Az újvilágban nem szokatlan, hogy használaton kívüli, egykori ipari területekre, repterekre telepítenek fesztiválokat, azonban itthon egy ilyen rozsdaövezetes, nagyobb fúziós esemény még váratott magára – egészen mostanáig. Tavaly nyáron Budapesten az egykori Fehér úti kamionmosóba terveztek ugyan hasonló hangulatú fesztivált, szintén hangsúlyos vizuális művészeti megjelenéssel, de végül infrastrukturális problémákra hivatkozva fedett helyre kellett költözniük, így akkor az installációk sem valósultak meg. Vannak persze olyan, korábban szintén ipari funkciót betöltő épületek, ahol rendre felbukkan állandó vagy időszakos jelleggel az elektronikus partiszcéna (pl. Flashback, Arzenál, vagy ilyen volt a megboldogult R33), de ezeken az eseményeken a vizuális társművészetek jelenléte általában kimerül a vetítésekben. Kivételt jelent valamennyire az egyébként képzőművészeknek helyet adó aqb (art quarter budapest), ahol pár éve igencsak nagyot dobbantott – joggal – a technokiállítás, ott viszont meg inkább a vizualitás, a képzőművészet volt a hangsúlyos. Ez a hosszabb és részletes kitekintés itt, az INOTA fesztiválról szóló cikk elején azért ennyire fontos, mert rengetegen megírták, mennyire fantasztikus élmény, buli, helyszín volt az egykori erőmű területén rendezett fesztivál. Azonban ami engem személy szerint ezen felül igazán lenyűgözött benne, hogy a három főszereplő: az elhagyatott ipari terület és épületek, az ide érkező zenei produkciók és a kifejezetten ide megálmodott, helyspecifikus fény- és egyéb installációk egyike sem asszisztált a másiknak, nem telepedett rá és nyomta el, hanem összességében nagyon kiegyensúlyozottan támogatták egymást, és ez adott igazán különleges, valószínűtlenül futurisztikus hangulatot ennek a négy napnak.
Az Inotai Hőerőmű körül már egy ideje volt mozgolódás, elsősorban építészeti érdeklődésű brutalizmus-fanok várták nagyon, hogy az erőmű egy ideje használaton kívül tereibe, különösen a hűtőtornyokba benézhessenek. Tavaly meg is nyitották két hétvégére, Inota (re)opening címen. Akkor is fontos volt, hogy ne csak zenei, hanem audiovizuális elemekkel, fényinstallációkkal töltsék be a teret. Ráadásul a területről akkor készült egy bejárható, interaktív pontfelhő modell is, ami a mai napig elérhető az inota.tech oldalon.
Az igazi “motiváció” azonban mostanra tudott megérkezni és manifesztálódni, ugyanis Veszprém és a régió elnyerte az Európa Kulturális Fővárosa címet, amelynek anyagi bázisa nélkül egy ilyen volumenű esemény nem tudott volna megvalósulni (de reméljük, a kezdeti sikerek után valahogyan lesz jövője is).
Az INOTA fesztivál egyik szervezője az a Besnyő Dániel, aki a Zsolnay Fényfesztivál útját is egyengeti. Régóta szeretett volna megszervezni az egykori erőmű területén egy Secret Mapping Experiment projektet (ennek keretében elhagyott ipari területeket, emlékműveket vetít társaival). Ezzel párhuzamosan a rendezvény fő támogatója, a Veszprém-Balaton 2023 Európa Kulturális Fővárosa szervezői is kinézték maguknak a területet, és már a pályázat beadásakor rendezvényhelyszínt álmodtak a területre.
Végül 2022-ben pályáztak az EKF-hez egy előremutató, audiovizuális fesztivál koncepciójával az NVC dj/promoter/zenei rendezvényszervező társasággal közösen, amely nagy hangsúlyt fektet a terület kulturális újrahasznosítására. Ebből lett az INOTA fesztivál.
Power of Possibilities
A fesztivál első napján rögtön egy nagyon izgalmas, nappali szakmai programmal várták az érdeklődőket, és bár az Inspirációs fórum és az esti koncertekre érkező közönség közös halmaza félő, hogy igen karcsú lenne, azért a délutáni szekciókra állítólag már szivárogtak be a korán érkező bulizók közül is páran. Annál is inkább, mert a középső szekció a hasonló helyszínen és koncepcióval működő társfesztiválokról szólt, néhány igazi öreg motorossal, pl. az Unsound, a CTM vagy a fiatalabb generációt képviselő Lunchmeat fesztiválok szervezőivel, ahol hasonlóan hangsúlyos a zene és a képzőművészetek kollabja, és rendre indusztriál, vagy egyéb, elhagyatott/változó helyszínekkel dolgoznak.
Az indító szekcióban magyar szereplők beszélgettek az ipari épületek lehetséges kulturális újrahasznosításáról, melyek közül legtöbbeknek talán a Zsolnay Negyed neve ismerős, de itt volt a Budapesten kívüli országrész egyik, ha nem legizgalmasabb újdonságát, a Torulát képviselő Rechnitzer Zsófia is. Mellettük Európa egyik legmenőbb kezdeményezését összefogó Trans Europe Halles hálózat működési stratégiájáról is hallhattunk. A Brüsszelben alapított, 50 éves szervezet tagjai olyan kulturális intézmények, amik városlakók és művészek kezdeményezésére alakultak és olyan működést képviselnek, amire Magyarországon sajnos még igen kevés példa van.
A záró szekcióban a régió kulturális életének főszereplői beszélgettek arról, hogy milyen jövőképet rajzolhat az örökségkutatás és a helytörténet a rozsdaövezetekbe álmodott kreatív kezdeményezések számára. Emellett egész napos programként bemutatkozott a Balaton-felvidék intelligens tájhasználatának eszköztárát fejlesztő TÁJTÉKA, mely a Kortárs Építészeti Központ egyik legújabb kutatási programja, illetve vezetett sétákon is részt lehetett venni az erőmű területén, mielőtt azt hatalmába vette az est leszálltával a nemcsak kulturálódni, hanem bulizni is vágyó közönség.
“Vizuális művészek” – az installációk
Ezeknek a nappali programoknak egyébként az egyetlen, eredetileg is közösségi funkciót betöltő épület adott helyet, az egykori Béke Művelődési Ház. A honlapon csak Művházként emlegetett épület esténként két zenei helyszínt is befogadott: itt volt a Kantinban egy veretősebb lépegetős színtér, a nagy, eredetileg is előadóként használt tér pedig Zene Háza Koncertteremmé transzformálódott. Az itteni koncertek élvezetét igencsak megnehezítette, hogy semmi szellőzés nem volt a teremben, ami persze nem a szervezők hibája, de laikusként azon gondolkodtam, hogy ha mást nem, legalább néhány ventilátort betehettek volna pár soronként. Ennél a teremnél például megesett az is, hogy a záró estén az utolsó koncerthez már kiírták, hogy sold out, viszont az előző kettőre sem igazán lehetett bejutni: e sorok szerzője a brit Forest Swords koncertjére, ugyan állóhelyre csak, de bejutott, azonban az utána következő, hazai fellépő, iamyankra már nem sikerült neki. A központi csarnokba szorulva hallgatózóknak különleges extra hanghatást adtak hozzá egyébként a produkcióhoz a mélytől remegő ablakok, amik valami csoda folytán mégsem törtek ki a fesztivál ideje alatt.
Itt egyébként, akár koncert közben is, ha már a benti vizuált nem láthattuk, gyönyörködhettünk Hincz Gyula és Fónyi Géza 1958-as mozaikjában, mely előadásra készülő fiatalokat ábrázol; a sötétben Czingáli Zoltán piros lézer kontúrozással hívta fel rájuk a figyelmet. Közöttük a földön Tóth Ákos videóinstallációja futott: egy majdnem ready made installációban nagyjából a mozaikkal egykorú, dobozos tv készülékekben mentek loopolva a vintage tévéfelvételek, melyek az erőmű múltját mesélték és dicsőítették. A csövekből készült tartószerkezethez az erőmű területén talált tárgyakat, alkatrészeket használt fel az alkotó. Azon kevés installációk egyike ez, mely az ipartelep múltja és jelentősége előtt tiszteleg; sok más művész pusztán (ki)használja a tereket, a legkevésbé sem pejoratív értelemben.
Az innen nyíló Japán kert éjszaka is hozta minőségét: a többi helyszínhez képest csendes sarok, ahol teázni is lehetett, illetve a japán építészetet megidéző színes, transzparens paraván is megjelent, amit kifejezetten erre az alkalomra installáltak. Itt volt látható az üzemen kívüli beton (mi más) szökőkút közepén egy szinte pszichedelikus hatást keltő üvegszobor. Karcis Gábor (akinek már volt más zenei kollabja is) és Körei Sándor készítették el közösen az Illuminated Botany-t. Az installáció önmagában képes megidézni a műfaji előfutárként is aposztrofálható, nagy sikerű tavalyi, Füvészkertben megrendezett kiállítást. A két alkotó közös munkája azon kevés installációk egyike volt, ami nappali fénynél is érvényesült, de igazán nyilván ő is éjszaka kelt életre.
Ez a rész volt a fesztivál chillezős területe, ide vonulhattak vissza pihenni a sorban állásban vagy lépegetésben elfáradt fesztiválozók. A leglátványosabb, legnagyobb terekbe ugyanis csak ellenőrzött beengedéssel lehetett bejutni, így időnként több órás sorban állás is várhatott azokra, akik a Kazántérbe vagy a Hűtőtoronyba szerettek volna bemenni. Mindkettő érthető módon keltett ekkora érdeklődést: előbbiben forgatták a Szárnyas fejvadász 2049-et, bár a vetített, óriási méretű csarnokban valószínűleg a legkeményebb rajongók is elfeledkeztek egy pillanatra arról, hogy Ryan Gosling lába nyomába léptek. A barcelonai székhelyű Onionlab fő területe az épület mapping, a Kazántérbe egy már korábban bemutatott (vagy legalábbis nagyon hasonló) koncepciót hoztak el, de nem vitatható, hogy hatásosan adaptálták erre a térre a piros fénynyalábokat, amik a hanghatásokkal kiegészülve valóban egy sci-fi filmbe díszletébe repíthették a látogatót. De üresen, nappali fénynél sincs mit szégyenkeznie ennek a térnek.
A másik sorban állós helyszín, szintén joggal, a középső hűtőtorony volt, aminek ugyancsak pusztán a létezése, a fizikai mivolta és a megközelítése is önmagában élmény volt. A külön a sajtónak megszervezett sétán (amiért extra hálásak vagyunk, hogy nem kellett kiállnunk a sort) több kolléga már a lépcsőn állva és kint is legalább annyit fényképezett, mint bent a kürtőben. Ott egyébként egy szintén helyspecifikus fény- és hanginstalláció várt minket, archív hangfelvételekkel megidézve az Erőmű fénykorát. Ez az egy torony egyébként kívülről is kapott hol fényfestést, hol mappinget, tehát sorban állás alatt sem lehetett unatkozni, főleg, hogy az utóbbi két helyszín a fő helyszín, az Electronic Beats Energy Field “nagy”színpad két oldalán volt.
Ugyanitt az egyik romos épületben, vagy inkább annak már csak csontvázában helyezett el óriási ledkubust az egyébként zseniális mappingjeiről ismert Kiégő Izzók csapata, mellettük pedig egy furcsa, óriási, még romosabb kürtő, mint egy gigantikus szörny vörös fényben izzó torka meredt az ég felé: a piros világítás itt nem külön meghívott művész munkája; a Fesztiválon elkészült installációk technikai koordinátora, Tóth Ákos és a kreatív építések vezetője, Csörgő Gergő vezette brigád kismillió helyen vetett be ilyen megoldásokat, hogy a tér minden zuga megteljen valamilyen plusz élettel. Ez a rom pedig valójában az Erőmű hajdani két kéményének egyike, amit 2001-ben távolítottak el robbantással.
Az emlegetett Erőmű-udvar mögötti épületrészben, a Turbinacsarnokban kapott még helyet egy igen grandiózus hatást keltő produkció, ami valójában csak egy fekete-fehér, AI generált videó vetítése volt. Talán a leginkább (vagy inkább szerencsére az egyetlen) hatásvadász installáció volt ez: a koncept és az alapötlet még izgalmas is lehetett volna, ugyanis két monstre intézmény, álombankok eredményeit, privát álombeszámolókat hallhatunk zakatoló (na ezért mondom hatásvadásznak) audiovizuális hatásokkal, ami inkább keltett szorongást a szemlélőben mint közvetített összetettebb hatást vagy mondanivalót, de alapvetően lehet, hogy éppen ez volt a Fuse* célja.
Ugyanennek az épületnek volt még egy félig rejtett tere is, ami különösebben nem volt kitáblázva vagy nyilazva, bár ez a fesztivál egész területére igaz volt és egyébként ez nem feltétlenül vált a kárára: több helyszínt, installációt keresve-kutatva lehetett csak felfedezni, vagy ami még izgalmasabb, a mai korból szinte kihalófélben lévő műfajjal: emberek ajánlgatták szóban egymásnak, hogy mit kell még megnézni. “És azt láttad, ami ott a nagyszínpad mögötti épület, na ott bemész a nagycsarnokba és rögtön balra fordulsz, ott lehet, áll majd egy kis sor, de hamar lemegy, ott menj fel a lépcsőn, nem fogod megbánni.” Aki megfogadta ezt a javaslatot, az Vicsek Viktor pulzáló fényinstallációjában találhatta magát, ami valóban látványos volt, de még így is könnyen epilepsziás hatást okozhatott, ha nem vagyok diagnosztizálva. A mellette lévő térben, ami valójában a teljes csarnok egy kis galériája lehetett, egy szivarfüst karikákat fújó, fából épült pneumatikus szerkezettel találkozhattunk, amit Guillaume Cousin épített.
De ha a grandiózus terekből és pulzáló audiovizuális hatásoktól elfáradtunk, a kijárat felé tartva az egykori Alkatrészraktárak földszintes épületében több csendes, kisebb terem sorakozott egymás mellett, ahol chillezős, szinte meditatív installációk, vagy akár egészen statikus, horribile dictu analóg műtárgyak várták a megfáradt szemű fesztiválozókat. Zalán Adorján és Hegyi Fanni installációi alá konkrétan be is lehetett feküdni, ha éppen jókor érkezett az ember és volt még hely. Álomszerű, finom, pihentető élmény volt elrévedni az Atlantis fémkagylói alatt.
A fenti blokk alkotói nagyrészt meghívásos alapon kerültek be Besnyő Dániel, Kálmán Mátyás és Tóth Ákos kurálásában. Akadtak ugyanakkor olyanok is, akik saját indíttatásból jelentkeztek; akinél úgy érezték, hogy illik a térbe, koncepcióba, annak adtak megjelenési lehetőséget.
Kevés elcsépeltebb frázis van annál, mint amikor azt mondjuk, hogy látnod kell élőben, de az INOTA fesztivál tényleg ilyen. A buliban pörgőknek és a könnyen elfáradóknak, a zene és a képzőművészet rajongóinak, az ‘50-es évek szerelmeseinek és cyberpunkoknak egyaránt igazi csemege, de valószínűleg a látogatók nagy részének mindettől függetlenül is felejthetetlen élmény volt. És reméljük, lesz is még, hogy aki lemaradt, az se maradjon ki ebből a valóban nagyon cool és előremutató fesztiválból.
Borítókép: Fotó: Neményi Márton
