A Liget Projekt körül ismét fellángoltak a viták, egyrészt mert Budapest politikai irányt váltott és új főpolgármestert választott, másrészt mivel Orbán Viktor a Parlamentben kijelentette, hogy mostantól a Fővárosi Közgyűlés dönthet majd a Liget-beruházás sorsáról. A kritikus és reménykedő hangok mellett azonnal felerősödött a propaganda is: Nagykanizsáról petíció indult a projekt védelmében, rég nem hallott politikusok aktivizálódtak (a 9 évnyi stadionépítés után a múzeumépítések 9 évének kell következnie, mondta egy szegedi rendezvényen L. Simon László), menetrendszerűen megjött a hír, hogy valamilyen szempontból megint a világ legjobbja lett a Liget egyik terve, Baán László pedig ismét megjelent az ATV-ben.
Ha Baán Lászlót hallgatja az ember, úgy tűnhet, mintha a Liget Budapest Projekt összességében már csaknem évtizedes története során minden úgy alakult volna, ahogy azt eredetileg eltervezték. A valóság ezzel szemben az, hogy a Múzeumi Negyed eredeti gondolatát már mindenki elfelejtette, a tervek között régóta nem szerepel az Építészeti Múzeum, a Fotómúzeum vagy a Ludwig Múzeum, s köddé váltak az egykori alapígéretek az évi 1,5 millió plusz turistáról, akik kizárólag a városligeti beruházás miatt érkeznének Budapestre. Időközben viszont képbe került a Magyar Innováció Házának anakronisztikus épülete és számos gazdasági, politikai részérdek; kutyafuttató épült, ment tönkre és szépült meg újra; fák tűntek el és rózsakert nyílt; átalakult a Palme Ház, s a Millenniumi átnevezéssel megint egy fontos és ötletes név került le a térképről. És most új kérdések bukkantak fel: épüljön-e tovább a Néprajzi Múzeum és a Magyar Zene Háza, tényleg legyen-e újra a régi színház, és főként: mi lesz a Nemzeti Galériával? Minden egyes kérdés jogi problémákkal függ össze, illetve újabb környezetvédelmi és finanszírozási kérdéseket indukál, s mindez nem utolsósorban továbbra is összefügg a múzeumüggyel.
A projekt egészére nehéz pusztán múzeumi szemszögből tekinteni, hiszen a Néprajzi Múzeum és az Új Nemzeti Galéria épülete kivételével még mindig homályos, hogy mit is tekinthetünk itt múzeumnak – a Millennium Háza, a Magyar Zene Háza és Magyar Innováció Háza egy-egy interaktív kiállításnak ad majd otthont, s ez mintha inkább azt jelentené, hogy a Millenáris Park 18 évvel ezelőtti (az első Orbán-kormány idején született) programját költöztetik most át a Városligetbe, semmint hogy egy Múzeumi Negyedét kerekítenék ki. A Magyar Zene Háza koncepciója valójában továbbra is ismeretlen, a Millennium Házának hosszú távú intézményi háttere szintén az.
Azoknál az intézményeknél, ahol látszólag csak tisztán múzeumi kérdések merülhetnének fel, már nem léteznek tisztán múzeumi válaszok. A Magyar Innováció Házának programját a jelenleg láthatatlan Műszaki Múzeum anyaga adhatná, de kétséges, hogy egy – külsejében feleslegesen lemásolt – régimódi épületben milyen (és mekkora) teret kaphatna a korszerű technológia. Kétségtelen, hogy egy interaktív, jól elhelyezett Műszaki Múzeumra nagy szükség lenne, egy mai koncepcióra szintén, de az anakronisztikus épület már a belépés előtt tönkretenné az alapgondolatot. Hasonlóan nagy szükség lenne egy korszerű épületben, erre szabott környezetben elhelyezett Néprajzi Múzeumra. Kérdés, hogy az épülőfélben lévő objektumban milyen egyéb – gasztronómiai, illetve az egész Ligetet kiszolgáló („fogadó”) – funkciók kapnak majd helyet, s ezek vajon ugyanúgy rátelepednek-e az intézményre, ahogy az épület telepszik majd rá az épületdísszé silányodó 56-os emlékműre (és a környékre). Ha félretesszük a fenti negatív feltevéseket, a városépítészeti és a környezeti szempontokat, akkor kizárólag múzeumi szemszögből a Néprajzi Múzeum megépítése nem lehet kérdéses; helyén nagy valószínűséggel nem is marad Gödör. (Az interneten zajló vitákból úgy tűnik, sokan már nem emlékeznek, hogy ki hozta létre az Erzsébet téri Gödröt, és milyen indokokkal. Már emiatt is furcsán kéne nézni a miniszterelnökre, amikor kijelenti, hogy most a Közgyűlés dönt.)
Sokkal bonyolultabb múzeumi kérdéseket vet fel az Új Nemzeti Galéria megépítése a Petőfi Csarnok helyén. Hiszen továbbra sem született nyilvános tanulmány arról, miért szükséges, és a gyakorlatban hogyan lehetséges a Szépművészeti Múzeum és a Nemzeti Galéria újbóli összenövesztése. Az elmúlt években az MNG várbéli kiállítási programja azt mutatta, hogy jól végiggondolt koncepció nem létezik: a magyar művészeket bemutató nagyobb tárlatokon néhány (magas színvonalú) külföldi mű egészítette ki az anyagokat – ehhez egyesítésre nincs szükség, legfeljebb csupán együttműködésre –, az előző és előreláthatólag az elkövetkező másfél évben pedig a korábbi értelemben vett MNG-kiállítások helyét javarészt Szépművészeti-tárlatok vették és veszik át.
A Ligetbe költözés terve mögül még mindig csupán egyetlen valós ok látszik ki, mégpedig a Vár kiürítése; ennek pedig Orbán Viktor rögeszméjén kívül nincs más indoka. A Nemzeti Galéria költözése, ahogy ez évek óta jól látszik, a lehető legszorosabban összefügg a Várral kapcsolatos orbáni jövőképpel; ennek egyik sarokpontja, hogy a Palota többek között műemlékvédelmi (tudjuk még, mi is az?), kultúrpolitikai (hol van már olyan?) szempontból erősen kétséges átépítéséhez, újrarendezéséhez szükséges pénz a költségvetésből (külföldi hitelből stb.) elővarázsolható. A gazdasági környezet átalakulásával párhuzamosan lassan viszont a jövőképek is módosulni kényszerülnek; a Vár átalakításához szükséges százmilliárdok előteremthetősége egyre bizonytalanabbnak tűnik. Ezzel összefüggésben állhat a miniszterelnök elsőre nagyvonalúnak látszó felajánlása a Közgyűlés felé.
Ha a pénz esetleg nem áll majd rendelkezésre (a valóságban soha nem is állt, csak a vágyálmokban, illetve a jövőből leharapott pénzek átcsoportosításával tűnt úgy), akkor marad a nyújtható idő: a Vár átalakítása és a Liget Projekt építése (hasonlóan egyes további múzeumok átalakításához) végzetesen lelassulhat. Hosszú éveken átnyúló lebegő állapot jöhet létre; kiürülhetnek a Széchényi Könyvtár terei, üres maradhat a Nemzeti Galéria épületrésze; a könyvek és a gyűjteményi darabok akár évekig dobozokban, vagy az újonnan elkészült raktárban állhatnak majd. A Palota térsoraiban és végtelen folyosóin látszatkiállításokat rendezhetnek az elképzelt dicső történelmi múltról, miközben egyes terekben a 19. század végi történeti díszletet rekonstruálhatják – hozzávetőlegesen. A Városligetben is megállhat az élet, a Nemzeti Galéria – amelynek gyűjteménye kutathatatlan és hozzáférhetetlen lesz – harmadik helyszíneken alibi kiállításokat rendezhet, csakúgy, mint most (és még hosszú évekig) az Iparművészeti Múzeum.
Ez a reális-disztópikus kép megelőzhető lenne, ha nem épülne meg a Városligetben az új Nemzeti Galéria, hanem mindaddig maradna a jelenlegi helyén, amíg nincs nyilvánosan megvitatott koncepció arról, milyen is lenne a magyar és egyben a budapesti múzeumi intézményrendszer kívánatos jövője. Ehhez valóban meg kellene állni egy pillanatra, s amíg nincsenek átlátható, szakmailag alátámasztott – és a jövőben is fenntarthatónak tűnő – elképzelések, addig befagyasztani a Ligetben a még befagyasztható terveket. Az új gondolkodás a budapesti múzeumok jövőjéről ezzel kezdődhetne el, illetve két fontos szemléletbeli változással. A kormány részéről egyrészt elengedhetetlen lenne, hogy újra egységes egésznek tekintse Budapestet – azaz lehetetlenné válna a nemzeti vagy nemzetbiztonsági indokkal kimetszett terek (a Városliget mellett az Erzsébet tér, a Vár, a Kossuth tér) gyakorlata. Másrészről a kormánynak a múzeumi rendszert is egységes egésznek kellene tekintenie – azaz lehetetlenné válna az intézmények (a Liget Projekt mellett az Építészeti Múzeum, vagy a Csontváry és az Andrássy Múzeum ötlete) kimetszésének gyakorlata. A jelenben mindez utópiának tűnik, de minek tűnt néhány héttel ezelőtt a főváros politikai irányváltása?
Nyitókép: A Néprajzi Múzeum látványterve. Forrás: Liget Budapest
