A művészettörténet általában nehezebben tudja kezelni azokat az alkotókat, akik nem sorolhatók be egyetlen stílusirányzat keretei – vagy, ha úgy tetszik korlátai – közé, s ez egész művészcsoportokra is igaz. Az ő esetükben ugyan ritkább a „besorolhatatlanság”, hiszen a csoportok többségének kohéziós erejét éppen az azonos irányzathoz tartozás jelenti, ám kivételek, mint a Hagenbund esete is mutatja, itt is vannak. Annak, hogy ma a Hagenbundnak a Belvedere tárlatának segítségével egy kicsit a feledés homályából kell újra előbukkannia, van egy másik oka is: tagjai 1938-tól kezdve szétszóródtak a világban, teljes archívumuk pedig a második világháborúban megsemmisült – azaz a „besorolhatatlan” csoport szinte „kutathatatlanná” is vált és néhány mindenre elszánt művészettörténész és műgyűjtő több évtizedes munkájára volt szükség ahhoz, hogy a helyzet lassan javuljon.
Lesznai Anna: Állatfantázia, 1920-as évek, P.C. Gyűjtemény, Bécs. Fotó: Darabos György ©Collegium Hungaricum Bécs
Felmerül persze a kérdés, hogy mi tarthat egyben egy olyan csoportot, amelyik nem várja el tagjaitól a művészi kérdésekben való azonos hitvallást. A válasz egyik fele benne van a kérdésben: éppen ez a tény, azaz a csoport nyitottsága, liberális légköre, a mentesség mindenfajta kényszertől, leszámítva a létrejövő munkák minőségével szembeni elvárást. A válasz másik fele pedig a Belvedere tárlatának címéből olvasható ki: Hagenbund, a modernek európai hálózata. Igen, a hálózat a kulcsszó, ami nagyon hatásosan, néhol már kissé szájbarágóan a kiállítás installációjában is megjelenik. A Hagenbund tagjai idejekorán megértették a hálózatszerű működés, a határokon is túlmutató nemzetközi kapcsolatrendszer fontosságát munkásságuk meg- és elismertetésében és nem utolsó sorban megélhetésük biztosításában, műveik értékesítésében.
Az 1900-ban létrejött Hagenbund egyike volt a bécsi Künstlerhausból kivált művészcsoportoknak, három év késéssel követve a Wiener Secessiont. Nevét nem a Nibelung-ének szereplőjéről, hanem a csoport első találkozóhelyéül szolgáló bécsi vendéglő azonos nevű tulajdonosáról kapta. A Künstlerhaus tevékenységével elégedetlen, zömmel fiatal művészek alkotta csoport kezdettől fogva híres volt nyitottságáról: nem csak a művészi felfogások sokszínűségét tolerálta; nem játszott szerepet a származás, a politikai vagy vallási hovatartozás sem. Talán ennek is köszönhető, hogy a csoport egészen 1938-ig működött, s akkor sem önszántából szűnt meg: a német csapatok bevonulása után a Hagenbundot feloszlatták. A háború befejeztével ugyan voltak kísérletek újraélesztésére, ám ezek már nem voltak sikeresek.
Működésében mindvégig mérsékelten modern irányt képviselt; első időszakában, 1914 előtt a csoporttagok munkáiban leginkább a posztimpresszionizmus és a szecesszió hatása érződött, míg az első világégés után az expresszionizmusé, a Neue Sachlichkeit-é, kisebb részt a kubizmusé. A tagok túlnyomó többsége osztrák volt, de a rendes tagság nyitva állt külföldiek előtt is, amennyiben azok Bécsben éltek. A múlt század első harmadában ennek a feltételnek közismerten sok magyar művész tudott megfelelni… Nők csak a rendkívüli tagságig juthattak, ami mai szemmel nézve persze diszkrimináció, de akkoriban ezt is csak a Hagenbund tette lehetővé, a Künstlerhaus és a Secession e téren mögöttük kullogott. A „hálózat” fontosságát szem előtt tartva a Hagenbund rengeteg kiállítást szervezett, nemcsak Ausztriában, hanem külföldön is, saját tagjai mellett rendszerint bemutatkozási lehetőséget biztosítva hazai és külföldi vendégművészeknek is. A leghíresebb hazai vendégkiállítók Egon Schiele és Oskar Kokoschka voltak, igaz, az ő munkáik annyira kivágták a biztosítékot a bécsi hatóságoknál, hogy 1912-ben felmondták kiállítótermük bérleti szerződését, amiben a fáma szerint a modern művészetet mereven elutasító Ferenc Ferdinánd trónörökös is szerepet játszhatott. Ide, a „Zedlitzhalléba” a társaság csak 1920-ban térhetett vissza.
Ferenczy Béni: Schiele halálának 10. évfordulójára, 1928, P.C. Gyűjtemény, Bécs. Fotó: Darabos György ©Collegium Hungaricum, Bécs
A Hagenbund fennállása során három budapesti kiállítást is fogadott, így elsőként még 1910-ben a KÉVE művésztársaság bemutatkozó tárlatát, melynek szervezője Szablya-Frischauf Ferenc volt, aki később levelező tagságot is kapott a Hagenbundban. Vendégművészként jó néhány ismert magyar festő és szobrász megfordult a csoport tárlatain, közülük a Belvedere kiállításán is láthatóak Derkovits Gyula, Vaszary János, Vaszkó Ödön és Scheiber Hugó részben a Magyar Nemzeti Galériából, részben magángyűjteményekből kölcsönzött munkái.
Szablya-Frischauf az 1920-as években megbízást kapott a bécsi Collegium Hungaricum első otthona, a Trautson palota enteriőrjeinek kialakítására, a CH azonban most nem emiatt került képbe a Hagenbund-tárlat kapcsán. A megoldás kulcsát két név jelenti: Peter Chrasteké és Bajkay Éváé. Ők ketten, a kurátorként is működött osztrák műgyűjtő és a Belvedere-tárlat előkészítésében is szerepet vállalt neves magyar művészettörténész már jó néhány évvel ezelőtt kapcsolatba került egymással. Chrastek a Hagenbund egyik legismertebb gyűjtője, a csoport munkásságát kutató és népszerűsítő baráti kör motorja, aki célul tűzte maga elé – és ma már nem is áll ettől távol – hogy a csoport valamennyi, közel 200 tagjától legyen legalább egy-egy alkotása. Félszáz munkát őriz a csoport hat „rendes” magyar tagjától, Ferenczy Bénitől, Lesznai Annától, Gergely Tibortól, Kövesházi Kalmár Elzától, Simay Imrétől és Mayer-Marton Györgytől (Georg Mayer-Marton) is. Kézenfekvő volt az ötlet, hogy a „nagy” Hagenbund-tárlathoz kapcsolódva ez az anyag, más osztrák magángyűjteményekben őrzött munkákkal kiegészítve, Bajkay Éva kurátori közreműködésével bemutatásra kerüljön. Az általuk megkeresett Collegium Hungaricum örömmel adott otthont a tárlatnak; a bécsi intézet a Kunstforum Bank Austria 2012-es Nyolcak-tárlatához kapcsolódó akt-kiállításával már szerzett tapasztalatokat abban, hogyan lehet nagy kiállítások oldalvizén hajózva komoly közönség- és szakmai visszhangot kiváltó tárlatot szervezni. Sikerült partnernek megnyerni a győri Rómer Flóris Múzeumot is, így a március 27-ig Bécsben látható anyag április 11. – június 30. között Győrben is bemutatkozhat. Beszállt a projektbe a Nemzeti Galéria is, elsősorban annak érdekében, hogy a bécsi magángyűjteményekben a többi magyarhoz képest kisebb anyaggal – négy kitűnő grafikával – képviselt Ferenczy Béni is a többiekkel hasonló súllyal legyen jelen és ezért a művész számos bronz szobrát illetve érmét kölcsönözte a tárlatra.
Kövesházi Kalmár Elza: Gerelyhajító, 1920, P.C. Gyűjtemény, Bécs. Fotó: Darabos György ©Collegium Hungaricum, Bécs
De kik is a Hagenbundnak a Collegium Hungaricumban kiállított magyarjai?
A hat bemutatkozó rendes tag közül ma kétségkívül Ferenczy Béni a legismertebb. Ő 1921-32, majd 1935-38 között élt Bécsben, ahol 1922-ben osztrák állampolgárságot is kapott. A 30-as évek elejére már a legjelentősebb modern művészek között tartották számon, amit köztéri megbízatásai is jeleznek. Ő készíthette el többek között Egon Schielének az Ober Sankt Veit-i temetőben álló síremlékét. Köztéri munkáival ellentétben egyéb, Bécsben született műveinek jelentős része ma is lappang, néhány munkája az Albertina és a Belvedere kollekciójában, illetve osztrák magángyűjteményekben található.
Kövesházi Kalmár Elza, aki a nőművészek közül másodikként kapta meg a Hagenbund levelező, majd rendkívüli tagságát, Bécsben született és 1920-ig rövidebb-hosszabb megszakításokkal ott is élt.
Pályája sok hasonlóságot mutat Simay Imrével, aki 1892 és 1910 között élt Bécsben; öt utolsó ottani évében a Hagenbund vezetőségének is tagja volt és közreműködött több kiállítás rendezésében. Kövesházi Kalmár és Simay munkássága egyaránt valamiféle köztes utat jelentett a szecesszió és az art deco között és közös pályájukban az is, hogy bár számos műfajban alkottak, legjelentősebb munkáikként szobraikat tartják számon. A bécsi évtizedek mindkettejük pályájának csúcsát jelentik. Kövesházitól a fa-változatban is ismert Gerelyhajító című bronzszobra mellett főként táncosnőket ábrázoló dekoratív plasztikái láthatóak a tárlaton; a téma iránti érdeklődését még a legendás Isadora Duncan bécsi és budapesti fellépései keltették fel. Simay neve elsősorban a majomábrázolások mestereként maradt fenn. Kiállított rajzai és szobrai is zömmel ezt a témát dolgozzák fel, annak a Hagenbund 19. kiállítását hirdető, Sziszifuszt ábrázoló plakátnak a kivételével, ami a mostani kiállítás plakátjaként is szolgál, s egyben a katalógus címoldalát díszíti.
Simay Imre: Játszó majmok, 1900, P.C. Gyűjtemény, Bécs. Fotó: Darabos György ©Collegium Hungaricum, Bécs
Lesznai Anna és Gergely Tibor 1919 novemberében együtt érkezett Budapestről Bécsbe, ahol 12 évet töltöttek. Lesznai ekkor már, főként hímzéstervei révén, ismert művész volt, a nálánál 15 évvel fiatalabb Gergely Bécsben kapott először művészeti képzést. Inspirációt mindketten többnyire ugyanonnan merítettek – a különösen első éveikben gazdag bécsi társasági életből, vagy a Lesznai családi birtokán, a szlovákok lakta Körtvélyesen megtapasztalt paraszti világból éppúgy, mint a Schönbrunni állatkertben vagy a nagy bécsi múzeumokban tett látogatásaikból –, ám ezek más-más módon épültek be munkásságukba. A kiállításon szereplő műveik műfaji és tematikai sokszínűsége pontosan tükrözi ezeknek a forrásoknak a gazdagságát és jó keresztmetszetet ad a mindkettejük pályáján alapvető fontosságú bő évtizedről. Lesznaiék Bécsből előbb még hazatértek Budapestre, ám hét év után végleg elhagyták Magyarországot és Amerikában telepedtek le.
Gergely Tibor: Lesznai Anna a körtvélyesi teraszon, 1930-as évek, Schmutz Gyűjtemény; Fotó: Darabos György ©Collegium Hungaricum, Bécs
A győri születésű Mayer-Marton György 1919 és 1921 között járt a bécsi Akadémiára, majd miután három évig Münchenben tanult, egészen a Hagenbund feloszlatásáig ismét Bécsben élt. Gyorsan, már 1925-ben felvették a csoport rendes tagjai közé, később a szervezet titkári, majd az utolsó években alelnöki tisztségét is betöltötte. 1938-ban Angliában telepedett le és haláláig ott élt. Műveinek jelentős része megsemmisült a II. világháborúban. Korai, többnyire mozgalmas jeleneteket ábrázoló rézkarcai mellett főként némi keleti hatást is tükröző akvarell tájképei láthatók a tárlaton.
Mayer-Marton György: Vörös ház, 1928, magángyűjtemény, Bécs; Fotó: Darabos György ©Collegium Hungaricum, Bécs
Külön említést érdemel a kiállítás színvonalas kétnyelvű katalógusa, melynek megjelentetését a Hagenbund Baráti Köre támogatta. A Bajkay Éva mellett további három művészettörténész tanulmányait is tartalmazó kötet a Belvedere könyvesboltjában is kapható, azok figyelmét is ismételten ráirányítva a Hagenbund magyar vonatkozásaira, akik nem jutnak el a CH kiállítására. A katalógus bizonyára alapmunkának számít majd a jövőben mindazok számára, akik meg akarnak ismerkedni a Hagenbund magyarjaival és segítheti ma még lappangó munkák felbukkanását is.
