– ArtPortal (AP): A másfél évig tartó felújítás csak „ráncfelvarrást” jelentett, vagy olyan változtatásokat is, melyek érdemben bővítik a múzeum rendkívül gazdag grafikai anyagának bemutatási lehetőségeit?
– Bódi Kinga (BK): Úgy gondolom, az utóbbit, de még ennél is többet: a felújítás apropóján a grafika műfaja, a budapesti grafikai gyűjtemény egésze, valamint a kiállítási gyakorlat újragondolását a XXI. századi fejlemények és igények tükrében. Ez azért sem egyszerű feladat, mert – ez talán nem mindenki számára ismert – gyűjteményünk esetében nem pusztán kiállítótérről, hanem egy többfunkciós térről van szó, mely egyszerre raktár, bemutatóhely, kutatótér, múzeumpedagógiai foglalkozások helyszíne. Azt kellett végiggondolnunk, hogyan tudunk megfelelni mindezekben a mai követelményeknek – a látogatói igényeknek éppúgy, mint a muzeológiai, a műtárgyvédelmi vagy épp a raktározási elvárásoknak. Egy konkrét példa: miközben arra törekedtünk, hogy megőrizzük a tér eredeti értékeit, így a maga korában példaértékűnek számító műemlék-bútorzatot, lehetőséget kellett teremtenünk a nagyobb, vagy akár kifejezetten nagy méretű grafikai munkák bemutatására is. Ilyenek főleg a kortárs művészetben gyakoriak, de szép számmal előfordultak már a korábbi századokban is. Alkalmazkodnunk kellett ahhoz is, hogy a mai közönség nem szereti az agyonzsúfolt tereket; a lazább elrendezésű, könnyebben áttekinthető, kevesebb művet felvonultató tárlatokat preferálja. Míg korábban előfordult, hogy itt egyszerre 200-250 grafikát is bemutattak, most igyekszünk 50-70 közé szorítani az egyidejűleg látható alkotások számát.
– Kardos Eszter (KE): Említsünk olyan szempontot is, amit a közönség nem lát: a metszettár az idők folyamán olyan jelentősen bővült, hogy a művek őrzése az eddigi keretek között már nem volt megoldható, ezért a teljes tárolási rendet is újra kellett gondolnunk. Ennek megfelelően átrendeztük a gyűjteményt, a nagy méretű munkák jelentős része pedig külső raktárba került.
– AP: Feltételezem, hogy az átalakításnál a műtárgyvédelmi szempontok is fontos szerepet játszottak.
– BK: Természetesen. Az új kiállítótér korszerűen klimatizált és a látogató számára annak ellenére is a korábbinál világosabbnak tűnik, hogy a műveket nem éri az eddiginél több fény. Hadd jegyezzem meg, hogy a tér élen jár a fenntarthatóság tekintetében is: az installációs költségek minimálisak, nincs a megszokott fúrás-faragás, a művek rögzítését egy rugalmasan használható mágneses rendszer biztosítja.
– AP: Feltűnt, hogy a grafikai kiállítótér nyitvatartási ideje eltér a múzeum általános látogatási rendjétől, szűkebb annál. Ez csak a mostani kiállításra érvényes, vagy így marad a későbbiekben is?
– KE: A döntés egyelőre kísérleti jellegű, a végleges látogatói rendet a tapasztalatok alapján fogjuk kialakítani. Köztudott, hogy a grafikák nagyon érzékenyek a fényre, hőre, nedvességre, ezért csak rövid ideig szerepelhetnek kiállításokon. A mostani változtatással elsősorban az volt a célunk, hogy az időszaki tárlatokat hosszabban tudjuk nyitva tartani. Eddig három hónap volt az a maximális időtartam, amit a kényes művek „elviseltek”, ezt a heti négy napos nyitvatartással kicsit meg tudjuk hosszabbítani. Van az új rendnek egy „járulékos haszna” is: említettük már, hogy kiállítóterünk egyben raktár is, de utóbbi funkciójában értelemszerűen csak látogatási időn kívül tudjuk használni. Munkatársaink most a korábbinál több időt tudnak itt dolgozni a művekkel.
– AP: Sajnos Magyarországon – ezt kiállítási statisztikák és műkereskedelmi tapasztalatok is alátámasztják – az egyedi rajzok és a sokszorosított grafikák megbecsültsége továbbra is meglehetősen alacsony; a magyar múzeumlátogató és műgyűjtő nagyon sokszor még mindig szinte kizárólag „olajban-vászonban” gondolkodik. Javíthat ezen a helyzeten az új kiállítótér, az ide tervezett ambiciózus program?
– BK: Valóban ez a helyzet. A mi missziónk pedig az, hogy ezen változtassunk – vonzó terekkel, izgalmas kiállításokkal, jó szövegekkel, tárlatvezetésekkel, múzeumpedagógiai programokkal. Kiállításunkhoz sok programot szerveztünk a látogatóknak, és a résztvevők körében meglepően nagy nyitottságot, érdeklődést tapasztaltunk. A tárlatot úgy koncipiáltuk, hogy új látogatókat is megnyerjünk. A régi és a kortárs művészet kedvelői között sok az átfedés, de a két kör azért távolról sem azonos; ez a kiállítás viszont mindkét csoport számára vonzó lehet. Vannak akik a régi művészet szemszögéből közelítik meg, míg mások a kortárs grafika felől.
– AP: Egy első kiállításnak, még ha nem is új intézményről, hanem csak egy megújult kiállítótérről van szó, mindig megkülönböztetett jelentősége van. Ti egy olyan utat választottatok, ami most nemzetközi szinten is kezd divatossá válni: egy régi és egy kortárs mestert mutattok be, egymással párbeszédbe állítva…
– BK: Régebben az egyes szakmai csoportok egymástól nagyon elkülönülten dolgoztak; egy „barokkos” nemigen kommunikált egy „modernessel”, egy „reneszánszos” a XIX. századra szakosodottal. Ezzel szemben erősödött fel az utóbbi időben annak tudatosulása és tudatosítása, hogy egyetlen történeti ív van és nem egymás után következő lezárt korok.
– KE: Talán nem is igazán beszélhetünk trendről, bár kétségtelenül több ma az ilyen szempontú kiállítás. Éppen a mi egyik „főszereplőnk”, Baselitz volt egy hasonló, művészettörténeti korszakokon átívelő kiállítás főszereplője a közelmúltban a bécsi Kunsthistorisches Museumban. Valószínűleg lezárult az az időszak, amikor lexikon-címszavakat gyártottunk vizuálisan, azaz amikor a múzeumok egy-egy régi mester munkáit kronologikusan vagy tematikus csoportokba rendezve önmagukban, legfeljebb pályatársaik néhány munkájával kiegészítve mutatták be. Ez ma már nem elég érdekes. Az emberek inkább mai szemmel akarják látni a régi mesterek munkáit is, nem „megtanulni” szeretnék a mestereket, hanem meglátni azt, hogy ezek a művek hogyan szólnak a mához, mennyire érvényesek napjainkban. Ebben a kortársakkal együtt történő bemutatás, a kortárs reflexiók nagy segítséget jelenthetnek. A művészek grafikához való viszonyában van, ami örök és van, amiben egészen másképpen gondolkodik egy kortárs mester, mint egy régi.
– BK: Nem véletlen, hogy ehhez a törekvéshez Bécsben is éppen Baselitzet választották. Kevés ilyen művészettörténeti szemléletű alkotó van ma a kortársak között, mint ő, aki nemcsak behatóan tanulmányozza, de szenvedélyesen gyűjti is régebbi korok, elsősorban a manieristák grafikáit. Ma nagyon fontos, hogy a régi műveket a mai kor szemszögéből, az azokra született reflexiókkal együtt mutassuk be, hogy kérdéseket tegyünk fel, melyeket a nézők tovább gondolhatnak.
– KE: A mi kiindulópontunk nem az volt, hogy mindenáron olyan kiállítást csináljunk, melyben különböző korok mesterei lépnek párbeszédbe egymással. A legfontosabb szempont az volt, hogy azokat a műveket mutassuk be most a közönségnek, melyekkel a gyűjtemény a kiállítótér zárva tartásának évei alatt gyarapodott, és amelyeket a nézők ennélfogva eddig nem láthattak.
– BK: Nem is kellett sokat gondolkodnunk azon, hogy Georg Baselitzet állítsuk a középpontba. A vele való kapcsolatunkat a Magyar Nemzeti Galériában rendezett nagyszabású 2017-es kiállítása alapozta meg. A jó kapcsolat a tárlat után is megmaradt és ennek köszönhető a mesternek az a nagyvonalú, harminc, különböző technikájú sokszorosított grafikából álló adománya, amelynek apropója grafikai gyűjteményünk 150. születésnapja volt. Nem mellesleg, Baselitz is félig kerek születésnapot ünnepel idén – januárban volt 85 éves. Ugyanakkor fontosnak tartottuk annak bemutatását is a nyitó kiállításon, hogy ezek a művek nem egy légüres térbe, hanem egy nagy gyűjteményi kontextusba kerülnek, illetve annak megfigyelését, hogy ezek a művek mit tudnak kezdeni egymással. Baselitz esetében az említett művészettörténeti vonzódása miatt különösen indokolt volt ennek a kontextusnak a felmutatása. Jól emlékszem arra, hogy az idős mester, amikor 2017-ben Budapesten járt említett kiállításának megnyitóján, egy teljes napot töltött nálunk a régi mesterek grafikáinak tanulmányozásával.
– KE: Kézenfekvő volt tehát a gondolat, hogy műveit olyan mesterekkel állítsuk párbeszédbe, akiket ő maga is fontosnak tart és gyűjt. Ez egyszerűnek hangzik, de Baselitz gyűjteményének a nyilvánosság és mi is csak bizonyos szeleteit ismerjük. Azt tudjuk, hogy a középpontjában a manieristák állnak; a gyűjtést a francia manieristákkal, a fontainebleau-i iskola rézkarcaival kezdte, majd fokozatosan fordult figyelme az itáliai – és kisebb részben az északi – grafikák felé. Baselitz a XVI. századi német művészetet túl sterilnek, „túl gótikusnak” ítélte, míg az itáliaiakat esztétikai és technikai értelemben is sokkal progresszívebbnek tartotta. Elsősorban a szokatlanságot, a klasszikustól való eltérést értékelte a régi alkotók lapjain, és önmagára is „manieristaként”, a saját korának kánonjától eltérő művészként tekint. Az közismert, hogy gyűjti Parmigianinót, akit különösen fontosnak tart, a Baselitz-gyűjtemény Parmigianino-lapjaiból készült is már külföldön kiállítás. Parmigianino a sokat kiállított és a szakirodalomban is alaposan feldolgozott művészek közé tartozik, ezért nem őt választottuk Baselitz mellé, hanem a köréhez tartozó Andrea Schiavonét, akinek munkáiból Baselitz és a Szépművészeti Múzeum egyaránt komoly kollekcióval rendelkezik. Baselitznek több mint 80 lapja van a velencei mestertől, míg nekünk „csak” 57. Ezek túlnyomó többségükben a magyar állam által 1871-ben megvásárolt Esterházy-gyűjtemény részeként kerültek múzeumunkba. A két kollekció között egyébként nagy az átfedés; sok olyan művünk van, ami a Baselitz-gyűjteményben is megtalálható. Baselitznek néhány Schiavone-rézkarcból akár 3-4 levonata is van; igyekszik mindent megszerezni a művésztől, ami a piacon felbukkan. Ezekből a rézkarcokból csak kevés levonat készülhetett; a technika akkor még új volt, a rézkarc-vonalak a nyomtatás során gyorsan koptak, így a lemezek hamar használhatatlanná váltak. Érdekesség, hogy Schiavone rendszeresen hozzányúlt a lemezekhez, javította őket, bele-belekarcolt, így bár sokszorosított grafikákról van szó, szinte nem létezik két egyforma példány.
– AP: A tény, hogy Baselitz nagy Schiavone-gyűjtő és, mint említettétek, magát mai manieristának tekinti, önmagában is elégséges indok a közös kiállításra, de milyen további szakmai érvek szóltak az együttes bemutatás mellett?
– BK: Vannak kettejük között véletlenszerű életrajzi hasonlóságok is, de ezeknél jóval fontosabb, hogy mindketten a nyomtatott grafika megszállottjai, miközben elsősorban festők. Baselitz ráadásul ugyanazokat a „klasszikus” technikákat alkalmazza, mint Schiavone. A későbbi, indusztriális technikáktól, így például a szitanyomástól akkor is távol tartotta magát, amikor azok rendkívül népszerűek voltak. A két művész nagyon hasonlít egymásra a grafikához való viszonyában, abban, ahogyan a műfajról gondolkodnak, ahogyan sajátos, újításokra épülő képalkotó szemléletük papírmunkáikban testet ölt. Munkáik párbeszédbe állításából reményeink szerint a látogatók számára is megragadható, hogy a „régi” és a „modern” grafika közötti távolság nem áthidalhatatlan. Vizuális párhuzamokat csak elvétve találunk a kiállításon, a párbeszéd közös nyelvét a két művész hasonló szemléletmódja teremti meg. Baselitz mély rokonságot érez a manierista művészettel, de sohasem alkalmazza azt művei forrásaként.
– AP: A tárlaton a grafikák mellett szerepel egy festmény is, amit távolról grafikának is vélhetnénk, legfeljebb mérete kelt gyanút. Mi ennek a képnek a története?
– BK: Egy rajzi elemekben nagyon gazdag, nagy méretű, 2011-ben született Baselitz-olajfestményről van szó, aminek kölcsönzését maga a művész ajánlotta fel, amikor kiállításunk koncepciójáról értesült. A festmény távolról egy hatalmas fehér papírlapra készült, három, pasztellel kiszínezett alakot ábrázoló tusrajznak tűnik, látványosan demonstrálva, milyen közel állnak egymáshoz a műfajok Baselitz munkásságában. És bár ezúttal kivételesen vizuális párhuzamokat is felfedezhetünk Schiavone munkáival, a festmény kiválasztásban vélhetően az előbbi szempont, azaz a műfajok szinte megtévesztő közelségének megmutatása vezethette a művészt. Rendkívüli öröm számunkra, hogy a festmény a művész jóvoltából a kiállítás zárása után egy ideig még a múzeumunkban maradhat.
– AP: A tárlat közel három hónapja nyílt meg, így nyilván vannak már tapasztalataitok a fogadtatásáról.
– KE: Igen, annál is inkább, mert a látogatók kitölthetnek a helyszínen egy viszonylag részletes kérdőívet és sokan élnek is ezzel a lehetőséggel. A látogatószámmal meg lehetünk elégedve, még akkor is, ha a többség feltehetően nem kifejezetten ezért a kiállításért jön be a múzeumba. Sokan rácsodálkoznak a látottakra, mondván „a grafika is lehet érdekes vagy színes”. Minden bizonnyal nem Schiavone vagy Baselitz neve hozza be a nézőket, viszont önmagában is felkeltheti az érdeklődést, hogy egy régi és egy kortárs mestert állítunk párbeszédbe. A tapasztalatok szerint a látogatók különböző „útvonalakon” haladnak a kiállításban, és igyekeznek megfejteni, mi indokolja a két művész közös bemutatását, keresik a hasonlóságokat. Ami persze nem egyszerű feladat, hiszen, mint már említettük, a párhuzamosságok nem vizuálisan jelentkeznek, azokat inkább a két művész szemléletében tudjuk megtalálni.
– AP: Feltételezem, hogy ez a kiállítás számotokra is újszerű kihívást jelentett, hiszen nem minden nap fordul elő, hogy két, ennyire eltérő korszakkal foglalkozó kurátor együtt dolgozik egy kiállítás megrendezésén. Milyenek voltak a közös munka tapasztalatai?
– KE: Talán mindkettőnk nevében mondhatom, hogy a közös munka hihetetlenül sokat adott számunkra. Én eddig „be voltam zárkózva” a régi művészetbe, soha nem kellett későbbre tekintenem a XVI.-XVII. századnál, de most olyan aspektusok kerültek a gondolkodásomba, melyek korábban nem foglalkoztattak. Schiavone lapjait nem egyszerűen manierista grafikákként mutatjuk most be; a kiállítás előkészítése során kezdtem meglátni művészetében azokat a vonatkozásokat, amelyek a kortárs művészet szempontjai között szerepelnek. Különösen érdekes volt úgy megragadni egy művészt, hogy nem a témát, a datálást vagy az attribúciót figyelem, hanem azt, hogy a művész és a grafika milyen viszonyban vannak egymással.
– BK: Igen, Baselitz is így nézi a Schiavonékat… Én ugyanígy el tudom mondani, hogy most kicsit másképp nézek azokra a művekre, amelyekkel hosszú ideje foglalkozom. Modern és kortárs művekkel dolgozva talán kevésbé mélyedünk el egy-egy mű technikai aspektusaiban; inkább a társadalmi, kulturális, politikai hátteret figyeljük. A kiállításunk kapcsán kicsit jobban rá tudtam fókuszálni konkrétan a művekre, a technikai kérdésekre. Azaz mind a ketten gazdagodtunk a közös munka által.
– AP: Gondolkodtok ennek a közös munkának a folytatásában?
– BK: Mindenképpen. Ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy következő projektünkben is két, különböző korban élt művészt állítunk majd párbeszédbe egymással, de egészen biztosan korokon átívelő, korokat ütköztető, vagy épp a párhuzamaikra rávilágító tárlat lesz a jövő évben.
– AP: És mi lesz a Grafikai Gyűjtemény következő kiállítása?
– KE: Az őszi kiállításunk is egy jelentős adományhoz, a Franciaországban élő Hollán Sándor 150, fákat ábrázoló rajzához kapcsolódik. Ez a tárlat, amit Tóth Bernadett rendez, ugyancsak századokat fog majd át, de másképpen: a faportrék, a természetábrázolások hosszú fejlődését mutatja be az európai rajzművészet kiváló mesterei műveinek segítségével.
A Szépművészeti Múzeum Baselitz X Schiavone. Egymást metsző korok című kiállítása október 1-ig tekinthető meg a múzeum grafikai kiállítóterében.
Borítókép: A Szépművészeti Múzeum megújult grafikai kiállítótere, fotó: Szépművészeti Múzeum – Szabadi Flóra
