Még nem késett le senki a kiállításáról, mert nyitva lesz december harmadikáig. Valójában csak egy mű, egy installáció, mely áll tizenegy autógumiból, ugyanannyi neoncsőből és rejtélyes szerkezetből, amelyek tizenegy éles fénypontot forgatnak körbe-körbe a külsők belső falán. És persze elosztók meg drótkötelek. Tizenegy használt gumiabroncs kört alkotva vékony acélsodronyokon (kábé kettő méter magasságban) függ a padló fölött.
Úgy tűnhet, szinte mindent elmondtam, akkor meg minek is mennének el? De nem, mert teszem azt, ha felsorolom, hogy liszt, tojás, cukor, satöbbi, meg hogy miből pontosan mennyi kell, ettől még nem lesz olyan habkönnyű, omlós, aranysárga piskótája, mint a nagymamáé volt. Cseke Szilárd műve annyira egyszerű, hogy szinte már az egyszerűsége nehezíti meg a befogadást, de azért csak veselkedjünk neki. Hátha!Ha magunk elé képzelünk egy kereket, lehet az fából, vasból vagy akár gumiból, akkor is, ha álló helyzetben vizionáltuk, forgásra, mozgásra asszociálunk. Installációnk kerekei viszont vízszintes helyzetben lógnak, erős kötelekkel felfüggesztve, semmi mozgásra nem adva lehetőséget, úgy, hogy a nagy forgás illúziója odavan, maradnak hát a kicsi belsők, a kis fényfoltok végtelen (dec.3-ig!) körberohanása. Ezek pedig – bármilyen hosszan és révülten figyeltem – együtt sem, meg külön-külön sem keltették az abroncsok forgásának illúzióját. Tehát nem valami optikai játékról van szó, olyasmiről, amivel először a Sicc könyvben találkozik a gyerekember, később meg Duchamp-nál talán. Nem tehetünk mást, mint hogy máshonnan közelítsünk: lehet értelmezni a haladást fejlődésnek is, és akkor valami jövő felé mozgásról, vagyis hát ez esetben annak hiányáról, illetve csak látszatáról lehet szó. Így a helyzet még súlyosabb, vagyis stagnálóbb, vagy mi is az ideillő legmegfelelőbb szó. Mert jó, azt mondjuk, hogy nincs haladás, csak úgy tűnik, de hát nem tűnik úgy!Már látom, kár volt idekeverni a nagymamát a piskótájával, hogy mennyire kínos, kellemetlen darabokra szedni és tételesen felsorolni egy mű elemeit, narancsot, szőlőt, szelet görögdinnyét egy csendélet esetében, a milói Vénuszról derék-, csípő- és mellbőség alapján képet alkotni. Ez vonatkozik az abroncsos installációra is. Elmesélni éppen lehet, de a szó csak leír vagy éppen ecsetel, ne adj’ isten simítófával elhúz, de végső soron falat emel a látvány és lehetséges nézője közt. Néhány mondattal el lehet intézni egy művész több hónapos töprengését, ami az ötlettől elvezetett a megfogant gondolatig: csiszolódott-alakult, átment a megvalósíthatóság szűrőjén, és létrejött, megszületett? Hát nem. El kell menni, és meg kell nézni, mert teljesen más, mint így elmondva.Ha már ott vannak, olyat is láthatnak, ami túlfutna az adott kereten, hiszen az egész bevásárlóközpontról van szó! Gigantikus vállalkozás lenne, és ráadásul ott tartanék, ahol kezdtem. Ugyanis nem tudom, mennyire volt bekalkulálva a környezet, a sok zöld üveg és szürke kő, a hideg acél, a suhanó liftek, vagy egyenesen ide lett kitalálva a mű? Szándékos-e a rejtőzködése, hogy beépül, hogy a pláza szerves részévé válik, annyira, hogy a felszínes megfigyelő, a környékén megforduló vásárló akár autógumis akciónak is nézheti. Mert manapság az dívik, hogy a kirakatok letisztultak, kevés bennük a tárgy, és azok is nagyon megtervezetten vannak elhelyezve. A slendrián, hányaveti tartású próbababák ideje is lejáróban, nem elég már, hogy minden mellé odabiggyesztünk egy félmeztelen nőt és a termék el van adva! Maradjunk annyiban, hogy a hely komoly, méltóságos és szép. Korunk temploma – futna ki a számon, de ekkora közhelyet azért mégse. És ott hátul, a kiugró erkély (ez maga a Park Galéria) fölött autógumik lebegnek a magasban. Ez is biztos valami reklám, mi lenne? És tessék, már itt tartok én is, aki pedig direkt ezért jöttem ide, és itt állok közvetlenül előtte. Tudatos átúsztatás-e a reklámon át a valóságba, ilyeneken gondolkozom, hogy ez egy rafinált trükk, mutatvány a művészet-nemművészet határán, a kortárs képzőművészet egyre gyakrabban felbukkanó izgalmas problémafelvetésének vagyunk-e szemtanúi? És akkor nagyon jó! Brávó. De ha nem? S ha mégis?A döntést megnehezíti az is, hogy a kiállításnak történetesen szponzora is van, és nem hiszik el, egy abroncsokkal kereskedő cég, amelyik szlogenje az, hogy: Együtt haladunk. Így az a kérdés is felmerülhet, hogy ez akkor valójában egy művészetbe bújtatott reklám, vagy fordítva? Mert akkor lehetséges, hogy a környezeti áthallás tartozéka az installációnak, de mindenképpen új kontextust ad a maga sápadt és mégis meleg fényeivel. Egy fordított „állni látszik a szekér, bár az idő halad” érzés tölti el az embert. Kicsinyke szédület.Innen már könnyebb a dolgunk, ha elég relaxáltak vagyunk, és lazítunk kicsit a konkréton, máris itt a Szép új világ: egyik mellékszereplője, egy átlagos Fordra szavazó polgárrá leszünk, lehetünk, a szürke, retró stílusú, divatosnak mondott műbőr kiskabátkánkban. Minden klappol, csak ez a bizonytalanság már múlna, hogy ne kelljen ilyen erősen szorítani a korlátot… (Biztos a hiperugrás mellékhatása, csak az lehet – nyugtatjuk magunkat már ebben az új jelenben, ami valójában a régi, a most zajló idő.)Mostanság, már nem is olyan nehéz azt gondolni, hogy Huxley regényét negatív utópiának nevezni nem más, mint kollektív önámítás. Pár térfigyelő kamerát nagytotálra fókuszálva kezdődhetne is a kisköltségvetésű film forgatása. De legyen inkább az 1984 (George Orwell), akkor a szereplőket sminkelni se kell, pont jó lesz ez a halványlilás búskomor fizimiska mindenkinek. Az is lehet, hogy már forgatják, vagy már meg is vágták. Ki tudja? A haladás illúziója helyett ez már a jelen valósága. Stanislaw Lem jóslata már nem jóslat, a technikai fejlődés már-már meghaladta az emberét. Nem értjük, hogy valójában hogyan működik az az elegáns lift ott, az installáció mögött, és azt sem, hogy hogyan fékez a metró. Az Apollót 69-ben egy olyan számítógéppel tették le a Holdra, és hozták vissza, aminek a tudása tíz százalékos volt egy mostani átlagos mobilhoz képest! Mi meg jóformán semmit sem tudunk róla. De ne legyenek illúzióink, a kütyüinknek hála, ha akarnak, rólunk szinte minden megtudható.Cseke Szilárd installációja sem egy hadronütköztető, nem egy CERN, mégse világos, hogy lézer-, vagy esetleg neonfénypontokat látunk pörögni, központosított-e a vezérlés, vagy külön-külön járja mindegyik a maga útját, és egyáltalán: hogyan van megoldva a forgatás? De mindegy is, húsz évvel ezelőtt sem csodálkoztam el a diszkóban a felettünk átcikázó lila meg zöld fénypászmákon. Menő diszkó volt, naná, természetes, ilyennek kell ennek lenni. Egy ilyen sebtében felvillanó, és talán nem is ideillő, találó emlékhez képest is nekem az, hogy rohan körbe akárhány fényecske, csinálják is azt akárhogyan, nekem, hogy is mondjam csak…Utolsó próbálkozás. Volt már Lem és Duchamp, nem is sorolom tovább ki még, de közben eszembe jutott a 2001 Űrödüsszeia, a Kubrick film is, az űrhajós, ahogy ott fut körbe-körbe abban az óriási fehér, gyűrűszerű folyosóban testedzés végett. De nem, mégsem, mert miközben ő folyton visszatér oda, ahonnan elindult, űrhajója halad a Jupiter felé, és különben is, a futópad és más fitness eszközök egy másik kortárs művész asztala.Semmivel sem jutottam előbbre, és azzal befejezni, hogy a haladásnak tuti, hogy van, csak már nekünk fogyott el az illúziónk, túl kézenfekvőnek tűnik, meg aztán lehet, hogy nem is igaz. Ami viszont kétségen kívüli, az az, hogy ami előtt állunk, az a tudományon bőven innen van, de a fantasztikumon sincs túl, bár ezt senki sem állította, sem az ellenkezőjét.
