„Félreértés ne essék, Berlinben vagy Zürichben Kassák vagy Moholy-Nagy jelenti a magyar képzőművészetet, egyszóval ekkora csak a lemaradásunk kortárs fronton” – adta meg az alaphangot Spengler Katalin, műgyűjtő a múlt hét szombaton a belbudai Jurányi utcában rendezett kortárs képzőművészeti fórumon. Az Arató Balázs, művészeti menedzser és Jarmo Nieminen, műgyűjtő által a magyarországi kortárs tánc és képzőművészet támogatására alapított, műteremprogramot is működtető Inventio Arts március 23-án nyílt napot szervezett az egykori iskolából művészbázissá vált inkubátorházba. Az érdeklődőkön és kollégákon kívül pár tucatnyi műpártolót vonzó, az egykori osztálytermekben kialakított műtermek körbejárására életre hívott esemény csúcspontja a délutánra meghirdetett kerekasztal volt
A Flash Art magazin főszerkesztője Rieder Gábor által moderált beszélgetésen El-Hassan Róza és Lakner Antal képviselte a kortárs alkotókat, az eladói-vevői oldalt pedig – a már idézett műgyűjtő-szakíró mellett – Valkó Margit, a Kisterem Galéria vezetője. Az épület harmadik emeleti folyosóján felállított asztalnál ülők és a disputa hatvan fős hallgatósága olyan kérdésekre kereste a választ, hogy miképp is működik jelenleg ma Magyarországon a művészeti menedzsment. „Én hívom fel a kurátorokat, én levelezem le a kiállításokat, én felügyelem a gyártást, a szállítást, én csinálok mindent” – hozta fel saját példáját El-Hassan Róza.
Hasonlókról számolt be Valkó Margit is, aki saját bevallása szerint egy személyben adminisztrátora, kritikusa és gondnoka is galériájának. Magyarán, a szó nyugati értelmében vett menedzsment idehaza aligha létezik.
A magyar panaszkultúra szerencsére nem uralkodott el teljes mértékben az inkubátorházban. A résztvevők szerint ugyan a különféle művészeti vásárokkal és art fair-ekkel lehetetlen versenyre kelni, de a globális válság hatására megroggyant
középgalériás piac okán van mit keresni a nemzetközi placcon is. Ehhez azonban az kell, hogy a hazai magán és állami mecenatúra figyelmét a trendeket ismerő szakemberek terelgessék a helyes irányba. A friss diplomás művészeknek pedig meg kell tanulniuk az önmenedzselés praktikáit, nem várhatnak műtermeik mélyén a vastag pénztárcájú vevőkre. „Kezembe került a beszélgetés előtt egy fiatal művész árlistája, és megdöbbentem a számokon” – mondta ennek kapcsán Spengler. Szerinte piacképtelenül túlértékelt a kortárs alkotások java, a milliós tételek elrettentik a potenciális gyűjtőket.
A január végén zárult Ludwig Múzeumbeli kiállításával meglepetésre kasszasikert – és tízezres látogatószámot – is produkáló Lakner Antal pedig arra figyelmeztette a túlnyomórészt pályájuk elején álló művészekből verbuválódott hallgatóságot, hogy bár az általa is preferált installációkat kedveli a kritika, maguk a tárgyak nem igazán piacképesek. „Sokaknak bele kell törődniük, hogy bár diplomájuk van róla, mégis csak hobbiként űzhetik a művészetet” – fogalmazott lakonikusan Lakner.
Az Inventio Arts négyszögletű kerekasztalánál ülők abban ugyanakkor egyetértettek, hogy nem a kimagasló magyar művészeti teljesítményekből van hiány, inkább a kimagasló művészeti menedzsment a kortárs szcéna gyönge pontja. De, mint El-Hassan Róza fogalmazott, azzal nem árt tisztában lenni, hogy a magyar piac nagyon kicsi, és még a pestinél nagyságrendekkel progresszívab ljubljanai színtérről is inkább Berlinbe teszik át a galeristák a bázisaikat. „Ugyanakkor jelen kell lenni, ahol lehet, akár erőn felül is, különben sosem veszik észre az értékeinket” – összegezte a közel kétórás disputát Valkó Margit. A résztvevők saját bevallásuk szerint most csak félbeszakították a húsbavágó ügyeket taglaló beszélgetést, a folytatás pedig hamarosan következik. Annyi bizonyos, hogy az Inventio Arts védernyője alatt dolgozó művészeket nem az ambícióhiány gátolja majd abban, hogy a Lajtán túl is piacképesek legyenek.
Nyitókép: Lakner Antal: HER – Az Izlandi Hadsereg, „Turtle” páncélsátora, 1999-2004 (c) a művész jóvoltából