Spanyolország, de mondhatjuk, egész Európa egyik legjelentősebb múzeuma, a Museo Thyssen-Bornemisza régi és modern mesterek munkáiból felépített egyedülálló gyűjteménye ma részben a spanyol állam, részben viszont a gyűjteményt létrehozó Thyssen-Bornemisza család második nemzedékét képviselő Hans Heinrich Thyssen-Bornemisza báró özvegye, az egykori spanyol szépségkirálynő, Carmen Cervera tulajdona. Az egykor a brit Royal Collection mögött a világ második legnagyobb magángyűjteményének számító, az 1920-as évek óta épülő kollekcióból a spanyol állam 1993-ban 775 munkát vásárolt meg, együttesen 350 millió dollárért. Ennek a vásárlásnak az ígérete – és persze Cervera spanyol gyökerei – komoly szerepet játszottak abban, hogy a gyűjtemény végül Madridba került. Eredeti otthona ugyanis a festői svájci Luganóban, a család nyaralójaként szolgáló Villa Favoritában, illetve a mellette e célból épült pavilonban volt. Ezt azonban idővel kinőtte, és mivel bővítéséhez a család tájvédelmi okokból nem kapott engedélyt, a múlt század 80-as éveinek végén új helyet kellett keresnie a gyűjtemény számára. A báró magyar felmenőinek köszönhetően Budapest is a jelöltek között szerepelt, Madrid kártyái azonban erősebbnek bizonyultak és a Museo Thyssen-Bornemisza néhány évvel később, 1992-ben itt nyílhatott meg. Az a több száz munka, ami az állami vásárlás után a család tulajdonában maradt, a báró 2002-ben bekövetkezett halála után özvegyéé lett, aki 1999-ben 429 művet 11 évre letétbe helyezett a múzeumban. Ennek lejárta, azaz 2010 óta kemény türelemjáték folyik az özvegy és a spanyol állam között, aminek részeként a megállapodást mindig csak egy-egy évre hosszabbították meg. A szerződés széles körű jogokat biztosít az özvegy számára, lehetővé teszi például, hogy bármikor visszavonjon műveket a letétből és elidegenítse azokat. Cervera nyilván azért támaszt egyre keményebb feltételeket, mert szeretné, ha a spanyol állam a gyűjteménynek ezt a részét is megvásárolná. Utóbbinak elvben ez a megoldás nem is lenne ellenére, csakhogy az elmúlt közel három évtizedben annyira elszabadultak az árak a műtárgypiac prémium szegmensében, hogy a letét értékét ma 1,04 milliárd euróra becsülik, ami már az állam számára is túl nagy falat. Persze, az ügyben illetékes kulturális minisztériumnak is vannak adui, például a Cervera által eladni tervezett művek országból való kivitelének engedélyezésében – vagy annak tiltásában. Ilyen eladások, ha nem is gyakran, de időnként történtek. Az egyik legnagyobb visszhangot John Constable talán leghíresebb tájképe, az 1824-ben festett A zsilip 2012-es eladása váltotta ki; a mű a neves angol tájképfestő számára rekordot jelentő áron, 22,4 millió fontért kelt el a Christie’s-nél Londonban. Cervera akkor azzal magyarázta a kép eladását, hogy „a gyűjtemény itt-tartása drága mulatság és nem kap érte semmit cserébe.” 2019-ben még nagyobb felzúdulást keltett, hogy eltűnt a falakról – és a hírek szerint kiviteli engedélyt is kapott – Gauguin egyik legszebb, Tahitin született festménye, az 1892-es Mata Mua. A festményt a báró Jaime Ortiz-Patinoval közösen vásárolta meg 1984-ben a Sotheby’s-nél 3,9 millió dollárért; mai értékét legalább 40 millió euróra becsülik. (Thyssen-Bornemisza néhány évvel később a festmény egyedüli tulajdonosává vált, miután kivásárolta Ortiz-Patino részét.) A kép hollétéről egészen a legutóbbi napokig nem lehetett tudni semmit.
A héten aztán a spanyol kulturális minisztérium bejelentette, hogy a számtalan éves toldozgatás után most sikerült 15 évre szóló megállapodást kötni Cerverával, azaz addig bizonyosan a múzeumban maradnak az általa birtokolt munkák. Ennek azonban komoly ára van: a kormány évi 6,5 millió euró „bérleti díjat” fizet a képek tulajdonosának. Az összeg nagyságát jól érzékelteti, ha elmondjuk, hogy ez – az ÁFA levonása után – nagyjából megfelel a múzeum teljes jegyárbevételének. (Természetesen nem a tavalyinak, hanem egy átlagos évinek. A múzeumot 2010-19 között évente nagyjából egymilllió látogató kereste fel, a belépődíjak nyugat-európai összehasonlításban alacsonyak, a teljes árú jegy 9, a kedvezményes 6 euróba kerül.) Az időtartamon és a fizetendő díjon túl még két fontos eleme van a megállapodásnak, legalábbis a dokumentum nyilvánosságra került részének. Az egyik szerint a letéti időszak lejárta után az államnak ismét lehetősége lesz megvásárolni a gyűjteményt, a másik szerint pedig visszakerül a múzeumba a már említett Gauguin-remekmű. Cerverának vagy nem sikerült eladnia azt az általa remélt áron, vagy eleve nem is volt ilyen szándéka, csak tárgyalási pozícióját akarta javítani a kép átmeneti visszavonásával. A megállapodás részeként a felek azt is rögzítették, hogy készek együttműködni egy Cervera által tervezett, a katalán festészetre fókuszáló új múzeum létrehozásában a Costa Braván, Sant Feliu de Guíxolsban.
Cervera egyébként három további munkát, Degas, Monet és Hopper egy-egy festményét is visszavonta a letétből, ezek továbbá sorsára azonban nincs utalás a szerződés nyilvános részében. A Monet-festmény értékét egy, az El Pais-ban megjelent írás 15 millió euróban adta meg.
Aligha lehet kétséges, hogy a spanyol kormány továbbra is szeretné megszerezni a gyűjteményt – és ha lehet, nem feltétlenül a piaci értékén. Cervera az új letéti szerződés lejártakor 92 éves lesz. Ha nem érné meg ezt a kort, akkor 15 év múlva végrendelete, illetve várható örököseinek álláspontja lesz a mérvadó. Cerverának három gyermeke van; házasságon kívül született fiát Thyssen-Bornemisza báró a nevére vette, míg néhány évvel férjének halála után örökbe fogadott egy 2007-ben született leány ikerpárt.
Az elmúlt hónapokban a világsajtót még egy, a múzeumot érintő és annak szempontjából kedvezőnek minősülő hír járta be: egy kaliforniai fellebbviteli bíróság a múzeumot ismerte el Camille Pissarro A Rue Saint-Honoré délután. Az eső hatása című 1897-es festménye jogos tulajdonosának. A mű a Thyssen-Bornemisza gyűjtemény azon részéhez tartozott, amit a spanyol állam 1993-ban megvásárolt. Tulajdonjogáért a neves műkereskedő és műgyűjtő Cassirer-család egyik leszármazottja indított pert 2005-ben, mondván, a spanyol államnak a vásárláskor tudnia kellett arról, hogy a festményt a nácik rabolták el felmenőitől 1939-ben. A bíróság előtt azonban ezt nem sikerült egyértelműen bizonyítania, mint ahogy azt sem, hogy a báró tudott a kép múltjáról, amikor 1976-ban megvásárolta azt egy New York-i galériában.
