Több szempontból is érdemes odafigyelni a fiatal fotográfusra, hiszen korát meghazudtoló módon használja a fotográfia formavilágát, és pontosan tárja elénk történeteit. Ez a pontosság persze nem azt jelenti, hogy Krystyna Bilak a szánkba rág bizonyos gondolatokat. Az enigmaszerű, megfejtésre váró képek engedik, hogy bárki saját igénye szerint formálja a jelentést. A pontosság arra vonatkozik, hogy Bilak portfoliójában a fotográfia széles eszköztárával találkozhatunk, a felmerülő témáknak megfelelően alkalmazva az eszközöket. André Kertészről azt írta Márai, hogy célja az anyag mögötti összefüggés, a forma megjelenítése, úgy elmondható, Bilak a fény és forma mögötti valós látványt keresi.
De mit is látunk a képeken? Épp ez az, amiről az itt bemutatott két sorozat szól. Az Unseen, azaz láthatatlan vagy észrevétlen képei feladat elé állítják látásunkat, keresik a titok nyitját, újraélik a fotográfia első szárnypróbálgatásait, játszanak az észlelésünkkel. Mindezt azonban kortárs köntösben teszik, épp ma, amikor a post truth hétköznapjaiban sokan a médiában hatalmas szerepet kapó képeket teszik felelőssé a hírek pontatlanságáért, az emberek megtévesztéséért. A szöveggel szemben a kép szinte azonnal befolyásolja érzelmeinket és ez átírhatja a hírhez kapcsolódó tényeket.
Az Unseen című munkához tartozik egy tanulmánysorozat is, mely első ránézésre valamilyen performatív esemény dokumentációjának tűnhet. Bukdácsoló, furcsa pózokban megjelenő emberek egymásutánja egy rendetlen enteriőrben, mely a kallódó tárgyak folytán leginkább műteremre emlékeztet. Az alkotó szó szerint tapogatózásba kezd a látás, érzékelés folyamatával kapcsolatban, mikor műtermébe invitálva a mit sem sejtő modelleket, lekapcsolja a lámpákat és a teljes sötétséget csak időről-időre szakítja meg vakujával. A felvillanó vaku fénye egyszerre segít megőrizni a véletlenszerű pillanatot és ad aktuális képet a helyszínről, mind a fotós, mind a modell számára. Az éles fényvillanás után a retinánkba égett dolgok nyomai lassan halványulni kezdenek, mintha Platón barlangjában a láncokat eloldanák ugyan, de ezzel egy időben tűz is kialudna.
A folyamat végigkövetése egyértelművé teszi, hogy a látás és látvány csak a fényképezéssel egyidejűleg lehetséges és figyelmeztet arra, hogy a képeket mindig valaki, valamilyen céllal készíti. Az objektivitás csupán részleges és valamiféle érdek áll a kamera mögött. Az Unseen egyes képei, így vagy úgy, de erősen fókuszálják figyelmünket, részleges látványokat nyújtanak és ezzel fantáziánk használatára szólítanak fel. Az infravörös fényben készített önarckép semmibe révedő, tág pupillái kapcsán felmerül a kérdés, mi marad azután, ha a látvány kiüresedik.
Hogyan pótoljuk az elmaradt hatást? Meddig gondolhatjuk, hogy tapasztalatainkon alapuló, belső képeink elegendőek a világ megismeréséhez? Az itt következő csupasz formák, a kevés szín, a mérsékelt tónusok láttán mindannyian szembesülhetünk azzal, hogy hányszor képzeltük el csupán az ormánya alapján az elefántot.
Bilak Krystyna a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem hallgatója. A sorozat a Kaposvári Egyetem Fotográfia (KEF) szakán készült, a Magyar Fotóművészek Szövetsége Fotográfiai ösztöndíjának támogatásával.