- A tranzit.hu november 18-án, budapesti nyitott irodájában akciónapot rendezett, amelyen a múzeumi törvény októberi módosításairól volt szó.
- A fertődi kihelyezett kormányülés után elindított módosítás alapvetően két nagy területet érintett. A műtárgyak bemutatását, mozgatását – lehetővé téve, hogy a mindenkori emberi erőforrás miniszter önállóan döntsön bármely hazai közgyűjteményben őrzött tárgy, műkincs bemutatási helyéről. S egyben azt is lehetővé téve neki, hogy bárkinek, bármit kölcsönadjon. A másik nagy terület a múzeumi vezetők kinevezési gyakorlatát érinti. (Azóta volt elindult még egy módosítás, a műkincsek visszaszármaztatásáról, de ez most nem szerepelt a tranzit.hu estjén.) Az artPortal híre itt!
- Az akciónapon múzeumi szakemberek rövid prezentációkkal, előadásokkal ismertették az L.Simon László és Gyimesi Endre jegyezte módosítások kérdéses pontjait és a lehetséges következményeket.
- Az artPortal az elhangzott szövegekből közöl – elsőként Frazon Zsófia prezentációját. Ez a szöveg a törvénymódosítás bizottsági, illetve plenáris vitáján elhangzott érvekkel, az azokból kirajzolódó múzeumképpel foglalkozik.
- A továbbiakban a tervek szerint Prékopa Ágnesnek a múzeumi alapfunkciókról szóló szövegét, illetve Bakos Katalinnak a hazai műtárgykölcsönzési gyakorlatot nemzetközi példákkal összevető prezentációját közöljük.
A törvényalkotók műtárgy- és múzeumképe
2013. szeptember 9-én az Országgyűlés Kulturális és sajtóbizottságának ülésén bocsátották vitára a muzeális intézményekről, a nyilvános könyvtári ellátásról és a közművelődésről szóló 1997. évi CXL. törvény módosításáról szóló törvényjavaslatot (T/12053. szám) – az indítvány itt olvasható. A vitát a bizottság elnöke, L. Simon László nyitotta meg: „Azt gondolom, hogy az előterjesztés és az indoklás magáért beszél, de ha kialakul vita, akkor természetesen szívesen reagálok a vitában elhangzottakra.” A bevezető két kulcsmotívuma a szakértelem és a vitán felül állás. Az alábbiakban ezekre keresek példát a bizottsági (szeptember 9.) és a parlamenti (szeptember 16.) vita nyilvánosan hozzáférhető dokumentumaiban. Vajon a rapid eljárást indokolta-e törvényalkotók és a döntéshozók szakmai tudása? Korszerűen gondolkodnak-e a múzeumokról és a műtárgyakról, a raktárakról és a gyűjtemény mobilizálásáról?
A bizottság ülésén Karácsony Gergely és Hiller István interpellált. Karácsony az állagmegóvás feltételei és a magánérdek érvényesülése felől közelítette meg a módosítási javaslatot: „ha valakinek megtetszik valamelyik műkincsünk (…) és megfelelő politikai hátszele van, kvázi kikölcsönözheti.” L. Simon csak közbeszúrta: „Tetsszen! Mi ezzel a baj?” Igen, helyes, én is azt gondolom, azzal semmi baj, ha valakinek tetszik egy múzeumi műtárgy, mindaddig, amíg ez nem kapcsolódik össze a birtoklás lehetőségével. Mert összemos viszonyokat. De L. Simon az érvelést a későbbiekben más szempontokkal is egybemossa: hivatkozik a Lázár János féle, az állami műkincsvagyon restitúciójával foglalkozó bizottság munkájára is: „a bizottságban (…) jogászok is részt vesznek, akik hosszú évek (…) óta az állammal szemben képviselnek magántulajdonosokat bizonyos perekben, tehát sok oldalról vizsgáljuk meg a problémát, vagy egyáltalán azt, hogy miképpen alakult az elmúlt hat évtizedben az állami műkincsvagyonnak a helyzete (…)” – mondja. Ezt arra hozza hivatkozásként, hogy komplexen közelítenek a műtárgyakkal kapcsolatos törvényi szabályozáshoz.
De hogy jön ez ide? Hiszen a múzeumi törvény jelenlegi módosítása nem erről szól (bár időközben a restitúciós módosítási javaslat is elkészült), hanem pusztán felruházza a minisztert az állami műkincsvagyon áthelyezésének jogkörével. A két dolognak semmi köze egymáshoz. A restitúció egy sérelemre adott válasz, a jelenlegi törvénymódosítás viszont akár módos magánemberek magánérdekeit is kiszolgálhatják.
Berendezett szobák a Nagytétényi Kastélymúzeumban. Kép: Fidelio
A két megközelítés egymásmellé illesztése értelmetlen. L. Simon: „Nem tudom, miért lenne az baj, ha módos magánemberek, ahelyett, hogy a tengerparton vesznek maguknak villát meg jachtot, Magyarországon akár állami tulajdonban lévő kastélyokat újítanának fel, és abba visszavinnénk az Iparművészeti Múzeumból, a Nemzeti Múzeumból és más múzeumainkból azokat a képeket, amelyek nincsenek kiállítva (…), de egyébként ezekből a kastélyokból hurcolták be valamikor az ’50-es években őket a múzeumi raktárba. Nem tudom, hogy ettől miért kellene tartanunk, ez miért lenne baj.” Azért, mert teljesen egysíkúan és hétköznapi banalitásként kezel egy roppant komplex helyzetet, összemos egymáshoz nem tartozó dolgokat, az egyéni érdekeket hangsúlyozza, és azért, mert az egész vita tartalmatlanul és helytelenül használ fogalmakat. Fontos hangsúlyozni, hogy a muzeológia egy szakma. A múzeumtudomány fogalmakra, elméletre, módszertanra és gyakorlatra épített tudomány, amelynek vannak képviselői, akik birtokolják ezt a tudást. L. Simon ellenben: költő. De leginkább: politikus. Aki egy szakmát érintő törvénymódosítás megfogalmazásában épp ezt a szakmát hagyja teljesen figyelmen kívül.
A bizottsági ülés és a parlamenti vita alapvetően két motívumra épül. Az egyik egy eposzi jelző: „a múzeumok raktáraiban porosodó”; a másik pedig a műtárgy és az „eredeti hely” között tételezett elidegeníthetetlenség. E sajátos raktárszemlélet mellé Berényi Marianna Törvénymódosítás előtt. A tárgy helye című írásában (Magyar Múzeumok Online) már igyekezett adatokat rendelni: cikkében a 2010-2011-es országos állományvédelmi felmérés eredményeire hivatkozik, és utal az elmúlt évtized raktárfejlesztési programjának megvalósítására. Szerzői gesztusa kísérlet egy retorikai fogás tényekkel való összeolvasására. Mindezek ellenére érezhető, hogy a poros raktár nagyon erős kép: könnyen vizualizálható, jól kommunikálható és jól használható az érvelésben, hiszen (vélt) fizikai veszélyre utal. És ha az olvasónak erről nincs saját tapasztalta, akkor könnyedén látja be, hogy egy műtárgynak lényegesen jobb helye van egy szépen felújított kastélyban, mint egy poros raktárban. Ez a retorikai fordulat tehát tökéletesen takarja el a probléma gyökerét: a törvénymódosítás ugyanis nem a közgyűjteményi raktárhelyzetből indult, hanem kastélyok dekorálásából. A „múzeumok raktáraiban porosodó” az Iparművészeti Múzeum Esterházy gyűjteményére például nyilvánvalóan nem használható. Az anyag kiállításon szerepelt, tudományosan feldolgozott és publikált. Egyben mindenki számára világos, hogy ez az anyag az egész módosítási javaslat kezdőpontja. A poros raktár tehát nem a fizikai való, hanem az érvelés felépítéséhez használt retorikai fordulat, amivel az interpellálók sem tudtak mit kezdeni.
Megnyitó a budapesti Ludwig Múzeumban 2012-ben. Fotó: ludwigmuseum.hu
A másik motívum a műtárgyak és az eredeti helyek szerves kapcsolata. Gyimesi Endre (a módosítási javaslat másik szerzője) így fogalmaz a szeptember 16-án, a módosítás parlamenti vitáján: „A magyarországi műemlékek rangjához méltó és hiteles berendezése érdekében kiemelt kultúrpolitikai cél, hogy a helyszínekhez kötődő kulturális javak, jellemzően eredeti műtárgyak és bútorok minél nagyobb számban kerülhessenek vissza eredeti környezetükbe, hiteles miliőt biztosítva a látogatóknak, nagy hangsúllyal erősítve az egyes helyszínek kulturális központ szerepét. Ennek megvalósítása érdekében szoros és hatékony együttműködésre van szükség az innen elszármazott kulturális javakat őrző hazai muzeális intézményekkel is.” Ezt a szálat fűzi tovább Menczer Erzsébet (Fidesz): „Mindannyiunk érdeke, hogy a múzeumi raktárakban porosodó, amúgy pedig rendkívül értékes kulturális javaink a gyűjtemények fejlesztésével és megmozgatásával megtekinthetők, hozzáférhetők legyenek. A kiemelt cél pedig az, hogy ezen kulturális javak visszakerüljenek eredeti környezetükbe, és ott kerüljenek bemutatásra.”
L. Simon az „elcipelt műtárgyak”, és a „kastélyokból elhurcolt” képek fordulatot többször használja. Különös, ahogy a vita során ’a múzeum’ (merthogy a múzeumokról ’általában’ van szó) olyan hellyé változik, amely műtárgyakat rabol, azokat rejtegeti, elzárkózik az eredeti helyek miliőjének visszaállítása elől. Ez a megközelítés tökéletesen mutatja, hogy a döntéshozók mennyire rossz véleménnyel vannak a múzeumokról. Továbbá csak egyetlen perspektívából képesek az intézményrendszerre tekinteni: eszerint a múzeum egy Kunsthalle, amiben képek és bútorok állnak nagy számban a kiállító terekben. Nem szorul különösebb magyarázatra, hogy ez mennyire egysíkú és korszerűtlen megközelítés. Csak néhány egyszerű szempont, ami máris finomíthatja ezt a képet: a műtárgyak azért állíthatóak ki egy múzeumban, mert a múzeumok műtárgy- és gyűjteményképe meglehetősen összetettebb. Ebbe természetesen beletartozik a gyűjteménygyarapítás (ami nem egyenlő a rablással), az állagmegóvás és a restaurálás, a tudományos kutatás, egy tárgy jelentésrétegeinek, történetének, esztétikai és társadalmi kontextusának feltárása, az összefüggések egymásra vonatkoztatása, és mindezek hozzáférhetővé tétele. Egy műtárgy nem pusztán tulajdon: hanem tudás is. Ebben a komplex megközelítésben (ami egyébként nem különösebben bonyolult, a funkciók szétválasztására már a 19. századi intézményi szemlélet is képes volt) a műtárgy „eredeti helye” és „eredeti miliője” csak egyetlen komponens. Egy ötven-száz éve múzeumi gyűjteményben levő tárgy mai jelentésstruktúrájáról nem leválasztható a szakértő tudás és annak helye: a múzeum. Biztos vannak helyzetek, melyekben ez a tudás nem versenyképes az eredeti hely koncepciójával (amikor egy műtárgy éppen azzal válik élővé, hogy elmozdul a gyűjteményből, és átkerül máshová, az eredeti helyére, esetleg más térbe), viszont vannak helyzetek, amikor igen. De ennek szakszerű mérlegelése nem politikai, hanem szakmai vita tárgya. Legalábbis egy helyesen értelmezett, a szakmai tudást és vitát egészséges kezelő demokráciában.
Kiállítás a Kiscelli Múzeumban, 2004-ben. Fotó:kiscellimuzeum.hu
L. Simon a vita során hivatkozik a diktatúra logikájára, amely az ötvenes években a műtárgyak elhurcolását eredményezte. A vita jegyzőkönyvei alapján jogos a kérdés: vajon ebben a módosítási eljárásban hol találhatunk demokratikus elemet? Hol a szakmai szempontokra épített érdemi vita? A mára megszavazott törvénymódosítás egyetlen érvényes gondolatot sulykol: a közgyűjtemények dekoratív műtárgyak lerakata, ahol a dekoráció miniszteri döntés alapján áthelyezhető. Hogy az a másik hely is szép legyen. Szomorú a történetben, hogy a kritikát és párbeszédet sürgető ellenzéki javaslatok megfogalmazói sem rendelkeznek ennél lényegesen összetettebb múzeumképpel. Hogy az interpellációk megfogalmazói sem vették igénybe releváns szakmai segítséget. Így aztán rapid eljárásban megszületett egy törvénymódosítás, amely a hatalmat és az erőpolitikát nyíltan a szakértelem elé helyezi, és egy tollvonással kinevezi Magyarország mindenkori emberminiszterét főmuzeológusnak.
Halász János a törvénymódosítás parlamenti vitáján, szeptember 16-án így kezdte hozzászólását: „Az időzítés is kiváló, hiszen közeleg a kulturális örökség napja, ilyenkor közgyűjteményeinkre amúgy is több figyelem irányul.” Ezt a mondatot muzeológusként, kutatóként, elkötelezett közalkalmazottként nagyon nehéz leválasztani a cinizmusról. A törvénymódosítás egy szakmájáról felelőséggel gondolkodó ember számára semmi esetre sem ünnepi pillanat.
A szöveg a tranzit.hu akciónapján elhangzott hozzászólás írott változata. Az akciónap témája a múzeumi törvénymódosítás volt.
A cikk lejjebb folytatódik.