Az igény, hogy kövessük nyomon a kortárs magyar képzőművészek külföldi szerepléseit, nem új, és erre – igaz, jóval rövidebb ideig – volt is már példa az artportal történetében. 2014-ben két okból indítottuk el – vagy, ha úgy tetszik, indítottuk újra – a sorozatot: egyrészt, szerettünk volna konkrét számokat szállítani ahhoz a vitához, ami régóta zajlik és még sokáig fog zajlani arról, mennyire „látható”, milyen súllyal van jelen a kortárs magyar képzőművészet a globális színtéren. Tudjuk persze, hogy ennek messze nem egyetlen mutatója a múzeumi, galériás és egyéb kiállítóhelyi szereplések száma, de talán a legkézzelfoghatóbb. Ha jelenlétünk trendjeit alaposabban akarnánk vizsgálni, akkor többek között az alábbi kérdéseket kéne még érdemben szemügyre vennünk:
– milyen nemzetközi vásárokra jutnak el a kortárs magyar galériák és – akár általuk, akár külföldi galériák által képviselve – a kortárs magyar művészek?
– kapnak-e művészeink meghívást a fontosabb biennálékra, triennálékra?
– szerepelnek-e a különböző nemzetközi művészeti díjak kitüntetettjei vagy legalább a díjakra jelöltek között?
– szerepelnek-e alkotásaik – s ha igen, milyen eredménnyel – a nevesebb külföldi aukciósházak árverésein?
– bekerülnek-e műveik jelentős külföldi köz- és magángyűjteményekbe?
– milyen külföldi múzeumokban, galériákban, művészeti központokban dolgoznak – vezetőként, kurátorként – magyar szakemberek?
– milyen a kortárs magyar művészet nemzetközi sajtója?
– milyen nemzetközi kiadványok foglalkoznak a kortárs magyar művészettel általában, vagy annak egyes irányzataival, szereplőivel?
– bejutnak-e magyar szakemberek, műgyűjtők a jelentős nemzetközi kortárs múzeumok akvizíciós bizottságaiba vagy akár vezető testületeibe?
– kapnak-e magyar kurátorok külföldi felkéréseket?
– meghívnak-e oktatni magyar művészeket és elméleti szakembereket külföldi művészeti felsőoktatási intézményekbe?
A sor még sokáig lenne folytatható és bizonyára mindegyik téma megérne egy önálló elemzést; ráadásul e kérdések rendszerint szorosan össze is függenek egymással.
De térjünk vissza a külföldi kiállítási szereplésekkel foglalkozó sorozathoz. A másik célunk bevallottan az volt, hogy némi önbizalmat öntsünk magunkba és a szétszórt, nehezen összegyűjthető információkat csokorba gyűjtve jelezzük: ha nem is minden kilométerkőnél, de valóban számos – mint a reakciókból kiderült, sokak várakozásához képest jóval több – és ráadásul kétségkívül növekvő számú helyen vagyunk jelen. Mint a statisztikákból később látni fogjuk, a sorozatban – és az ez idő alatt megjelent, egy-egy külföldi szerepléssel részletesebben foglalkozó írásokban – kereken 600 kiállításról adtunk hírt a világ 41 országából és 185 városából, s ezeken csaknem 500 művész kapott bemutatkozási lehetőséget. Utóbbi szám csak a név szerint említett művészeket tartalmazza, nincsenek benne a nagyon széles részvétellel zajlott csoportos tárlatok, ahol terjedelmi okokból el kellett tekintenünk valamennyi résztvevő felsorolásától, azaz a tényleges szám ennél is jóval magasabb.
Ezeket az adatokat látva könnyen érzéki csalódás áldozatai lehetünk, s akár azt is gondolhatjuk, jól állunk.
Valóban jobban mint évekkel ezelőtt – ez látszik abból is, hogy a sorozat részei egyre gyakrabban jelentek meg és egyre hosszabbak lettek. Azonban az igazán jelentős kiállítóhelyek meghódításában még csak kezdeti eredmények születtek és a nemzetközi figyelemre számot tartó, nagy és fontos csoportos kiállítások nemritkán többtucatnyi vagy akár száznál is több szereplője között még mindig csak elvétve találunk magyarokat, ellentétben például, hogy régiónknál maradjunk, a lengyelekkel vagy a románokkal.
Úgy gondoljuk, hogy az eltelt idő elegendő volt arra, hogy a bevezetőben feltett kérdésekre választ kapjunk és a magunk elé kitűzött célt megvalósítsuk. Természetesen minden további híradás árnyalhatná, pontosíthatná az összképet, de a lényegre ennyi idő alatt már fény derült. Ezért
a jövőben a külföldi szereplések leltározása helyett inkább a kiemelkedő jelentőségű események alaposabb bemutatására szeretnénk összpontosítani
– ami persze az ezekről az eseményekről személyes benyomásokat, tapasztalatokat is megosztani tudó szerzőket feltételez. Másfelől időről időre elemző írásokban kívánunk visszatérni arra a kérdésre, hogyan is állunk a nemzetközi színtéren. Praktikus – és egyben nagyon örvendetes – oka is van annak, hogy sorozatot befejeztük: a külföldi kiállításokon való magyar szereplések száma oly mértékben gyarapodott, hogy a róluk való folyamatos híradás már torzíthatná a site-on az egyes témacsoportok között kialakult arányokat is.
Itt szeretnénk kitérni – a sorozat írása közben kapott észrevételekre is reagálva – néhány módszertani kérdésre. Mindvégig arra törekedtünk, hogy minél teljesebb helyzetképet adjunk, ezért informálni akartunk és semmilyen szempont alapján nem szelektáltunk; ha tehát egy kiállításról nem adtunk hírt, annak csak az lehet az oka, hogy nem, vagy csak késve szereztünk tudomást róla.
Rögtön felmerül a kérdés, hogy mennyire volt sikeres a teljességre törekvés? A dolog természetéből adódóan nehéz pontosan megmondani, milyen arányban maradtak ki kiállítások a felsorolásból. A visszajelzésekből, késve kapott információkból kiindulva úgy gondoljuk, hogy a tényleges szereplések legalább háromnegyed részéről hírt tudtunk adni, de a külföldön élő magyar művészek esetében ez az arány bizonyára rosszabb. Saját kutatásaink és a legkülönbözőbb hírlevelek olvasása mellett természetesen elsősorban az érintett művészektől, illetve galériáiktól kapott információkra támaszkodtunk. A legtöbb kortárs galéria és számos művész partner volt abban, hogy helyzetképünk minél átfogóbb lehessen. Folyamatos segítségükért a Kisterem, a Knoll, a Molnár Ani és a Várfok galériákat illeti külön köszönet.
Fontos, hogy a kortárs fogalmát nem művészettörténeti értelemben használtuk, hanem az élő szinonimájaként.
Ennek hátterében az a megfontolás állt – túlmenően azon vita elkerülésének szándékán, hogy ki számít kortársnak és ki nem –, hogy azokat a kiállítási szerepléseket mutassuk be, melyekre az érintett művészeknek – legalábbis elvben – befolyásuk lehet.
A „legalábbis elvben” hangsúlyozandó, mert nem egyszer fordult elő az a meglehetősen abszurd helyzet, hogy egy-egy művész tőlünk értesült valamelyik munkájának külföldi szerepléséről. Nem ilyen irányban akartuk a tanulságokat gyűjteni, de ez is fontos: ha erre vonatkozó szerződéses megállapodás hiányában jogi értelemben nem is kötelezhető egy múzeum, vagy egy magángyűjtemény arra, hogy egyeztesse az alkotóval, műve mikor, hol, milyen kontextusban kerül bemutatásra, mindenképpen illő és indokolt, hogy ezt megtegye. E tekintetben helyesen jár el az a művész, aki ezt az egyeztetési kötelezettséget a műveinek eladásáról vagy ajándékozásáról szóló szerződésekben is kiköti – és nemcsak a maga, hanem jogutódai számára is. E probléma természetesen nem csak a nemzetközi szereplések esetén merül fel, hanem itthon is. (Ha lett volna ilyen tartalmú megállapodás, nem került volna például sor arra a néhány évvel ezelőtti esetre sem, amikor egy, a közelmúltban elhunyt művész örököse nem sokkal a megnyitó előtt vetetett le egy képet a falról, így az már csak a tárlat katalógusában szerepelt, magán a kiállításon nem.)
Pluszok és mínuszok
Térjünk át ezek után a tapasztalatokra, amik az 50 részt „egy szuszra” végigolvasva meglehetősen szembeötlőek. Egy részük egyáltalán nem új, megemlíteni azért érdemes őket mégis, mert megerősítik korábbi vélekedésünket, benyomásainkat:
– a külföldi megjelenések gyakorisága alapján összeállított toplistán nem csak olyanok szerepelnek, akik ott lennének az élbolyban egy hasonló hazai statisztikában. Ennek persze nagyon sok oka lehet, kezdve a különböző intenzitású személyes nemzetközi kapcsolatoktól a művészeket képviselő galériák eltérő nemzetközi beágyazottságáig vagy a különböző irányzatok nemzetközi és hazai népszerűsége közötti különbségekig.
– inkább egybevág a hazai tapasztalatokkal, hogy a külföldi kiállítási lehetőségek tekintetében is a középgeneráció van a legnehezebb helyzetben. Míg az idős, befutott mesterek aktuális munkásságuk elismertsége mellett az 50-es – 70-es évek művészete, a közép- és kelet-európai neoavantgárd iránti érdeklődés növekedéséből is profitálnak, a fiatalok számára a jobb nyelvtudás, a részben vagy egészében külföldön megszerzett végzettség jelenthet előnyt, továbbá az a tény, hogy sok, rendszerint kifejezetten számukra kiírt nemzetközi díjra, ösztöndíjra és rezidenciaprogramra pályázhatnak.
– lényegesen előnyösebb pozícióból indulnak a külföldi kiállítási lehetőségekért azok, akik maguk is külföldön élnek vagy külföldi, pl. egyetemi éveik alatt kiépített kapcsolatrendszerüket tudják kamatoztatni, illetve bekerültek egy-egy ismertebb külföldi galéria művészkörébe.
Javítana a helyzeten, ha vezető galériáink egyike-másika maga is eljutna oda, hogy fiókintézményt nyisson külföldön.
Bár van olyan galériánk, amelyik tevékenységének súlypontja külföldön van, képviseletet még egyikük sem nyitott külföldön, illetve egy, eredetileg is csak időszaki jellegűnek szánt kísérletre azért volt példa: a Deák Erika Temporary müncheni kiállításairól sorozatunkban is beszámoltunk. Nemzetközi példákban e tekintetben ma már nincs hiány, gondoljunk csak a Plan B-re (Kolozsvár-Berlin), a Galerie Gregor Podnar-ra (Ljubljana-Berlin), a Soda Gallery-re (Pozsony-New York), vagy a Budapesten is megjelent jekatyerinburgi Ural Vision galériára.
– az itthon élők közül azok vannak kedvezőbb helyzetben, akik állandó együttműködést építettek ki egy-egy galériával. Ez ma még fokozottabban igaz, mint néhány évvel korábban, mert a galériák erősödő együttműködési készségének köszönhetően a hozzájuk tartozó művészek nem is csak saját galériáik lehetőségeiből profitálhatnak, hanem az említett és az alábbiakban részletezendő közös projektek kínálta többletlehetőségekből is. Milyen típusú projektekre láttunk – az utóbbi időben egyre több – jó példát?
+ hazai kereskedelmi galériák közös nemzetközi fellépése – ilyen együttműködésre került sor például a magyar neoavantgárd különböző aspektusait bemutató tárlatok kapcsán a témában érintett/érdekelt galériák között.
+ hazai és külföldi kereskedelmi galériák együttműködése – ilyen kapcsolatok többnyire a nemzetközi vásárokon való párhuzamos szereplés révén alakulnak ki és érettebb formában nemcsak informális tapasztalatcserét jelentenek, hanem kiállítások cseréjét is.
+ hazai kereskedelmi galériák együttműködése a külföldön működő magyar kulturális és tájékoztatási központokkal. E kapcsolat révén az érintett intézetek komoly szakmai támogatáshoz, a galériák pedig pótlólagos külföldi megjelenési lehetőségekhez jutnak.
+ hazai kereskedelmi galériák együttműködése külföldi múzeumokkal. Egy-egy nemzetközileg is magasan jegyzett magyar művészt képviselő galéria esetében láttunk már arra is példát, hogy a galéria közreműködését egy-egy múzeum is igénybe vette akár gyűjteménye gyarapításához, akár az adott művésszel foglalkozó időszaki tárlat előkészítéséhez.
– a külföldi magyar kulturális központok szerepére egyébként is ki kell térnünk. A sorozatunkban bemutatott kiállítások mintegy 15%-ánál jeleztük, hogy a különböző magyar intézetekben, vagy azok közreműködésével valósultak meg. Feltételezhető, hogy ez a szerep a hozzáférhető dokumentumokból nem mindig derült ki, így az arány még magasabb lehet. Bár tavaly a bécsi Collegium Hungaricumban történt egy nagy visszhangot kiváltott botrányos eset is, aminek a Borsos Lőrinc művészduó alkotása esett áldozatul, az intézetek többsége igyekezett kihasználni mozgásterét és értékalapú programot állított össze – többször, mint említettük, vezető hazai kortárs galériák közreműködésével. Bizonyos, hogy ezen intézmények beágyazottsága a helyi kortárs szcénába eltérő mértékű, de közreműködésük továbbra is fontos lenne a kortárs magyar művészet külföldi megismertetésében.
– ha abból indulunk ki, hogy nem jellemző a külföldi kiállítási lehetőségek visszautasítása – bár nyilván erre is van példa, többek között anyagi okokból – akkor a földrajzi statisztikák azt is megmutatják, hol a legnagyobb irántunk az érdeklődés. E tekintetben örvendetes, hogy a városok rangsorának élén Bécs mögött a nemzetközi műkereskedelem legnagyobb központjai, – a kiállítások számának sorrendjében – Párizs, London, Berlin és New York következnek.
Bécs a városok között toronymagasan vezet, az országok között azonban hasonlóan nagy előnnyel Németország az első; gyakorlatilag minden hatodik magyar részvételű kiállításra itt került sor.
Ez önmagában nem meglepő, az azonban már igen, hogy a 96 ottani kiállításon nem kevesebb mint 43 (!) város osztozik, a nagyvárosok – Berlin, München, Stuttgart, Frankfurt – mellett olyan, nálunk jobbára ismeretlen kistelepülések is mint Balingen, Molsberg vagy Ladenburg. Irigylésre méltó annak az országnak a kortárs szcénája, ahol ennyi helyen van igény és lehetőség nemzetközi dimenziójú kiállításokra.
– viszonylag jól állunk Szlovákiában és Romániában is; az itteni szereplések zöme a határ menti, magyarlakta településekhez köthető, ahol a csoportos tárlatok többségén a helyben élő és az anyaországból érkezett művészek együtt állítanak ki.
– általánosságban elmondható, hogy Európának a középső sávjában szerepelnek gyakrabban a művészeink, Dél-Európában – Olaszország kivételével – valamint Észak-Európában már jóval visszafogottabb az érdeklődés. Meglepően sok bemutatkozási lehetőséghez jutottak a magyar művészek Csehországban, ahol Prága mellett további 6 városban is kiállítottak. Nagyon sok még viszont a tartalék Oroszországban, ahol szinte csakis az ottani magyar intézet keretei között, és Ukrajnában, ahol gyakorlatilag egyáltalán nem vagyunk jelen.
– Európán kívül a fő bázist az USA jelenti (zömmel, de nem kizárólag a keleti partra, azon belül is New Yorkra koncentrálódva), míg a többi kontinens közül egyedül Ázsiában számottevő a jelenlétünk – nem kis részben Hegyi Lóránd ottani kurátori működésének, Kertész László hosszú évek óta tartó aktív kínai szerepvállalásának és a pekingi magyar intézetnek köszönhetően. Sok még ugyanakkor a pótolni való a műgyűjtésben és a műkereskedelemben mind fontosabb szerepet játszó Arab Öböl térségében.
Nézzük ezek után a statisztikákat!
Bizonyára sokan szívesen látnák itt a külföldön kiállító művészek pontos toplistáját, amit természetesen össze is állítottunk, közlésétől mégis eltekintünk, hiszen a sorozatból kimaradt kiállítások az egyes művészeket nem feltétlenül arányosan érintették, ezért a kép torzíthat. Annyi mindenesetre nagy bizonyossággal megállapítható, hogy a legtöbb külföldi tárlaton Maurer Dóra szerepelt, hiszen az ő egyéni és csoportos kiállításairól 43 alkalommal számolhattunk be, míg a második legtöbb tárlaton szereplő művész esetében ez a szám 28; a különbség vélhetően nagyobb a hibahatárnál.
Tíz vagy annál több külföldi szereplésről – Maurer Dóra mellett – az alábbi művészek esetében írtunk (abc sorrendben): Bak Imre, Bukta Imre, Birkás Ákos, Borsos Lőrinc, El Hassan Róza, Fehér László, Gáyor Tibor, Haász István, Jovánovics György, Jovián György, Kaszás Tamás, Kis Varsó, Ladik Katalin, Lakner László, Molnár Vera, Nádler István, Nemes Csaba, Pinczehelyi Sándor, Saxon-Szász János, Schwéger Zsófia, Société Réaliste, Szűcs Attila, Tibor Zsolt, Tót Endre. Örvendetes, hogy a listán több fiatal művész neve is feltűnik. Nagyon fájdalmas ugyanakkor, hogy Birkás Ákos azóta már nincs az élők sorában.
Pontos számokat mutatunk viszont a magyar részvételű kiállításoknak otthont adó országokról és városokról.
Íme, az országok top-listája az ottani kiállítások számával:
Németország | 96 | Olaszország | 30 | |||
Ausztria | 65 | USA | 29 | |||
Franciaország | 39 | Lengyelország | 27 | |||
Csehország | 34 | Szlovákia | 26 | |||
Nagy-Britannia | 33 | Románia | 22 |
És lássuk a városok listáját is:
Bécs | 53 | Prága | 18 | |||
Párizs | 31 | Pozsony | 16 | |||
London | 29 | Brüsszel | 13 | |||
Berlin | 21 | Varsó | 12 | |||
New York | 20 | Róma | 11 |
Ismételten hangsúlyozzuk, hogy a számok csak a sorozatban szereplő kiállításokat foglalják össze. A tényleges számok ennél nyilvánvalóan magasabbak, az arányok azonban jó közelítéssel valós képet adnak pozícióinkról a világ különböző régióiban.
Írásunkat kortárs magyar képzőművészek külföldi kiállításokon bemutatott, illetve bemutatás előtt álló, sorozatunkban korábban nem szerepelt munkáival illusztráltuk.