Az elmúlt két évtizedben a világ nagy múzeumainak egy része nemcsak eredeti székhelyén terjeszkedett, hanem más bel- és/vagy külföldi városokban is filiálékat hozott létre. Ezek a hálózatok – ahány ház, annyi szokás – adminisztratív, jogi és pénzügyi konstrukciójukat és tartósságukat tekintve is intézményenként nagyon eltérőek lehetnek, de a terjeszkedéssel elérni kívánt célok többnyire azonosak vagy legalábbis hasonlóak: az adott intézmény hatókörének bővítése, presztízsének erősítése; a kiállításokon szereplő és a raktárakban őrzött műtárgyak közötti arányok javítása; pótlólagos – esetenként igen jelentős – jövedelem biztosítása az anyaintézmény számára. Belföldi terjeszkedés esetén, legalábbis a közgyűjtemények vonatkozásában, rendszerint kultúrpolitikai cél is megfogalmazódik, nevezetesen a korábban múzeumokkal gyengébben ellátott régiók pozícióinak javítása, míg a külföldi terjeszkedésnél főként az anyaország nemzetközi törekvéseinek a kultúra eszközeivel történő támogatása jelenik meg – hol kimondva, hol kimondatlanul – célként. A legtöbb „terjeszkedő” múzeum bel- és külföldön egyaránt nyit filiálékat. A párizsi Louvre belföldi filiáléja például Lensben nyílt meg 2012-ben – a várost pályázati úton választották ki –, míg külföldön a tervekhez képest jelentős késéssel, 2017-ben megnyílt Louvre Abu Dhabi dollár százmilliókat termel az anyaintézmény számára és egyúttal Franciaország jelenlétének és befolyásának erősítését is szolgálja az Arab-öböl térségében.
A legnagyobb „hálózatépítő” a New York-i székhelyű Solomon R. Guggenheim Alapítvány, melynek New York mellett évtizedek óta Bilbaóban és Velencében is van múzeuma. Korábban volt kiállítóhelyük Berlinben is, próbálkoztak Helsinkiben is, Las Vegasban pedig néhány évig a szentpétervári Ermitázzsal működtek együtt egy kiállítóhely üzemeltetésében. Jelenlegi nagy projektjük a Guggenheim Abu Dhabi, ami a tervekhez képest jelentős csúszással, valószínűleg 2022-ben nyithatja meg kapuit.
S ha már az Ermitázsnál tartunk: Oroszország legnagyobb múzeumának bel- és külföldön egyaránt ambiciózus tervei vannak. Amszterdami filiáléjuk 2004, jelenlegi, lényegesen nagyobb helyén pedig 2009 óta működik, Oroszországban pedig kazanyi, omszki, vlagyivosztoki és jekatyerinburgi fiókintézmény szerepel – részben már meg is valósult – terveik között. Eközben nem tétlenkedik Szentpétervár másik nagy közgyűjteménye, az Állami Orosz Múzeum sem, ami 2015-ben Malagán nyitotta meg első európai fiókintézményét, amit a tervek szerint a nem túl távoli jövőben továbbiak követnek majd.
A struktúra más, de ha hálózatokról van szó, természetesen meg kell említenünk a Peter és Irene Ludwig Alapítvány kezdeményezésére és közreműködésével kiépült, jelenleg Németországon és hazánkon kívül Ausztriát, Kínát, Kubát, Oroszországot és Svájcot magában foglaló intézményhálózatot.
Különösen aktívak expanzió tekintetében a franciaországi intézmények. A Louvre-t már említettük, de az igazi bajnok e téren a Centre Pompidou. Belföldön a fővárostól 250 kilométernyire fekvő Metzben nyitották meg első állandó fiókintézményüket, s később kísérleteztek egy „gördülő” Centre Pompidou-val is. Ez a program a magas költségek miatt ugyan leállt, de a további hazai terjeszkedést nem adta fel az intézmény. A hírekben azonban mostanában inkább külföldi expanziójukkal szerepelnek: Malagában az Állami Orosz Múzeummal szinte párhuzamosan, 2015-ben nyitottak, Brüsszelben egyelőre provizórikusan vannak jelen, de a 2022-23-ban megnyíló állandó otthonuk, a KANAL – Centre Pompidou a hírek szerint a belga főváros legnagyobb kulturális intézménye lesz. Felröppentek hírek arról, hogy Csehország is érdekelt lenne a Centre Pompidou ottani jelenlétében. Andrej Babis cseh miniszterelnök és Serge Lasvignes, a párizsi intézmény elnöke idén tavasszal találkozott egymással és a megbeszélésen szó volt egy olyan múzeumról, amelynek létrehozásában a prágai Nemzeti Képtár lenne a Pompidou partnere. A párizsi tervekben hosszabb távon mexikói és brazíliai intézménynyitás is szerepel.
Mint látjuk, a franciák már évtizedek óta aktívak e téren, ez irányú munkálkodásuk azonban új lendületet kapott azóta, mióta Emmanuel Macron az ország elnöke. A kultúra iránt rendkívül fogékony elnök külpolitikájában fontos szerepet szán a múzeumoknak. Annak még csak jelképes jelentősége van, hogy számos protokolláris rendezvényhez múzeumok szolgálnak kulisszaként, a gyarmati kontextusú restitúció újragondolásának kezdeményezésével és a francia múzeumoknak ebben szánt szereppel viszont már egyértelműen Franciaország afrikai pozícióinak erősítését kívánja elérni. (Korábbi írásunk ebben a témában itt.)
A „múzeumdiplomácia” fő célpontjainak most Kína és a közel-keleti térség tűnik. Kínában, pontosabban Sanghajban e hó elején nyílt meg a Centre Pompidou legújabb fiókintézménye, a Centre Pompidou x West Bund Museum – a közös projekt mintegy 3 ezer négyzetméternyi teret kapott a David Chipperfield által tervezett épületegyüttesben és Macron nem mulasztotta el, hogy azt személyesen nyissa meg. Tette ezt annak ellenére, hogy a tartalmi előkészületek nem voltak teljesen zökkenőmentesek,
a kínai fél ugyanis nem mondott le arról, hogy a helyi hatóságok dönthessék el, bemutathatók-e az egyes műtárgyak. Ezt magyarul cenzúrának hívják, ennek elfogadása azonban nem volt túl nagy ár Franciaországnak ahhoz, hogy belemenjen az üzletbe.
Merthogy itt kőkemény üzletről is szó van. Az egyelőre öt évre megkötött megállapodás értelmében a kínai partner, az állami tulajdonú West Bund Group ingatlanfejlesztési vállalkozás viselte a múzeum építésének költségeit és Kína évi 2,75 millió eurót fizet a Centre Pompidou-nak a szakmai támogatásért és a művek kölcsönzéséért. A nyitó kiállítás a The Shape of Time címet viseli és azon több mint száz mű szerepel a Pompidou gyűjteményéből. A modern és kortárs művészeket felvonultató válogatásban többek között Duchamp, Picasso, Kandinszkij, Miro, Beuys, illetve számos kínai művész, így Ding Yi, Cai Guo-qiang és Li Yongbin munkái szerepelnek.
A franciák nem csináltak nagy ügyet abból, hogy a hírek szerint „ötnél kevesebb” kiállítani tervezett alkotás „különböző okokból” fennakadt a cenzorok rostáján, s e művekről nem is árultak többet el; feltehető, hogy kínai művészek alkotásairól van szó. Macron szerint az új intézmény ezzel együtt is „jelentős szabadságot” élvez majd – a kommentárok ezt nem feltétlenül látják így és némelyikük csodálkozik is azon, hogy a franciák könnyen szemet hunynak a művészi szabadság nyilvánvaló megsértése felett. A Pompidou Központ, illetve a benne helyet kapott Modern Művészet Nemzeti Múzeuma egyébként 120 kínai és kínai származású művésztől összesen 200 alkotást őriz és a kínai jelenlét fontos kiegészítő hozadéka lehet számukra, hogy gyűjteményük gyarapításához helyzeti előnybe kerülnek más kortárs gyűjteményekkel szemben és könnyebben jutnak hozzá fontos munkákhoz.
A Pompidou-t hamarosan újabb francia múzeumok követik Kínában. Jövőre Pekingben nyílik egy olyan új múzeum, melynek létrehozására a pekingi Sevenstar Group rögtön két párizsi intézménnyel, a Nemzeti Picasso Múzeummal és a Giacometti Alapítvánnyal szövetkezett. A projekt érdekessége, hogy noha sem a többek között pénzügyi befektetésekkel, ingatlankezeléssel, kockázatmenedzsmenttel foglalkozó Sevenstar, sem a Giacometti Alapítvány nem közintézmény, a francia kormány aktívan részt vett az előkészületekben; a végleges megállapodást az új múzeumról francia részről néhány napja Franck Riester kulturális miniszter írta alá. A megállapodás egyelőre öt évre szól és folyamatos jelenlétet biztosít Pekingben a XX. századi művészet két kulcsfigurájának. A projekt több szempontból sem előzmények nélküli. Egyfelől a két francia partner között már régóta állandó az együttműködés, amit mindenekelőtt a Picasso és Giacometti közötti, az életkorkülönbségek ellenére is szoros kapcsolat indokol, másrészt a Picasso Múzeum éppen az idén rendezett Kínában, az UCCA Kortárs Művészeti Központban Egy zseni születése címmel nagyszabású Picasso-tárlatot, ami több mint 300 ezer nézővel látogatottsági rekordot döntött.
Még Macron kínai látogatása előtt jelentették be, hogy a párizsi Rodin Múzeum is filiálét hoz létre Kína egyik leggyorsabban fejlődő nagyvárosában, Sencsenben (Shenzhen). A párizsi múzeumot több kínai város is „megkörnyékezte”, a Sencsen melletti döntésben a város multikulturális jellege, etnikai sokszínűsége és Hong Konghoz való közelsége is szerepet játszott – no meg vélhetően az is, hogy a város késznek mutatkozott mintegy 50 Rodin-bronz megvásárlására is az ugyancsak mintegy 50 kölcsönkapott szobor mellett. A művek bemutatására a következő két-három évben új múzeum épül, aminek költségeihez magánadakozók mellett mindkét állam is hozzájárul.
A „kínai súlypont” mellett Franciaország nem lesz hűtlen a közel-keleti térséghez sem. A jelenlegi zászlóshajó, a Louvre Abu Dhabi mellett Szaúd-Arábiára irányulhat kiemelt figyelem, ahol az ország észak-nyugati részén található, archeológiai leleteiről ismert Al Ula kulturális célú fejlesztéséről született kétoldalú államközi megállapodás. A projekt megvalósítása több mint másfél évtizedet vesz majd igénybe, költségeit 6-8 milliárd dollárra becsülik. A cél a 22 ezer négyzetkilométernyi körzet egyetlen nagy szabadtéri múzeummá alakítása, a régészeti leletek és a természeti környezet, a növény- és állatvilág védelme, a környék értékeit bemutató, illetve képzőművészeti múzeumok nyitása, az idegenforgalmi infrastruktúra fejlesztése – no és persze Franciaország pozícióinak további erősítése a térségben.
