„Jó, jó, de nem elég jó…”, énekelte a Sziámi-Sziámi a nyolcvanas évek végén, az idő tájt, amikor dívtak az új szenzibilisek. (Istenem, hol vannak, mi lehet velük, vajon szenzibilisek-e még?)
Ezt hallgattam, néztem meg a Youtube-on, és összeszorult a szívem, hogy én ezt a számot mennyire szerettem, mert benne volt minden, amit arról, illetve, erről a világról gondoltam. Berezelten, riadtan, jobbra-balra pislogva várni, hogy most mi lesz, és titkon érezni, hogy az, ami jönni fog, na, az se lesz fenékig tejfel, és ez van most is szakadatlan, úgy tűnik innen lentről, hogy ez a szám aktuális még egy ideig. És egyre inkább aktuálisabbak múltunk nyomott hangulatú, depresszív együtteseinek szövegei a Kontrolltól az Európa Kiadón át, el akár a Trabantig. Ami egykor flancos belvárosi nyavajkodásnak tűnt, az mára beérett, és szinte szóról-szóra igaz lett. A város pedig illő díszlet a maga lerobbantságában, kietlen, riasztó foghíjas utcáival, bezárt boltjaival. Mindent bevon a bú hártyája, még azt is, ami agyon van világítva. Ez a háttere a múltban megírt, a jelenben éppen folyó darabnak.„Már megint ez a lehangoló hangulat…” – énekelte annak idején Méhes Marietta. Ez volt. Ez van. És ez van Herman Levente Autóportrék című kiállításán szublimált állapotban és kizárólag autókra vonatkoztatva (egy kakukktojás, egy tank kivételével). Mindenekelőtt egy költői kérdés: vajon mennyire határozza meg egy kiállítótér az ott kiállított műtárgyak méretét és/vagy mennyiségét, és ezen paraméterek mennyire befolyásolják a művész eredeti szándékát? Konkrétabban: ha feltételezzük, hogy egy kiállítás mindegyik képe jó (jelen esetben ezt nem is nehéz feltételezni), hány mű az éppen elég, és mikor van az, hogy pont ennyi és eggyel sem több! Látva a meghívón az elhagyott kocsit a címmel együtt, ez nekem túl vicces, vagyis szinte kegyeletsértő, még akkor is, ha tudva tudjuk, hogy egy autónak lelke nincs, nem lehet. De van! – állította a múlt heti ismétlésben egy amerikai használtautó-kereskedő a Discovery Science-en, és mintha ezzel akarná megzavarni a gyerekek fejét is a Verdák I, II., III., szintén amerikai, egész estéket betöltő animációs filmek sora. Hogy az autók élnek! Úgy tűnik, hit kérdése, hogy valójában van-e élet a gépekben, de az biztos, hogy az itt kiállított képeken az összes autó, busz, rozsdás kasztni mind halott. Halott a viszonylag fiatal, még mindig erőt sugárzó sportkocsi kilences számmal, ő is végképp az enyészeté, élete delén, fél évvel a forgalmija bevonása után, most már mindörökké abban a gyönyörű tengerparti tájban! Mennyire telitalálat jelen esetben a cím: 9! Talán így már érthetőbb az ellenállásom a kiállítás címét illetően, ugyanis azon túl, hogy igazán kézenfekvő egy festőnek, aki éppen autókat fest, nyilván eszébe jut az autóportrék (szójátékra hajazó, de mégsem az), megnevezés és kimondja, ha például összefut egy ismerőssel az utcán, és az érdeklődik afelől, hogy mit tevékenykedik a művész mostanság? És akkor itt a válasz: „autóportrékat festek”. Nem bírom megállni, hogy meg ne jegyezzem, hogy az autóportré valójában önarcképet jelent, íme, itt a megvillantott humor, ez nagyjából mindenkinek leesik. De mihelyt bent van a galériában, ez a dolog mellékszálra kerül, a képeket nézi és magát látja, múltjába réved, képeket lát maga előtt, és képek futnak benne is egyszerre, múltról és jövőről. Pedig csak lerobbant kocsik vannak itt, egyedül, párban, vagy éppen többedmagukkal. És ha már sok ilyen autó egymás mellett, akkor autótemető, tömegsír, könnyen asszociálhatunk az igazi temetőre. Legalábbis ott jártamkor olyan illő óvatoskodással kerülgette egymást az a három látogató, meg én is, mintha sírkertben járnánk. Mint aki nem találja, mert rég volt már kint, régi osztálytársa sírját. Milyen pazar megoldás, a sárga mennyire hozza a fehérrel a magány érzetét, hogy néhány zöld folt és némi barna, és itt az erdő, hűvös, nedves, illata is van, és a bokor mögött, ott, mintha nedves rongy szaga…Tulajdonképpen minden festmény egy-egy történet, végleges és lezárt, bár biztos van szakmabeli, aki addig aprózná, hogy úgy csillogna a görbült nikkel fogantyún az a rohadt vízcsepp, hogy még meg is szólalna! (lásd még hiperrealizmus) Na, ez nem az, szenzitív realizmus, mondanám, ha volna ilyen, de az is lehet, hogy van. És akkor ennyi ihletett pillanat után, újra a zavaró címek, amik nem hagynak teljesen elmerengeni, feledtetik az elmúlásról való borongást: Second hand, Motor Kaput, AVE…AVE, olvasható egy busz oldalán, mert, hogy a szó elejéről lekopott a TR, a végéről meg az L. Egy buszon, amin már nem segít ezer üdvözlégy sem! Vajon véletlenül kopott más értelmes szóvá a felírat? A CUBA LIBRE és a DACIA 1100 telitalálat, a cím és a kép is az! A kiállításhoz talán passzentos olvasmányt is tudok ajánlani, még film is készült belőle, Cormac McCarthy írta, címe: Az út. (Magvető, 2010) Ilyen és hasonló, végleg leparkolt, járgányokat láthatott hosszú vándorlásuk során a két főhős, apa és fia. (Különben ilyen kép cím is van itt, mármint hogy Apa és fia, de ez most már tényleg zárójelben marad). Zenei kíséret meg legyen, mondjuk, az Európa Kiadótól valami, például ez: „…örökké elmegyünk, pedig sehol se várnak ránk, és mindig csak képeket hagyunk magunk után. Az utcán patkányok rohannak, ez a pillanat örökké tart majd, vaku villan, gyönyörű vagy, kezedben olvadó fagylalt…”, vagy inkább ennek a számnak a vége találna ide, persze zenével, ahogy kell.
