Magyar nanoklíma Harlemben. Interjú Szántó Andrással

Rechnitzer Zsófia • 2017. 06. 09. | Olvasási idő: 10 perc

With the Eyes of Others: Hungarian Artists of Sixties and Seventies
Elizabeth Dee Gallery, New York. Augusztus 11-ig.

Május elsején New York-ban, egy kereskedelmi galériában magyar neoavantgárd tematikájú kiállítás nyílt. A tárlat Harlemben, az Elizabeth Dee Gallery-ben látható, amely első fecske lehet a környéken, a metropolisz időről-időre átrendeződő galériás színterén. Három hazai galéria volt a partnere: az acb, a Kisterem és a Vintage, a kurátori munkát Szántó András végezte.

Szántó 1988 óta él New York-ban, író, művészeti tanácsadó, aki a világ legrangosabb művészeti vásárait, múzeumait belülről ismeri, hiszen egyebek mellett számos beszélgetést is szervezett és moderált már intézményi szekemberek között. A Columbia University-n írta a PhD-jét New York galériás közegének nyolcvanas évekbeli fejlődéséről. A MET-ben gondozza a Global Museum Leaders Colloquium című programsorozatot. Most pedig kurátorként debütált az With the Eyes of Others című csoportos kiállítással, amely augusztus 12-ig látható.

Nem előzmények nélküli ez a mostani bemutatkozás. A Bookmarks kiállításokról az artPortal is többször írt már. A Bookmarks I. 2013-ban Budapesten az említett három hazai galéria együttműködésében jött létre, és a neoavantgárd művek mellett kortársakat is felvonultatott. A Bookmarks az Art Cologne-on tűnt fel újra 2015 tavaszán, és komolyabb sikert aratott. A Bookmarks II. még ugyanabban az évben, a OFF-Biennále Budapest programjában szerepelt,  rövid időre életre keltve a ma sajnos használaton kívüli, újpesti MEO-t. A With the Eyes of Others pedig az újabb epizód ebben a sorozatban.

A hazai közönség nemigen fogja látni, de persze ettől még sokan sokfélét gondolnak róla. Meg az államról is, amely tőle szokatlan módon, a progresszív képzőművészet külföldi bemutatkozását támogatta akkor, amikor segítséget nyújtott a kiállítás létrejöttéhez.

A projekttel kapcsolatos kérdésekről, a kiállítás keletkezéséről, arról, hogy volt-e igény, ami előhívta, vagy fordítva, a With the Eyes of Others fogja megteremteni az igényt, az amerikai közeg dinamikájáról és a keleti kilátásokról Szántó Andrással beszélgetett az artPortal szerzője a Frieze-en, New Yorkban.

Szántó András (Sz.A.): Sajnos elég minimálisan érzékelhető, vagyis azt mondanám nagyon keresni kell. Nem állítom, hogy egyáltalán nincs jelen, viszont a legfontosabb intézményekben, legmenőbb galériákban, esti árveréseken nem ez látható. Azonban jó hír, hogy az elmúlt években nagyon megerősödött a kereslet és a figyelem az úgymond addig perifériára szorult művészet iránt.

aP: Erről sokat cikkeztünk már, de mindig jó egyel több nézőpontot meghallgatni. Ön szerint mik ennek az okai?

Sz.A.: Szerencsére a nyugati művészettörténet átíródik. Egyre inkább érdekli a művészeti szakembereket, hogy hogyan lehetne ezeket a korábban kirekesztett narratívákat beilleszteni a művészettörténet „fő“ vagyis nyugati narratívájába. A MoMA is nekiállt az elmúlt években ezeknek a külsőbb régióknak a feltérképezésére, kiadványokkal, kiállításokkal. A múzeum projektjeiben így a nyugati művészek mellett Latin-Amerika, Kína, Japán megjelenése nagyon látványos.

aP: A figyelmet mindig folyamatok generálják. Miben látja ennek a főbb állomásait?

Sz.A.: A tudományos és kutatói munkát emelném ki. A jelenlegi művészettörténészi, kurátori generáció nagyon érdekelt a korábbi lineáris paradigma kitágításában. Talán meglepő, de én például rengeteget foglalkozom a karib-tengeri művészettel. Ott is hasonló volt a szituáció, mint otthon. Nem volt intézményrendszer, a művészek nem voltak beépítve az itten (nyugati) diskurzusba. Afrika is remek példa erre. Ez a dolog akadémikus oldala. A másik pedig a non-profit vonal. Hiszen a nagy múzeumok elkezdték kontextualizálni, vásárolni a perifériális művészeti produktumokat. Ebben nagyon fontos szerepe van a TATE-nek és gyűjteményezési bizottságainak, amelyek specifikusan foglalkoznak bizonyos geográfiai területekkel és gyűjtőköröket építenek, amelyek a vásárlásokat támogatják. Ezeken a csatornákon keresztül a gyűjtők meg tudták támogatni, hogy jelen lehessen például a magyar és kelet-európai művészet Európa egyik legfontosabb kortárs közgyűjteményében.

aP: A londoni recepcióról viszonylag sok szó esett Magyarországon. Mikor indult el mindez New York-ban? Egyáltalán: mondhatjuk, hogy elindult?

Sz.A.: New York más. Kicsit elzártabb, Európából nézve kívülállóbb. Európában mindenről van egy bizonyos mértékű tudás, ami nem okvetlenül ér át ide. Az itteni művészeti közeg számára ami eddig Magyarországból látható volt, az a fotográfia, Kertész, Capa, Munkácsi művein keresztül. Ezen túl, mondhatjuk, nem volt jelen eddig a magyar művészet itt, miközben persze sporadikusan megjelentek művészek. Éppen ezért én azt mondanám, hogy ez a folyamat most indul, bár nem előzmények nélkül. A Queens Museumban volt egy kiállítás (Global Conceptualism: Points of Origin, 1950’s-1980’s’ /1999/, a kurátori team-ben Beke Lászlóval – a szerk.), aztán itt volt a magyar kulturális évad, amit Orsós László Jakab szervezett (Extremely Hungary, 2009 – a szerk.). Ez nagyon fontos volt, hiszen tényleges figyelmet fordított a magyar kultúra felé. A New York-ban élő Böröcz András is folyamatosan dolgozik ezen. A 2016-os Moholy-Nagy László kiállítás a Guggenheimben kiemelendő (a tárlat most a Los Angeles-i LACMA-ban látható – a szerk.), hiszen itt a szakemberek is megláthatták, megérthették, hogy hol vannak a gyökerei a magyar neoavantgárd és kortárs művészetnek. És hogy ezek a gyökerek milyen mélyek. Aztán ugyanabban az évben itt volt még a Transmissions kiállítás, ahol a MoMA párhuzamba állította Latin-Amerika és Kelet-Európa neoavantgárdját, ismért csak alapokat teremtve a kontextualizáláshoz.

A másik egy generációs kérdés. Egyre több kiállítás foglalkozik az idősebb generáció művészeivel. Csak, hogy egy példát említsek, a brazil Lygia Pape-nak most van kiállítása a MET Breuerben. Az újrafelfedezés folyamata látható. Sokan kritikusan azt mondják, hogy a szexi fiatal művészeket már felfedezte a piac. Szerintem nem erről van szó, a 60-as évek művészei tiszták, ők akkor nem a piacra dolgoztak, éppen ezért ez a régi generáció autentikus. Hiszen amikor ők dolgoztak, tényleg csak azért dolgoztak, mert művészek akartak lenni. Erre fogékony a mai közönség.

aP: Ebben talán az is benne van, hogy a 2008-as válság után elkezdődik a törekvés a feltörekvő műtárgypiacok felé, másfelől az idősebb generáció művészei felé – hiszen a piac olyan alternatívát keresett, ahol a kvalitás megkérdőjelezhetetlen, de a művek megfizethetőek.

Sz.A.: Persze, abszolút! Ennek a brazil művészet remek példája. Hiszen évekkel ezelőtt onnan még csodálatos absztrakt, geometrikus műveket lehetett vásárolni töredék árakért, ahhoz képest, amennyiért Londonban vagy itt lehetett volna. Ezekre a kincsekre a gyűjtők persze előszeretettel rá is röpülnek, miközben gyakorta óriás rizikót is vállalnak ezzel, amit nem szabad elfelejteni. De ez csak azt mutatja, hogy az intézményrendszer és a piac mennyire együtt dolgozik. Míg a gyűjtők utaznak a világban, felfedeznek, vásárolnak, vagyis szponzorálják a jelenlétet, addig az intézmények a legitimációt teremtik meg, a nyilvánosságot biztosítják. Ez a magyar művészet estében most indul, hiszen ez nem volt meg otthon. Ha lett volna ötven nagy gyűjtő és tíz rangos galéria már a 70-es 80-as években, akkor minden bizonnyal ezek a művészek sokkal korábban épültek volna be a múzeumi kontextusba. Részben a gyűjtők és a galériák hiánya volt az, ami elszigetelte ezeket a művészeket a nemzetközi kontextustól.

aP: Akkor beszéljünk a kiállításról magáról. Hogyan figyelt fel Elizabeth Dee az anyagra?

Sz.A.: Elizabeth Dee innovatív galerista, mindig előre tekint. Ő alapította az Independent Art Fair-t New York-ban. Paula Cooperhez hasonlítanám, aki elsőként ment a 70-es években a Sohoba majd Chelsea-be. Most Elizabethé az első nagy galéria, amelyik felköltözött Harlembe. Hatalmas kockázatot vállalva ezzel, de követve a New York-i galériás migráció dinamikáját, hiszen ebben a városban 10-20 évente lezajlik ez a fajta vándorlás. A dzsentrifikáció mechanizmusa felhozza, majd megdrágítja a galériák által belakott – korábban „elhanyagolt” – környékeket.  Elizabeth is ezért jött el Chelsea-ből, és bérelte ki a volt Studio Museum of Harlem épületét. Ez az óriási tér lehetőséget biztosított neki, hogy elkezdjen tematikus kiállításokban gondolkozni. Az első ilyen a 80-as évekről szólt. Aztán egy évvel ezelőtt egy vacsorán felvetette, hogy látott már munkákat magyar művészektől, köztük Maurer Dórától, és mindezt nagyon izgalmasnak találta. Megkérdezett, hogy én mit tudok erről, szeretnék-e kurátorként részt venni egy csoportos kiállítás megszervezésében. Továbbá még egy elemet kiemelnék. Indirekt módon van egy erős politikai dimenzió is, ami meghatározza a tárlat aktualitását. Mikor egy éve elkezdtük ezt a beszélgetést Elizabetht-tel, akkor még senki sem gondolta, hogy milyen politikai változások fognak bekövetkezni az Egyesült Államokban. Ezeket a változásokat a kulturális közvélemény nagyon drámaian éli meg. Aktívan keresnek megnyilvánulási formákat autonóm művészeti üzenetek megfogalmazására, amelyek szembemennek egy zárt, autoriter közeg kialakulásával. Ilyen módon ez a kiállítás egy élő diskurzust mutat és nyit, aminek rengeteg jelentése van ebben a mai amerikai, nemzetközi, politikai és társadalmi térben. Most pont arra van étvágy, hogy az ilyen tartalmú művészetre felfigyeljenek itt Amerikában is.

aP: Hogyan állt össze a tárlat?

Sz.A.: Világos volt számomra, hogy egy ilyenfajta anyag nagyon ritka. A művészek egy része már nem él, a másik részük idős, úgyhogy egy ilyen tárlat csak úgy tudott összejönni egy külföldi galéria számára, hogy azok a budapesti galériák, amelyek ebben a korszakban szakavatottak, kooperálnak egymással. Nagy szerepet játszott ebben Küllői Péter, régi jó barátom is. Hasonlóan gondolkozunk, olyan szempontból, hogy a magyar művészet külföldi megismertetésében az összefogások, szisztematikus beavatkozások azok, amik tényleg számítanak. Nagy segítséget nyújtott Valkó Margit, Pőcze Attila, Pados Gábor, Hegedüs Orsolya és az ő csapataik. Rendkívül nyitottak voltak. További fontos elem volt a magyar állami kulturális diplomácia nyitottsága. Szerencsénkre a magyar kulturális diplomácia progresszív lépésre szánta el magát, amikor a már említett Moholy-Nagy László kiállítást támogatták. Íjgyártó István államtitkárt régről ismerem, a Guggenheim-beli kiállítás kapcsán találkoztunk újra New York-ban, és fölvetettem, hogy milyen szép lenne, ha készülne egy katalógus, ami megörökíti ezt a kiállítást. Nagyon nyitottan álltak a támogatáshoz, amit örömmel fogadtunk. Továbbá fontos kiemelnünk Elizabeth kockázatvállalását: itt jószerivel ismeretlen, jelentős piaci értékkel még nem bíró művészek mögé nagy erőforrásokat tett. A kiállítás legnagyobb része eladó művekből áll. Van olyan is, ami magángyűjteményekből jött csak bemutatásra, az eladó munkák között pedig többet csak intézményeknek adnának el; és vannak persze nem eladó művek is.

aP: Hogyan válogatott? Mik voltak a fő vonalak?  Nagy léptékű a helyszín, mi játszott szerepet a kiállítás összeállításakor?

Sz.A.: Két dologból indultam ki. Egyrészt megvoltak a határok, hogy milyen művek elérhetők. Másrészt én nem vagyok szakértője a korszaknak, úgy mint egy művészettörténész, tehát nem állhatok elő egy új szakmai interpretációval, vagy konceptuális rendezői szemlélettel. Nem kívántam ezekbe a szakmai vitákba belépni. Inkább egyfajta outsider perspektívát választottam: mint közvetítő, aki otthonosan mozog az amerikai közegben, megírni egy olyan keretet, amit az itteni szakmai és kevésbé szakmai közeg is megért. Ezért a háló, amire felfűztem a koncepciómat, nagyon laza, hiszen ezek valóban rendkívül eklektikus művészeti praxisok, miközben a művészek egy közös kihívással néznek szembe: egy autoriter államban kellett megtalálniuk a módját annak, hogy működhessenek. Éppen ezért különböző megkerülő és kikerülési stratégiákat alakítottak ki. Ezeket a stratégiákat négy hívószóba sűrítettem. A kiállítás nyitóterében szerepeltek azok a művek, amik azt mutatták, hogy a művészek hogyan találták meg a helyüket Kelet-Európában (Negotiating inside and outside), erősen reagálva arra, ami nyugaton folyt, sokkal erősebben, mint itt bárki gondolta volna. Így az absztrakcióval nyitottunk, mely direktben tettenérhető ellenállást mutat a korszak hivatalos politikai diskurzusával szemben. Egy másik módozatot jelentenek a rendkívül konceptuális, szinte rejtélyszerű, „nyithatatlan zárak”. Ezeket az avantgárd zárt köreiben értették, de egy kulturális minisztériumi szereplő már nem. A harmadik hívószavunk – amire az emberek a legjobban reagáltak – a humor volt. Hiszen ez nemzetközi. Ezekben a gesztusokban hihetetlen autonómia van, és rengeteg áthallás rejlik. A Snapchat hívószó alatt egy kis kollekciót mutattunk be az „elillanó akciókról”. Megtörténik egy házibulin, és egy óra múlva már hiába keresed.

aP: Harminc művésztől szerepel legalább 100 munka, ez óriási anyag.

Sz.A.: Rengeteg munka beilleszthető ebbe az „interkonnektív” keretbe és pontosan ez volt vele a célunk. Értelemszerűen megvoltak azok a művészek, akik előtt tisztelegni akartunk, és akartuk, hogy legyen több fontos munka tőlük, ezért is jöttek munkák magángyűjteményekből is. Továbbá volt még egy fontos szempont a válogatáskor. Hiszen amikor elmentünk a műtermekbe, Bakhoz, Nádlerhez, Maurer Dórához, Keserü Ilonához, majdnem mindig ugyanaz történt: a 60-as, 70-es évekről beszélgettünk kizárólag. De ők emlékeztettek arra, hogy ők a jelenben is alkotó művészek, és hogy számukra az is fontos, ami ma készül. Ezért is döntöttünk úgy, hogy legyen egy utolsó szoba, ahol olyan képek is láthatók, amelyek az egész kiállításnak „happy endinget” adnak, hogy ők itt vannak és van tovább. Ezek a nagyon színes művek pont egy fekete-fehér emelet után következnek. Katartikus érzés, hogy itt, ahol beszélgetünk, a Frieze-en is ott volt egy-egy hatalmas Nádler- és Bak-mű.

aP: Milyen a fogadtatás?

Sz.A.: Nagyon jó, de a New York-i közeg elég sajátos, és ezt el kell fogadni. Legalább 800 galéria és 100 non-profit intézmény termeli folyamatosan a kiállításokat a városban. Az információdömpingben nehezen tűnik ki egyetlen kiállítás. Ezek az intézmények monopolizálják az emberek figyelmét, érdeklődését. Ez a New York-i közeg sajátossága. Itt minden este csodás dolgok történnek – de ez nem jelenti azt, hogy mindez része is lesz az általános kultúrának. Ezek a mikro-, vagy nanoklímák nagyon fontosak, de ezekre gyakorta csak kevesen figyelnek oda.

aP: Lesz folytatása a kiállításnak?

Sz.A.: Hogy a kiállítással mi lesz, azt még nem tudjuk, csodás lenne, ha máshol is megmutathatnánk ezeket a műveket, természetesen nagyon örülnénk, ha vevőkre is találnának. Fontos, hogy vannak ilyen kezdeményezések, hiszen így nemcsak a műtárgyak, hanem a magyar művészetről teóriák, gondolatok, kritikai reflexiók is elérhetnek a nemzetközi diskurzushoz. Ezért úgy érzem, hogy minden olyan megmozdulás, amely a magyar kulturális értékeket a külvilág előtt felmutatja, az jó dolog. Ezeket szerintem sok esetben regionálisan érdemes megmutatni. Csak akkor vagyunk benne a világban, ha kétirányú mozgás van. Ehhez kell, hogy legyen Budapesten egy nagyon jó rezidencia program, továbbá kell, hogy magyar művészek menjenek rezidencia programokra. Kell, hogy kiállítások utazzanak mindkét irányba; kellenek gyűjtők, akik beépülnek a nemzetközi intézményrendszerbe. Ezek mind fontos lépések, nem tudom milyen szerepet tudok ebben vállalni, de ha vannak ügyes és méltó kezdeményezések, azokat szívesen támogatom.

A cikk főoldali képe: Géza Perneczky: Art Bubble I-II-III, 1972. Courtesy Géza Perneczky, Vintage Galéria