A szarajevói Duplex100m2 neve ismerősen csenghet a Magyarországon képzőművészettel foglalkozóknak. Egyrészt, mert a galéria az utóbbi két évben kiállítóként szerepelt az Art Market Budapesten, másrészt, mert néhány művészük rendszeresen vesz részt nemzetközi tárlatokon. Ugyanakkor talán kevesek ismerik a galéria egyedi történetét. Az artportal a nyár utolsó perceiben meglátogatta Pierre Courtin-t, a galéria alapítóját Szarajevó belvárosában, és az augusztusi csoportos kiállítás rendezésének szünetében beszélgetett vele.
ap: Elmesélnéd röviden hogyan lettél franciaként Bosznia-Hercegovina fővárosában Erasmus-ösztöndíjasból galéria tulajdonos?
Pierre Courtin (P.C.): Valójában szinte véletlen volt. Az ENSBA-n (École Nationale Supérieure des beaux-arts, Paris – a szerk.) voltam diák és beadtam egy pályázatot, hogy elmehessek Szarajevóba, és meg is kaptam a lehetőséget. Lehet, hogy azért is, mert én voltam az egyetlen pályázó – akkor 2001-et írtunk. A látogatás után többször utaztam ismét Szarajevóba, és megszületett a döntés: nyitni kell egy kortárs művészeti galériát a város központjában. Ez volt a Galerija 10m2. Eleinte nem terveztem hogy itt maradok, azt gondoltam, hogy körülbelül két évig működtetem a helyet, de lehetetlen volt megállítani a gépezetet. Projektről projektre épült az egész, és képtelenség volt elhagyni a kapitányi hidat. Ráadásul a vágy egy saját galériára már régóta megvolt bennem, ugyanis jóval korábban, tinédzserként évekig dolgoztam hétvégente egy galériának Lille-ben. A lehetőség 2004-ben Szarajevóban alkalmasnak mutatkozott.
ap: Hány művésszel tudsz egyszerre foglalkozni és mi a galériád vezérvonala?
P.C.: Egy tucat művésszel dolgozom mindennapi szinten, de rendszeresen vannak meghívott művészeink is. A galéria küldetése a kezdetektől az volt, hogy Bosznia-Hercegovina és a Balkán kortárs művészetével foglalkozzon. Kicsit konkrétabban az emlékezet és annak kérdésfeltevései érdekelnek leginkább.
ap: Dolgozol más galériákkal, intézményekkel a Balkánon? Vagy könnyebb a régión kívüli kapcsolatok felépítése?
P.C.: Sok példa volt együttműködésekre, de őszintén szólva, ezekből sosem elég és tovább kell erősítenünk ezt az oldalunkat. Szarajevóban persze könnyebb dolgunk van, a helyismeret miatt, itt folyamatosan dolgozom fesztiválokkal, vagy éppen privát partnerekkel. Tágabban pedig a balkáni network részévé váltunk, mindenütt jók az összekötettéseink. Nem az ötletek vagy projektek hiányoznak, hanem az anyagi háttér – itt főként Bosznia-Hercegovináról, Szerbiáról, Horvátországról és Szlovéniáról beszélek. Ez fékezi az egyébként ma nélkülözhetetlennek mondható mozgalmat.
ap: Vannak valódi gyűjtők az országban, vagy jobbára külföldön zajlanak az eladásaid? És ott vajon érdekli-e még az embereket a dél-kelet-európai művészet, vagy a figyelem már földrajzilag sokkal távolabbra tolódott?
P.C.: Művészeti piac ebben az országban szinte nem létezik. Nincs hagyománya a gyűjtésnek és nincs komoly kortárs gyűjtő. Túl egyszerű lenne azzal védekezni, hogy ennek oka a folyamatos krízissel járó pénzügyi válság. Számomra ez inkább kulturális, mint financiális probléma. Van pár helyi vásárlónk is persze, de ők inkább szerelemből vesznek műveket. Ők főként az itt élő nemzetközi közösségből kerülnek ki, jó melójuk és fizetésük van, és megengedhetik maguknak, hogy megvásároljanak egy-egy alkotást. A velünk kapcsolatban álló gyűjtők nagy része tehát külföldi, leginkább franciák, németek és svájciak.
ap: Hogyan jellemeznéd pár szóban a kortárs művészeti életet Boszniaban? Milyen esélyekkel indul egy fiatal művész?
P.C.: Erről regényt lehetne írni. Amit talán érdemes megjegyezni, hogy a katasztrofális intézményi helyzet és a szinte nem létező anyagi támogatás ellenére rengeteg rendkívüli művész dolgozik keményen, és a szcéna nagyon aktív. Valahogy úgy érzem, egy furcsa egyensúly áll fönn a kreativitás gazdagsága és az intézményi lehetőségek szegénysége között. Persze itt is mindenki félti a saját tortaszeletetét, de ahogy én Szarajevóban tapasztaltam, az egymás iránti szolidaritás lételem. Sok új magánkezdeményezés is született, fiatal művészek, kutatók nyitnak független helyeket, vagyis az intézménynélküliség rákényszerítette a szcéna szereplőit, hogy más módokat és eszközöket megtalálva működjenek. Mindezekből az is egyértelműen kiderül, hogy mennyire nehéz a fiatal művészek számára a megjelenés, főként a nemzetközi színtéren. Nagyon kevés galéria mutat be például boszniai művészeket a művészeti vásárokon. Sosem voltak meg rá az anyagi források, hogy az itteni kortárs művészet a Párizs-New York-London-Basel vonalon érvényesülhessen.
ap: És a politika? A művészek mennyire foglalkoznak helyi vagy nemzetközi problémákkal, a nemzeti történelmük és a jugoszláv háború egyértelműen jelenlevő nyomaival? Ez a terhelt kontextus a te munkádat mennyiben érinti?
P.C.: Itt csupán egy esszét kéne írnom. Bosznia-Hercegovina múltja és jelene természetesen nagyon nagy hatással van a kortárs művészetre. A háború szétszakította és eltorzította az országot, pont abból a szempontból, ami miatt a legszebb volt. Ma itt két entitás létezik, (Szerb Köztársaság és Bosznia-Hercegovinai Konföderáció – a szerk.) és mindezek egy totálisan használhatatlan, a daytoni egyezmények által megformált politikai rendszerben élnek egymás mellett, haldokló gazdaság közepette. A jövőjük teljességgel bizonytalan. A művészek, akikkel dolgozom, mind átélték a háborút, ki a saját bőrén tapasztalta meg, ki kényszer-emigrációban vészelte át. A legfiatalabbak a romokon nőttek fel, utána pedig egy hatalmas építkezésen. Mégis, nem annyira a háború, mint inkább az emlékezet és az identitás az, ami a legjobban megjelenik a művekben. Az emlékezet a mai napig épül és alakul, mivel ez ebben az országban egyáltalán nem nevezhető közösen megéltnek. Talán a most diplomázó művészek az elsők, akik megpróbálnak ettől elszakadni.
ap: Szükség volt ezalatt a csaknem 15 év alatt a stratégiád megváltoztatására? Vannak konkrét terveid a jövőre nézve, amiket megosztanál velünk?
P.C.: Az alapelvem mindvégig ugyanaz maradt: totális függetlenség, leginkább a művészeti program szakmaiságát tekintve. A Duplex sok alkotónak ad lehetőséget, segít nekik a műveik létrejöttében, bemutatásában; szervez kiállításokat, helyi, regionális és nemzetközi szinten; javítja láthatóságukat az országon belül és kívül, kiemelten nemzetközi művészeti vásárokon; összeköti őket a kortárs szereplőkkel – művészekkel, kurátorokkal, intézményekkel és magánemberekkel. Mindezt annak reményében, hogy új projektek létrehozását segítse elő és megalapozzon egy platformot találkozásokhoz, együttműködésekhez. Most épp azon gondolkozom, hogyan alakítsam ki a jövő évet. Idén decemberben bezárom a kiállítóhelyet, de persze ez nem azt jelenti, hogy a Duplex is leáll. Hat hónapig egy retrospektív könyvnek szenteljük az időt, ami a 2012-2017 közötti aktivitásunkat fedi majd le (2004 és 2011 közötti periódusról ban már vaskos kiadvány – a szerk.), s azon is elmélkedünk, hogy készítünk egy dokumentumfilmet Bosznia művészeti életéről, 1995-től napjainkig. Ideális esetben a galériateret 2018 júniusában nyitjuk meg újra a közönségnek. A közeljövőben pedig harmadszor is részt veszünk az Art Market Budapest-en. A magyar közönségnek Bosznia “fotográfiai portréját” állítottuk össze, 1992-től máig, Milomir Kovačević, Ziyah Gafić, Radenko Milak, Bojan Stojčić művein keresztül.
A cikk nyitóképe: Szarajevó, az 1984-es téli olimpia egykori bobpályája, amely a város ostroma idején fedezékül szolgált a szerb fegyvereseknek. Fotó: Erdei Kriszta
