Múzeumi fronton – noha logikusnak tűnt volna – a 90-es években nemigen történt lényeges fordulat Lengyelországban, elsősorban azért, mert nem volt ilyesmire pénz. Az első fontos határpont 2004, Lengyelország csatlakozása az EU-hoz: ekkortól egyrészt nő a különböző alapokból megszerezhető pénz a költségvetésben, másrészt a hatalomért folyó harcban előkerülnek a történelmi problémák. Egymással ellentétes folyamatok zajlanak: csökken a nemzetállam jelentősége, ezzel párhuzamosan viszont egyre erősödik a nemzeti egység megszilárdítását célzó mozgalom.
Az első igazán modern lengyel múzeum, amely azóta is mintaként szolgál, és a mai napig viszonyítási pont a Varsói Felkelés Múzeuma, amelynek 2004-es létrehozásakor fontos inspirációs forrást jelentett a budapesti Terror Háza Múzeum.
A kommunista időszak alatt a varsói felkelés témája tabunak számított. Az ’56 utáni olvadás idején ugyan született egy emlékmű, amely eredetileg a felkelésé lett volna, de végül Varsó hőseinek állított emléket, a felkelés említése nélkül. A múzeum létrehozásának gondolata először a Szolidaritás mozgalom kezdete körül merült fel. Azután a szükségállapot elsöpörte az ötletet, de a tárgyak gyűjtése folytatódott a Varsói Történeti Múzeumban. Egyébként már 1980 is előtt kerültek be az intézménybe ilyen relikviák veteránok hozzátartozóinak adományaként.
Ami igazán meglepő az az, hogy 1989 után sem jött létre a felkelésre emlékező múzeum. Ezt az intézmény vezetője, Pawel Ukielski azzal magyarázza, hogy a 90-es években – a korábbi szocialista tábor minden országára jellemző módon – a történelem, a múlt nem tűnt fontosnak, mindenki a jelenre koncentrált. Nem születtek új intézmények, a magyarországi Terror Háza is 2002-ben jött létre. A kétezres években azután a politikusok rájöttek, hogy a történelmi témákon keresztül az identitásról, értékekről is lehet beszélni, a múzeum fontos „üzenő felület”.
A felkelés 60. évfordulóján létrehozott kiállítás a patrióta nemzeti mítoszra épül, ennek megerősítése volt a célja. De arra nagyon vigyáztak, hogy a kiállítás szórakoztató legyen, úgyhogy mindent bevetettek a cél érdekében, és sokak szerint túl sok is lett a hang, a zaj, a mozgás. Egyrészt jogos a kritika, másrészt rögtön eszembe jut a Nemzeti Múzeum esztergomi vármúzeuma – a magyar történelem szempontjából különösen fontos helyszín ugyebár – , ahol egy rendkívül unalmas, inger-és információszegény kiállítást sikerült összerakni. Akkor inkább a mindent elöntő információ-tengerre szavazok. Pláne, hogy egyáltalán nem száraz és unalmas a tárlat: rengeteg fotó, háttértörténetek, interjúk, visszaemlékezések, tárgyak.
Egy dolgot hiányoltam csak: annak megmutatását, hogy már a felkelés idejében is, de utána is rengeteg vita zajlott arról, hogy vajon jól döntöttek-e, amikor megindították a harcot. Ukielski szerint az egyik legnagyobb kihívás ezeket a vitákat megmutatni a muzeológia eszközeivel, de azt is hangsúlyozta, hogy nem a vita múzeumát akarták létrehozni, hanem a felkelését, és nem akarták megválaszolni azt a kérdést, hogy volt-e értelme a felkelésnek. Azt is hozzátette viszont, hogy rengeteg nyilvános beszélgetést szerveznek ezeknek a témáknak a megtárgyalására. Nem is a kérdés eldöntését várja a látogató a múzeumtól, de a különböző álláspontok, érvek ismertetését talán igen.
Joanna Wawrzyniak szociológusnak is az a véleménye, hogy a kiállításban jobban ki kellene domborítani a történelmi dilemmákat, a választási lehetőségeket. Ez persze nehezen egyeztethető össze a mítoszépítéssel. A kiállítás a heroikus küzdelmet hangsúlyozza, a „nagy nemzeti kalandot”. A bejáratnál a gyerek-foglalkoztatóban – amit a kis felkelő szobájának is neveznek – a gyerekek ismerkedhetnek a háborúval, ami ebben az értelmezésben elsősorban a hősiességről, az önfeláldozásról szól, a patrióta küzdelemről. Wawrzyniak nem biztos abban, hogy ez a megfelelő „üzenet”, amit a fiataloknak át kellene adnunk a háborúval kapcsolatban.
Azt, hogy milyen nagy hatással lehet egy múzeum a közgondolkodásra, jól mutatja a varsói felkelés recepciója. Maria Kobielska, a Jagelló Egyetem tanára szerint ha fiatalokat kérdeznénk arról, hogy mi volt a legfontosabb esemény a lengyel történelemben a második világháború idején, ma 90 százalékuk a varsói felkelést említené. De ez nem mindig volt így, az 50. évforduló környékén sok cikk született arról, hogy az ifjúságot nem érdekli már a felkelés, nem is igen tudnak róla. Tíz év alatt gyökeresen megváltozott a helyzet, és ez nagy mértékben a Varsói Felkelés Múzeumának köszönhető.
Egy másik hatalmas és sokáig készülő beruházás a Lengyel Zsidók Történeti Múzeuma, a POLIN. A 2014-ben átadott intézmény programigazgatója, Barbara Kirshenblatt-Gimblett hangsúlyozza, hogy holokauszt-múzeum rengeteg van szerte a világban, de a POLIN – ami héberül Lengyelországot jelenti – a sok évszázados lengyel-zsidó együttélést akarja megmutatni. A háborús korszakkal leginkább a varsói gettón keresztül foglalkozik, és csak nagyon érintőlegesen említi azokat a mai napig vitát kavaró vidéki helyszíneket, ahol lengyelek vettek részt zsidók megölésében. A háború utáni antiszemitizmust és a pogromokat már sokkal részletesebben tárgyalják. Ezzel kapcsolatban Wawrzyniak kicsit cinikusan megjegyezte, hogy ez azért alakulhatott így, mert ez utóbbit már a kommunizmus nyakába lehet varrni. A POLIN 2016-ban az Év Európai Múzeuma lett, ami jól mutatja, hogy a – nyilván kompromisszumok árán megszülető – kiállítás hatalmas közönségsiker és óriási szakmai teljesítmény. Lengyelország persze más lépték, mások a körülmények, de nem tud nem eszembe jutni a két éve üresen álló budapesti Sorsok Háza Múzeum, és mindaz, amiről ez a magyar történet árulkodik.
Két évvel ezelőtt nyílt meg Varsóban egy, az előzőekben említetteknél jóval kisebb, de a lengyelek számára fontos intézmény, a Katyń Múzeum, ami nem mondható jól sikerült projektnek. A legnagyobb baj vele, hogy meg sem próbálja a történetet a kívülálló számára is értetővé tenni, háttér-információkat adni hozzá. Ráadásul – egyedüliként az általam meglátogatott múzeumok közül – többnyire csak lengyelül olvashatók a szövegek, és az angol nyelvű audioguide is meglehetősen szűkszavú.
A múzeum keletkezéstörténete részben magyarázatul szolgálhat minderre, ez a kiállítás elsősorban nem a „kívülállók” számára készült: a Katyń-ban kivégzettek hozzátartozói, leszármazottai már évek óta szerettek volna egy méltó emlékhelyet.
A tárlókban azok a tárgyak láthatóak, amelyek a tömegsírok feltárásakor kerültek elő. Ötven évnyi hazugság után óriási jelentősége és visszhangja volt az ásatásoknak, amelyek révén bebizonyosodott, hogy a szovjet hadsereg követte el a gyilkosságokat. A kommunizmus alatt – bár senki nem hitte el – a propagandagépezet azt szajkózta, hogy a németek tették. 2010-ben pedig újabb réteg rakódott a katyńi történetre azáltal, hogy Szmolenszk mellett lezuhant a 70. évfordulós megemlékezésekre utazó lengyel állami küldöttség repülőgépe. Ez a tragédia mára kicsit elhomályosította a katyńi tömeggyilkosságot.
Kobielski szerint Katyń mai emlékezetében egy alapvető lengyel identitás-mintázat figyelhető meg: a heroikus áldozati-, vagy még inkább mártír szerep. A mártír a tisztaság, bűntelenség szimbóluma, nem emberi lény. A kortárs lengyel kultúrában (filmekben, irodalmi művekben) nincs egyetlen olyan szöveg sem, amely a legkisebb eltérést megengedné magának Katyń interpretációja kapcsán, ilyen szempontból Katyń a mai napig tabu. A katyńi halottak pedig ennek a mártíromságnak és a tökéletes tisztaságnak az emblematikus figurái.
A legfrissebb, nem is akármilyen méretű kiállítás a Gdanskban 2017. elején megnyílt. Itt nem hősöket látunk, heroikus figurákat, hanem egyszerű, hétköznapi embereket. És fokozatosan az is nyilvánvalóvá válik, hogy a háborúban mindenki áldozat, álljon bármelyik oldalon is. Szisztematikus alapossággal dolgozzák fel a világégés különböző mikrotörténeteit – ismerteket és kevésbé ismerteket egyaránt –, amelyek a nagybetűs történelem számára általában „láthatatlanok”: rám legnagyobb hatással ennek a terme volt. Néhány megrázó élettörténeten keresztül megmutatják a szüleiktől elszakított gyerekek kálváriáját, a szovjet hadifoglyok millióinak életét, Sztálingrád lakóinak iszonyatos szenvedéseit, a háború alatt németországi kényszermunkára hurcolt lengyelek történetét. A szenvedés végtelennek tűnő stációit konkrét emberi sorsokon keresztül ábrázolják. Ha valaki fogékony minderre, napokat el lehet tölteni a kiállítótérben anélkül, hogy egy perc is unalmas lenne. A kiállítás elképesztő mennyiségű, tudományosan feltárt és „fogyaszthatóan tálalt” ismeretanyagot tartalmaz, profi technikai háttérrel.
A következő nagy dobás Lengyelország Történeti Múzeumának jövőre várható átadása. Az intézmény jogilag már 2006 óta létezik, csak éppen saját múzeumépület nélkül. Kézenfekvő a kérdés, hogy az állandó kiállítás – amelynek koncepciója 90 százalékban kész – kinek a történelmét fogja megmutatni. Robert Kostro, a múzeum igazgatója a következő példával érzékelteti a nehézségeket: a 19. században nem létezett Lengyelország, de nagyon is léteztek lengyelek, ráadásul nemcsak az egykori lengyel területeken, hiszen jelentős volt a politikai emigráció. Másrészt viszont az ország hosszú időn keresztül messze nem csak a lengyeleket jelentette, hanem a litvánokat, beloruszokat, ukránokat, zsidókat, rengeteg etnikumot és vallást.
Kostro elmondta, hogy a lengyel tradícióban két nemzetkoncepció él egymás mellett. Az egyik, a nemzetet az országhoz kapcsoló irányzat, amelyet Józef Pilsudski neve fémjelez, a másik tradíció pedig a 19. századi nemzeti demokratákhoz kötődik, és etnikai-kulturális azonosságot jelent: számukra a lengyelség mindenekelőtt a katolicizmussal azonosítódik. Ez utóbbi jóval zártabb megközelítés. Kostro úgy véli, a múzeumnak nem feladata ítélkezni ezen koncepciók felett, akármi is legyen a kiállítás létrehozóinak véleménye.
A múzeum vezetője kifejtette, hogy szeretnének minél többféle lengyel identitást megmutatni etnikai és vallási értelemben is: görög katolikusokat, ortodoxokat, unitáriusokat, protestánsokat és zsidókat.
Azt a folyamatot is érdekes megfigyelni szerinte, ahogy a különböző etnikai csoportok – ukránok, fehéroroszok, litvánok, zsidók – igyekeztek megalkotni a saját politikai identitásukat, és ez néha, például a független lengyel állam létrejöttekor a 20. század elején drámai választásokhoz vezetett: sokaknak dönteniük kellett, hogy melyik identitásukat választják. Egy testvérpár egyik tagja aláírta a litván függetlenségi nyilatkozatot, a másikat pedig a lengyel köztársaság első elnökeként ismerjük. Vagy egy másik családban az egyik testvér a lengyel hadsereg vezető tábornoka lett, a másik pedig az ukrán nemzeti mozgalom emblematikus figurája. Ugyanez érvényes a zsidókra is: volt egy kis csoport, amely zsidó vallású lengyelként határozta meg magát, de a többség választott a zsidó vagy lengyel identitás közt, és ha ez utóbbit választotta, akkor többnyire katolizált is. Minél több ilyen döntést, életutat szeretnének megmutatni a kiállításban konkrét családok portréjának felrajzolásával.
A lengyel történelmet végigkísérik a felkelések, amelyek rendszerint hatalmas emberi és anyagi áldozatokkal jártak. Mindig is óriási viták voltak arról, végső soron megérte-e? Kostro úgy véli, bizonyos történelmi mintázatok ismétlődnek, mások viszont épp a korábbi példák miatt nem történnek meg újra. Az például, hogy a Szolidaritás békés mozgalom maradt, részben a varsói felkelés véres következményeire vezethető vissza. Hat ránk a múlt, de nem vagyunk a rabszolgái: mindig van lehetőségünk levonni a tanulságokat és másképp reagálni.
A nyitókép a POLIN Múzeum A zsidó város című kiállításának részlete, Fotó: M.Starowieyska, a POLIN Múzeum jóvoltából