért sem volt magától értetődő, mert az utód, a posztját pályázat útján elnyert belga Ann Deemester, nem kezdő a pályán; nyolc évig az amszterdami De Appel művészeti központ, majd ugyanennyi ideig a haarlemi Frans Hals Múzeum igazgatója volt.
Amikor Christoph Becker már tényleg elkezdett csomagolni, egy tűzeset gondoskodott arról, hogy utolsó hetei se teljenek nyugodtan. Tavaly augusztus 3-ra virradóra tűz ütött ki a múzeum régi épületének egyik, műtárgyak csomagolására használt helyiségében; a tüzet az ott tárolt, akkumulátorról működő berendezés öngyulladása okozta. Senki sem sérült meg és a lángok a műtárgyakban sem tettek kárt, azonban több százas nagyságrendben vált szükségessé a műveknek a füst és korom okozta szennyeződésektől való megtisztítása és tatarozni kell jó néhány helyiséget is. Ezért a tűzeset óta a régi épület zárva tart; az újranyitást eredetileg december végére-január elejére tervezték, majd március-áprilisra halasztották. A munkák során összesen mintegy 700 műtárgyat kellett elmozdítani eredeti helyéről, s eközben – mint ahogy az egy néhány nappal ezelőtti kommünikéből kiderült – két kis méretű festménynek nyoma veszett. Egy-egy XVII. századi flamand, illetve holland festő üvegezett fakeretben kiállított munkáiról van szó, melyek egy magángyűjteményből kerültek tartós letétként a múzeumba. A Kunsthausban kiállított művek közel háromnegyede magángyűjtők ajándékaként vagy tartós letétjeként került a múzeumba; ez a gyűjtőktől való nagy fokú függés különösen kínossá teszi az ügyet, hiszen nyilvánvalóan negatív hatással lehet az adományozási kedvre. A két művet azóta regisztrálták az eltűnt műtárgyak nemzetközi adatbázisában, az Art Loss Registerben; a rendőrség pedig első körben azt az időintervallumot igyekszik szűkíteni, amikor az apró festményeknek lába kelhetett. (A múzeum sietett bejelenteni, hogy további műtárgyak nem érintettek az ügyben.) A festmények egyike néhány tízezer, a másik néhány százezer frankos becsértékkel szerepel a nyilvántartásokban. Mindkét mű biztosítva volt, így a képek eltűnéséből közvetlen anyagi kára nincs a múzeumnak, a felújítás költségei azonban jelentősen megterhelik az amúgy is feszített költségvetést, miközben – a jelenlegi állás szerinti – 8-9 hónapos részleges zárvatartás miatt a jegyárbevétel is erősen visszaesik.
A múzeum akciói és kommunikációja ez ügyben sem voltak igazán szerencsések; a sajtó joggal kifogásolja, hogy a Kunsthaus csak két héttel a művek eltűnésének felfedezése után értesítette a rendőrséget, a nyilvánosságot pedig csak újabb, közel két hét elteltével tájékoztatta. Mindez azonban már nem írható a korábbi igazgató számlájára; tavaly október óta az irányítás utódja kezében van.
Egyébként hiába a közmondásos svájci precizitás és a kiváló közbiztonság, a Zürichben őrzött műtárgyakon mintha átok ülne. Magából a Kunsthausból sem most első alkalommal tüntek el műtárgyak; 1968-ban Salvador Dali Rózsafejű nő (Nő rózsás fejjel) című kis méretű 1935-ös olajképét lopták el a múzeumból. A festmény később Franciaországban bukkant fel és hároméves távollét után, 1971-ben került vissza Zürichbe.
A legnagyobb zürichi képrablás 15 évvel ezelőtt történt, amikor fegyveresek négy, szinte felbecsülhetetlen értékű festményt raboltak el – éppen a már említett Bührle-gyűjteményből. Monet, Degas, Cézanne és Van Gogh festményei néhány év alatt megkerültek, de ez az eset győzte meg végleg a gyűjtemény kezelőit, hogy a zöldövezeti villaépületben nem megoldható a kollekció biztonságos őrzése és ezért kezdték el keresni az együttműködés lehetőségét a Kunsthaussal, melynek Bührle valaha a legnagyobb mecénása volt. (A négy kép egyike, Cézanne Fiú vörös mellényben című közismert alkotása egykoron Nemes Marcell tulajdonában volt.)
A legtöbb műalkotásnak azonban nem ilyen drámai körülmények között veszett nyoma. A mostani eset kapcsán a helyi sajtó kutatásba kezdett, amely sokkoló eredménnyel zárult: kiderült, hogy a város kezelésében lévő műkincsállományból jelenleg nem kevesebb, mint 355 tétel mellett szerepel a „bizonyosan eltűnt” megjegyzés. 2021-ben még „csak” 115 ilyen mű volt, azóta több mint 200 újabb, korábban „ismeretlen helyen lévőnek” minősített munka esetében adták fel a reményt, hogy valaha is előkerülnek. És ez még mindig csak a jéghegy csúcsa: az eredeti nyilvántartásokban szereplő 34.500 műtárgy közül összesen 4.800 holléte ismeretlen, ezek túlnyomó többségét ma már nem is keresik.
Ezeket a műveket korábban a város kezelésében lévő intézményekhez, hivatalokhoz helyezték ki, de mint kiderült, ezeknek az aktusoknak a dokumentálása 2008 előtt egyáltalán nem vagy csak igen hiányosan történt meg, s a művek meglétét később sem ellenőrizték. A festmények, szobrok egy részét a nagyközönség is láthatta, más részük a városi intézmények tanácstermeit, dolgozóik irodáit díszítette. Többségük nem képviselt jelentős értéket – ami persze nem mentség hanyag kezelésükre – de vannak a hiánylistán frankban mérve is több százezres értékű alkotások. A legdrágább „felszívódott” mű egy Le Corbusier-csendélet, melynek értékét a szakértők másfél millió frankra, azaz közel 600 millió forintra becsülik.
S hogy mi lett ezekkel a művekkel? Egy részüket vélhetően leselejtezték vagy egyszerűen kidobták, más részüket a feltételezések szerint nyugdíjba vonulásukkor, vagy állásváltoztatásuk során egyszerűen magukkal vitték azok, akiknek irodáit díszítették. A hiányos vagy nem létező dokumentáció miatt ezek visszaszerzésére ma már nincs is esély.
Hogy egy kis méretű festménynek vagy grafikának könnyen lába kelhet, nem szorul magyarázatra, arról viszont még csak elképzelése sincs Zürichben senkinek – nyilvánvalóan a tettesek kivételével –, hogy hogyan tűnhetett el a város messze földön híres operaházának előcsarnokából Margrit Gsell-Heer szobrászművész Ülő nő című életnagyságú aktja. A szobor alkotójának legismertebb munkájáról van szó, melynek bronzba öltött változata ma is a Zürichi-tó partján áll. A kőszobor elszállítása komoly logisztikai kihívást jelenthetett és az is nehezen elképzelhető, hogy ne lettek volna szemtanúi. Hollétéről ennek ellenére évek óta nincs semmilyen hír, és úgy tűnik, egyedül a művész unokája az, aki még ma is megpróbál a nyomára bukkanni.
A zürichi rendőrség szóvivője a sajtóban elmondta, hogy évente átlagosan féltucatnyi műkincsrablás ügyében érkezik hozzájuk feljelentés, többségében magánszemélyektől. A fentiekből azonban jól látszik, hogy valójában nagyságrendekkel több műtárgy tűnik el, s ehhez az esetek többségében nincs is szükség erőszakra.
Borítókép: A Kunsthaus Zürich régi épülete, a tervezője, Karl Moser nevét viselő Moser-Bau. A Kunsthaus Zürich jóvoltából
