Október-november hagyományosan a rangsorkészítés időszaka a művészeti szcénában. Ezek a listák mindig vitathatóak, a dolog természetéből adódóan sem lehetnek objektívek, de túl azon, hogy megdobják az őket közlő folyóiratok vagy szájtok olvasottságát, érdemi vitákat generálhatnak arról, milyen teljesítmények predesztinálnak a listákon való megjelenésre.
A legáltalánosabb vád a rangsorokkal szemben az, hogy szubjektívek, ezért készítőik komoly, bár összességükben nyilván csak korlátozott eredményekkel járó erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy a listák objektívebb színben tűnhessenek fel. Ennek két fő eszköze van: az egyik az általánosan elismert szakemberek minél szélesebb körének bevonása a listák összeállításába azzal a reménnyel, hogy a sokféle szubjektív vélemény együtt mégiscsak tárgyilagos képet ad. Így készül például a mindmáig nemzetközileg legelfogadottabb rangsor, a londoni ArtReview Power 100-a, amelynek a Műértő gondozásában egy évtizede már hazai változata is van, a Magyar Power 50. (A Power 100 legutóbbi, tavalyi kiadásáról itt, míg a legfrissebb Magyar Power 50-ről itt számoltunk be.) A „Power” különlegességét az adja, hogy nemcsak a művészeket rangsorolja, hanem a szcéna valamennyi szereplőjét. Van azonban egy másik megközelítés is, ami szerint miközben egy műalkotás megítélése valóban szubjektív, annak fogadtatása már mérhető, s itt már konkrét tényeket, nem pedig véleményeket lehet és kell feldolgozni.
Ez utóbbi „iskola” egyik legismertebb terméke a német Kunstkompass, aminek már kora is bizonyos rangot ad, hiszen az elmúlt napokban 51. (!) alkalommal jelent meg. Ezt a rangsort nem művészeti, hanem gazdasági folyóiratokban publikálják – korábban a Manager Magazinban, az utóbbi években a Capitalban – és online, ellentétben pl. a Power 100-al, nem is hozzáférhető. Ez a lista abban is különbözik a Power-től, hogy nem egy-egy adott év teljesítményét méri – ami persze nem függetleníthető az életút egészétől –, hanem azt, amit a művészek egész addigi pályájuk során letettek az asztalra. Ezt nem értékelik minden évben újra; mindig csak a legutóbbi év teljesítményét pontozzák és ezt a pontszámot adják hozzá a korábbi eredményhez – a legidősebb művészek esetében tehát pontszámuk idén akár már 51. alkalommal bővülhetett. Ez azt is jelenti, hogy ez a lista sokkal stabilabb, sokkal nehezebb felkerülni rá – de nehezebb lekerülni is, amire, legalábbis a rangsor élbolyában, többnyire csak az életmű lezárulásával kerül sor.
A Kunstkompass további sajátossága, hogy a műkereskedelmi sikereket – amik pedig, legalábbis az aukciós piacon, pontosan mérhetőek – teljes egészében figyelmen kívül hagyja; helyettük az alábbi tényezőket veszi, súlyozott pontozással, figyelembe:
- egyéni tárlatok a világ 300, legfontosabbnak ítélt múzeumában (néhány éve még csak 230 múzeum kiállításait dolgozták fel)
- részvétel a száz legfontosabb csoportos kiállításon (documenta, biennálék, triennálék, Manifesta, stb.)
- a legfontosabb művészeti folyóiratokban megjelent kritikák
- neves múzeumok vásárlásai
- jelentős díjak, kitüntetések (pl. a Turner Prize)
- új köztéri alkotások felállítása
(A módszer kritikusai persze nem mulasztják el megjegyezni, hogy a szubjektív elem itt sem zárható teljesen ki, hiszen aligha van két olyan szakember, akiknek például a 300-as múzeumi válogatása, vagy az általuk megnevezett folyóiratok listája pontosan fedné egymást.)
A Kunstkompass nem kevesebb, mint 30 ezer művész adatait dolgozza fel, ebből az „alaprangsorban” a TOP 100 kerül nyilvánosságra. Emellett megjelenik azonban két további rangsor is: egyfelől a feltörekvő művészek, a „holnap sztárjainak” listája – azoké, akik az elmúlt egy évben a legnagyobb pontszámnövekedést érték el; továbbá az „Olympos-lista” – ez utóbbin azokat tartják nyilván, akik korábban az alaprangsorban szerepeltek, de életművük időközben lezárult, pontjaik száma viszont továbbra is gyarapszik.
A Kunstkompass rangsorának listavezetője – a szisztéma és a kritériumok ismeretében ez egyáltalán nem meglepő – immáron 18. egymás utáni alkalommal Gerhard Richter; az ő előnye olyan tetemes, hogy amíg él, helyét senki sem veszélyeztetheti. (Jövő évi pontszámát bizonyára növeli majd a Magyar Nemzeti Galériában jelenleg látható nagyszabású kiállítása is.) Nincs változás a 2-9. helyen sem, itt, csakúgy mint tavaly, Bruce Nauman, Georg Baselitz, Rosemarie Trockel, Cindy Sherman, Olafur Eliasson, Tony Cragg, Anselm Kiefer és William Kentridge nevét olvashatjuk; a TOP 10 egyetlen újonca a német Imi Knoebel a 10. helyen, ahol a svájci Pipilotti Ristet váltotta. A lista összeállítási elveit figyelembe véve nem meglepő módon egy kivételével valamennyi említett művész az idős nemzedékhez tartozik; a kivételt az 54 éves Eliasson jelenti. A TOP 10-en kívül azért már nagyobb mozgások is megfigyelhetők: a német Hito Steyerl és az osztrák Valie Export 21-21, a japán Hiroshi Sugimoto 11 hellyel került előbbre az előző évhez képest.
A százas listán szereplők földrajzi megoszlása azt mutatja, hogy a szubjektív elemet nem sikerült az összeállításnál teljesen kiiktatni – különben aligha szerepelne a rangsorban a legtöbb, szám szerint 28 név Németországból.
Ez még akkor is feltűnő, ha tudjuk, hogy a kortárs német képzőművészet valóban a világ élvonalában van. Az USA 27 művészt „delegál” a listára, míg a harmadik helyen Nagy-Britannia 12-t. A német túlsúlyt némileg ellensúlyozza, hogy a holnap sztárjainak ugyancsak százas listáján már az USA az első 23 művésszel; Németországot itt 19-en, Nagy-Britanniát az alaplistához hasonlóan 12-en képviselik. A 20 nevet felsoroló Olympos-listán erős az amerikai túlsúly; a 11 ottani művész mellett 4 német alkotót találunk ebben a rangsorban.
Az Olympos-lista élén egyébként őrségváltás történt: az első helyet évtizedekig őrző Andy Warhol helyét Joseph Beuys vette át, ami egyértelműen a 100. születésnapját köszöntő rendkívül nagyszámú kiállításnak és recenziónak köszönhető. Hozzá hasonló pontszámnövekedést az élő művészek közül sem tudott senki felmutatni. Warhol idén a második ezen a listán, kettejüket Sigmar Polke, Louise Bourgeois és Martin Kippenberger követik.
Beuys mögött a legnagyobb pontszámnövekedést elért művészek összesített, tehát az élő és a már nem élő művészeket egyesítő listáján a TOP 10-ben Georg Baselitz kivételével kizárólag nők szerepelnek, köztük a japán Yayoi Kusama, a lengyel-német Alicja Kwade, a német Anne Imhof és a már lezárt pályájú francia-amerikai Louise Bourgeois.
A nők térnyerése tehát az egyik markánsan kibontakozó és a Kunstkompass által szemlézett területek mellett a műkereskedelemben is érvényesülő tendencia,
de ugyanígy megfigyelhető az installációkkal, főként a multimediális installációkkal foglalkozó művészeknek a pontszámokban megmutatkozó előretörése is.
A holnap sztárjainak listáját némileg bizarr módon, de a játékszabályokból következően vitathatatlanul a 92 éves Yayoi Kusama vezeti, neki legutóbb történetesen éppen Berlinben volt nagy szakmai és közönségsikert aratott szóló show-ja. A japán művész a múlt század 60-as – 70-es éveiben már viszonylagos ismertségnek örvendett, később azonban ritkán került rivaldafénybe, s igazi nagy sikereit a legutóbbi években érte el.
A teljes Kunstkompass a Capital most megjelent novemberi számában olvasható; az elmúlt 20 év rangsorainak élmezőnye megtalálható a Wikipédia Kunstkompass címszava alatt.
