Egyelőre csak mintegy harminc ország jelentette be hivatalosan, mely művész(ek) képviseli(k) őket Velencében és kik lesznek nemzeti pavilonjaik kurátorai, néhány további ország esetében jelenleg csak a kurátor személye ismert. (Idén, mint arról júliusban mi is beszámoltunk, Magyarország is a viszonylag gyors döntést hozók közé tartozik.) Az tehát önmagában nem adna okot a találgatásokra, hogy az Egyesült Államok mostanáig nem jelentkezett be a képzőművészeti biennálé 2019. május 11-én nyíló 58. kiadására. Még úgy sem, hogy az USÁ-ban a meglehetősen bonyolult kiválasztási procedúra ellenére viszonylag gyorsan meg szokott születni a döntés. A két utolsó résztvevő – 2015-ben Joan Jonas, 2017-ben Mark Bradford – jelölését a megelőző év áprilisában hozták nyilvánosságra, míg Sarah Sze 2013-as szerepléséről még korábban, már 2012 februárjában döntöttek. A „rekordot” e tekintetben Bruce Nauman tartja, aki már 2008 januárjában, azaz 16 hónappal a megnyitó előtt tudta, hogy ő állíthat ki a 2009-es biennálé amerikai pavilonjában.
Ami miatt mégis kétségek merülnek fel, az az a tény, hogy a jelölést most első alkalommal a Trump-adminisztrációnak kell jóváhagynia, márpedig a jelenlegi amerikai elnök hivatalba lépése óta meglehetősen feszült a viszony közte és a művészeti szcéna képviselőinek túlnyomó többsége között. Ez a viszony – túlmenően a Trump kurzusával szemben a művészek széles körében tapasztalható ellenálláson – akkor mérgesedett el igazán, amikor költségvetési megszorító politikájának egyik első tervezett lépéseként az elnök javasolta a nemzeti kulturális alap, a National Endowment for the Arts (NEA) megszüntetését, majd – némi finomítás után – a számára nyújtott támogatás radikális megkurtítását. (A nagy szembenállás végül, legalábbis eddig, visszakozásra kényszerítette az elnököt.) A velencei résztvevőről szóló döntést hivatalosan az USA külügyminisztériuma, a State Department hozza meg, elé azonban már csak egy javaslat kerül. A pályázatokat, melyeket rendszerint intézményi háttérrel rendelkező vagy független kurátorok nyújtanak be művészekkel együttműködve, egy, a szakma képviselőiből a NEA által összeállított panel bírálja el a Nemzetközi Kiállítások Szövetségi Tanácsadó Testülete nevében, s ők továbbítják jelöltjük nevét a State Departmenthez. E panelnek március 22-re ki is tűzték az ülését, ám arról később semmi sem került nyilvánosságra – még az sem, hogy egyáltalán megtartották-e. További „gyanús” körülmény, hogy a külügyminisztérium Oktatási és Kulturális Csereprogramok irodájának honlapján, ahol a velencei biennálékkal kapcsolatos információk rendszeresen megjelennek, a legfrissebb hír még mindig a jelenleg is zajló idei építészeti biennáléra utal.
Egy amerikai résztvevője persze már így is biztosan van a jövő évi biennálénak – a főkurátori feladatok ellátására ugyanis a biennálé elnöksége a tekintélyes londoni Hayward Gallery-t igazgató Ralph Rugoff személyében hosszabb idő után először egy amerikai szakembert kért fel. Rugoff a May You Live in Interesting Times címet adta a biennálé központi kiállításának és azon arra a kérdésre kívánja keresni a választ, „hogyan születik a művészet egy olyan időben, amikor rémhírek és ’alternatív tények’ digitális terjesztése kezdi ki a politikai diskurzust és ássa alá azt a bizalmat, amitől e diskurzus eredményessége függ”. Aligha téved, aki úgy gondolja, hogy ez a megközelítés nem nyeri el a Trump-adminisztráció tetszését. Rugoffot persze rögtön megkérdezték, mit szól az amerikai késlekedéshez, de ő nagyon diplomatikusan csak annyit válaszolt, hogy „amíg a helyzet nem tisztázódik, nincsen semmi, amit kommentálhatna”.
Óvatosan nyilatkoztak az amerikai pavilon korábbi kurátorai is; volt, aki a minisztériumokban zajló nagyszabású személycserékben látja a késedelem okát, de Paul Ha, Massachusetts híres egyeteme, a MIT Vizuális Művészeti Központjának igazgatója, a 2015-ös amerikai pavilon társkurátora például összefüggést lát a csúszás és az elnöknek a NEÁ-val szembeni közismert ellenszenve között. Christopher Bedford, a Baltimore Museum of Art igazgatója, Mark Bradford 2017-es show-jának kurátora pedig azt mondta, reméli, hogy ott lesznek jövőre is Velencében. „Nagyon utálnám” – tette hozzá – ha mi lennénk az az ország, amelyik nincs ott a Giardiniben”. Elaine Clayton, a State Department szóvivője igyekezett megnyugtatni a kedélyeket és „közeli döntést” ígért. S egyszer talán majd kiderül, milyen háttéralkuk után születik meg ez a nagy érdeklődéssel várt döntés.
- Frissítés augusztus 16.
Jobb későn mint soha: tegnap végül eredményt hirdettek az USÁ-ban, s ez rögtön nyilvánvalóvá tette a szokatlanul késői döntés okát: Martin Puryear jelölését nem lehetett egyszerű feladat keresztülverni a Trump-adminisztráción, mert az afroamerikai művész élete és munkássága nagyon nem a mostani elnök által képviselt értékeket testesíti meg. (Két éve, 2017-ben, mint eredeti írásunkban jeleztük, Mark Bradford személyében ugyancsak afroamerikai művész képviselte az országot, de róla még az Obama-adminisztráció döntött.)
A 77 éves Puryear a nyersanyagokat hagyományos technikákkal megmunkáló, többnyire fából és bronzból készült szobraival vált ismertté. Tanulmányait a stockholmi Királyi Művészeti Akadémián, majd a Yale Egyetemen végezte, a hagyományos technikákat részben ősei szülőföldjén, Sierra Leonéban, részben Japánban sajátította el. Igazi világpolgár, akinek geometrikus és organikus formákat ötvöző munkái mindig érzelemdúsak, s nem nehéz kiolvasni belőlük a történelmi és kulturális utalásokat. Ugyanakkor nem szereti túlmagyarázni munkáit, zavarja, ha szándékaival ellentétes módon interpretálják műveit, melyekkel úgy érzi, mindent elmond, amit gondol és ezért nincs szüksége direkt politikai állásfoglalásokra. Külföldön talán kevésbé ismert néhány „trendibb” pályatársánál, hazájában azonban nagy megbecsülésnek örvend, amit többek között a MoMA-ban rendezett nagy retrospektív tárlata és a Nemzeti Művészeti Érem nevű magas kitüntetés is jelez, amit 2011-ben Barack Obama akkori elnöktől vehetett át. Hogy a szakma nagy része milyen lelkesedéssel fogadta Puryear jelölését, azt jól mutatja Andrew Russeth, az ARTnews Today főszerkesztőjének vezércikke az online kiadvány tegnapi számában. Ennek befejező mondatait idézzük: „Martin Puryear büszkévé tesz arra, hogy amerikai vagyok, ami nem egy olyan gondolat, ami gyakran eszembe jut – legalábbis az utóbbi években. Alig várom, hogy láthassam, miként képvisel valamennyiünket Velencében”.
Nyitókép: Enteriőr Mark Bradford: Tomorrow is Another Day című kiállításáról az USA pavilonban 2017-ben. Fotó: Casey Kelbaugh. Forrás: artsy.net