Left Performance Histories
neue Gesellschaft für bildende Kunst (nGbK)
Berlin, március 25-ig
A kurátorcsapat tagjai – Bodor Judit, Czirák Ádám, Astrid Hackel, Hock Beáta, Andrej Mircev és Angelika Richter –, huszonöt ismert és kevésbé ismert kelet-európai művész munkáiból válogattak, olyan kérdésfelvetésekre fókuszálva, amelyek rendszeresen kimaradnak még a kelet európai művészetről szóló kritikai diskurzusokból is. A kiállítás hátterében egy kutatócsoport három éves munkája áll. A csoport tagjai egyrészt az államszocialista korszak performanszművészetét vizsgálják, annak érdekében, hogy pontosabb képet kapjunk annak kulturális relevanciájáról a maga idejében, másrészt eközben reflektálnak a jelenségek azóta megfogalmazott interpretációira is. A művészettörténetet uraló Kelet-Nyugat dichotómia újragondolásában, a kelet-európai „kulturális perifériát” mint partnert értelmezik újra, az oda-vissza ható hálózatok és információcserék mentén.
Baloldali kritika
A kiállítás címadó szekciója megkérdőjelezi a szocialista múltra vonatkozó, a rendszerváltás óta eltelt időszakra jellemző, alapvetően antikommunista (művészet)történeti narratívákat. Az idetartozó művekben sokoldalúan manifesztálódik a szocialista rendszerek baloldali kritikája, legyen szó akár az ideák és a gyakorlat, a propaganda és a mindennapi tapasztalat közti ambivalenciák kiemeléséről, vagy akár a hidegháborús helyzet nyílt elítéléséről.
Az utóbbi stratégiáihoz tartozik például az, hogy a hidegháborús állapotot meghatározó ideológiai versenyben a keleti- és a nyugati blokk közti különbségek helyett az azonosságokra hívták fel a figyelmet, például a globális pénzhajhászásra, az árufetisizmusra vagy a szólásszabadság általános helyzetére. Egyes művészek nyugati, baloldali radikális csoportokkal vállaltak szimpátiaközösséget műveikben, például a nyugat-német szélsőbalos terrorista szervezet, a RAF (Rote Armee Fraktion) tagjaival, vagy akár az amerikai fekete polgárjogi mozgalmakkal, míg mások a fejlődő országok problémáira igyekeztek reflektálni. Ezen akciók mondanivalója túlnyúlik a keleti blokk határain, és nem pusztán a rendszerről, hanem a fennálló világrendről, a hatalommal való visszaélés globális jelenségeiről vet fel kérdéseket, Nyugat és Kelet felől egyaránt.
Feminista attitűdök
Párhuzamba állítható mindezekkel a kiállítás másik fő egysége, amely feminista illetve különböző gender non-komformista művészeket mutat be. A művekben nyílt állítások fogalmazódnak meg a női emancipációt zászlóra tűző szocializmusban tapasztalható társadalmi- és rendszerszintű, nemi alapú elnyomásról. A női testet tárgyiasító és erotizáló férfitekintet, a női szépség banális reprezentációinak való megfeleléskényszer, a párkapcsolatokban a nőket háttérbe szorító hatalmi aszimetriák, a patriarchális kulturális közeg kritikáját elsősorban a nyugati diskurzusokkal szokás összekötni, miközben – ahogyan a kiállított művek is bizonyítják – a szocialist országokban ugyanúgy megjelentek a reflexiók ezekre a problémákra.
A nők helyzetét érintő munkák mellett példákat látunk a szexuális kisebbségek láthatatlan pozícióit áttörő művekből is. Ezekben a valós identitás megélése az álmok és az individuum belső utazásaiban elérhető szabadságban nyerhet csak valamiféle beteljesedést. Ebbe a részlegbe utalja a kiállítás a divatot is, illetve azokat a divattal operáló performanszokat, amelyekben az alapvetően nem hordásra való, avantgárd ruhák az individualitás és a társadalmi nemek nem hagyományos megjelenéseként értelmeződnek, egyben pedig a nemi binaritás felszámolásaként is.
Kánonképzés
A harmadik kiállítási egység kevésbé formabontó mint a fenti kettő, és inkább azokat helyezi egyfajta reflektív kutatói kontextusba. Ki archivál? Ki válogat? Ki kanonizál? Ki állítja elő a tudást? Régóta visszatérő kérdések ezek. A kelet-európai fókusz miatt azonban itt hozzájuk kapcsolódik a szabad művészeti piac helyzete lokális és nemzetközi szinten, a marginalitásba szorult keleti blokk helyzete az alapvetően angolszász alapokra épült kritikai diskurzusban, a privát archívumok és állami intézmények kapcsolata, a hozzáférhetőség kérdése is, illetve az intézményi, galériás, kutatói vagy kurátori fókusz kikerülhetetlen szubjektivitásának problematikája, és az ebből következő folyamatos újragondolás lehetősége.
A Left Performance Histories kétségtelenül nagy és fontos feladatot vállalt, a megvalósítás azonban bizonyos pontokon, tartalmi vagy formai szempontból kisiklott. Az installálás zavaros esztétikája nehézzé teszi a kiállítás követését, amelyet a falszövegek sem támogatnak egyértelműen. A válogatás nem tűnik kiegyensúlyozottnak: míg egyes művészektől egy-két mű szerepel, mások majdhogynem külön termet kapnak, és ez indokolatlan minőségi különbségtételt implikál.
A kiállítás kísérőprogramjainak sorába illesztett performanszok a kelet-európai performansztörténelem folytonosságát, kortárs jelenlétét kívánták bemutatni. Ezt a lehetőséget át lehetett volna engedni a fiatalabb művészgenerációknak, ahelyett, hogy leporolják a ’70-es évek néhány, még elérhető alakját, akik az érdektelen és a kellemetlen határán billegve próbálták megidézni Zágráb és Budapest 1970-es atmoszféráját és egyben ötven évvel ezelőtti önmagukat, 2018-ban, egy berlini galériában. Nem is sikerült nekik.
Bár koncepciók és stratégiák sokféleségét sorakoztatja fel a kiállítás, a geopolitikai kontextus a keleti blokkra egyszerűsödik, ami a térség és az elmúlt ötven év homogenizált képét erősíti. Ez a keret lehetetlenné teszi, hogy a kiállításon keresztül érthető váljon a kutatás egyik fő fókusza: a szocialista korszak több nézőpontból való differenciálása, és a benne létrejött művészet alaposabb megértése.
Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy egy kiállítás sosem tudományos értekezés, így fölösleges egy az egyben számonkérni rajta egy kutatócsoport többéves munkáját. Júniusban érkezik a vonatkozó kiadvány, amelyben tanulmányok és a kiállítást kísérő panelbeszélgetések összefoglalói jelennek majd meg – a kötet már előjegyezhető itt. Meglehet, abból árnyaltabb interpretáció olvasható majd ki.
A kiállított művészek:
Vlasta Delimar (Jugoszlávia), Drozdik Orshi (Magyarország), Tomislav Gotovac (Jugoszlávia), Ion Grigorescu (Románia) , Jürgen Hohmuth (chic, charmant & dauerhaft / ccd) (NDK), Sanja Iveković (Jugoszlávia), El Kazovszkij (Magyarország) , Kele Judit (Magyarország), Király Tamás (Magyarország), Lakner László (Magyarország), Zbigniew Libera (Lengyelország), Marijan Molnar (Jugoszlávia), Sven Marquardt (NDK), Ewa Partum (Lengyelország), Zygmunt Piotrowski (Lengyelország), Christine Schlegel (NDK), Hans-Joachim Schulze & Peter Oehlmann (Gruppe 37,2) (NDK), Irmgard Senf (Exterra XX) (NDK), Mladen Stilinović (Jugoszlávia), Sven Stilinović (Jugoszlávia),Gabriele Stötzer (NDK), Szentjóby Tamás (Magyarország), Szombathy Bálint (Magyarország), Raša Todosijević (Jugoszlávia), Želimir Žilnik (Jugoszlávia)
Nyitókép: Vlasta Delimar: Performance documentation, vintage photo, 28 7/10 × 31 1/2 in 73 × 80 cm
