Guggenheim Museum, New York
Hét órán keresztül, hét, egymást követő éjszakán a Guggenheim Museum hatalmas, méltóságteljes tere templommá, börtöncellává, katonai táborrá, menedékhellyé, előadóteremmé, belvárosi performance stúdióvá, oszlopos operaházzá, vagy karnevállá változott, attól függően, hogy a jugoszláviai születésű performance művész, Marina Abramovic mit is csinált a múzeumban éppen. A Seven Easy Pieces irónikus cím alatt, a dob-szerű színpadon dolgozva Abramovic éjszakáról éjszakára rekonstruálta a performance művészet legemlékezetesebb, néha fájdalmas, gyakran veszélyes alkotásait. Elsőként Bruce Nauman 1974-es Body Pressure című alkotása született újra. Abramovic, 7 órán keresztül, ismételten egy nagyméretű, vastag üveglaphoz préselte arcát és testét. Nauman eredetileg üveg helyett falat használt erre a célra. Az Abramovic használta üveglap segítette az eredeti művet a művésznő saját, kitartás-művészetévé transzponálni. Az üveglap meghajolt testének súlya alatt, s egy idő után elhomályosult az izzadtságtól.
Vito Acconci 1972-es Seedbed című művének rekonstrukciója során a művésznőt látni nem, csak hallani lehetett, ahogy 7 órán keresztül, fantáziálva, nyögve, sikoltva maszturbált a színpad padlója alatt. A közönség felmehetett a színpadra, ahol a padlón dobogva, kiabálva teljesítménye fokozására biztatták az előadót, aki a biztatástól még jobban felizgult. Az emberek hosszú sorokba állva várták türelmesen, hogy feljuthassanak a színpadra, a maszturbáló nő fölé.
A következő éjszaka Valie Export 1969-es, Action Pants: Genital Panic című munkája került sorra. Abramovic géppisztolyt szorítva, bőrdzsekiben, az ágyékánál kivágott bőrnadrágban, lábán csizmával állt, majd ült a színpadon. Az eredeti performance egy nézőkkel teli müncheni moziban került bemutatásra, ahonnan gyorsan kimenekültek a nézők. Az eredeti kontextus nélkül a rekonstruált darab kétdimenziósnak tűnt, de így is megmutatta, ahogy a performance művészek fókuszálással, koncentrációval védik sérülékenységüket. Ezek a minőségek és hozzáadott vallási felhangok predominálták Gina Pane: The Conditioning című művének rekonstrukcióját is. Marina Abramovic 7 órára nyújtotta az eredetileg 30 perces művet. Ennyi ideig feküdt az acél állványzaton, 25 égő gyertya felett. Amikor a gyertyák leégtek, Abramovic felkelt és újakra cserélte őket, megmutatva megpörkölődött ruházatát, ahogy az átélt fizikai szenvedést tükröző merev, rituálisan determinált mozdulatokat végezte.
Joseph Beuys: How to Explain Pictures to a Dead Hare című, 1965-ös performanszát Abramovic Beuys trade-mark kosztümjében, Beuys filc-kalapját viselve alkotta újra. Testét mézzel kente be, amelyre aranyfüstöt ragasztott. Elrendezett, majd újra-rendezett néhány fekete táblát, miközben egy döglött, halálában is szeretetreméltó vadnyúlhoz beszélt. Ahogy a hét kibontakozott, a közönség is hozzáadta a programhoz a maga performanszait. A Valie Export darab rekonstrukciója során a művész egy órán keresztül nézett farkasszemet egy, a színpad közelében álló fiatal nővel. Mindkettőjük arcán könnyek folytak le. Ugyanazon az estén egy sovány fiatalember megpróbált felugrani a színpadra, de a teremőrök megakadályozták. Az emberek zokogtak és valaki elájult a közönség sorai között – a szirénázva érkező mentők szállították el, miközben Marina Abramovic saját, 1975-ös Lips of Thomas című performanszát ismételte a színpadon. Nyugodt mozdulatokkal ötágú csillagot vágott a mellkasára borotvapengével, 45 percenként egy vonalat, némelyiket többször is a bőrébe vágta az előadás 7 órája alatt. Időnként erőteljesen meg is korbácsolta magát, majd addig feküdt jégtömbökön, amíg reszketni nem kezdett. Az előadás végén a közönség 10 percig tartó ovációval ünnepelte a teljesítményt.
A hétnapos sorozat konklúziójaként Marina Abramovic az Entering the Other Side című élő installációját adta elő. Kis alapterületű, magas emelvényen állt, magasan a színpad felett. Csillogó, kék köntöst viselt, amely betakarta a színpadot és a padlóra omlott. Karjait gyakran kinyújtva, egyik oldalról a másikra fordulva mintha megáldotta volna a közönséget. Úgy nézett ki, mint egy figurális tortadísz, vagy a mozgó platón utazó szépségkirálynő egy utcai parádén, vagy Mozart Éjkirálynője. Orosz Mária-ikonra is emlékeztetett. Ezek a hasonlóságok azonban gyorsan redundánsakká váltak a fizikai teljesítményhez képest. Marina Abramovic különleges előadásait figyelve sok néző tovább maradt a múzeumban, mint eredetileg gondolta. Egyszerűen lekötötte őket a részvétel érzése, amely a legfontosabb különbség a színház és a performance művészet között. Megfogta őket a performance művész, mint nagylelkű narcisztikus és önzetlen exhibicionista ellentmondásos mutatványa. Marina Abramovic fizikai és mentális képességeinek teljességét adva egyszerre volt saját maga és a saját lényétől elválasztott jelenség.
Marina Abramovic: Hét könnyű darab
Guggenheim Museum, New YorkHét órán keresztül, hét, egymást követő éjszakán a Guggenheim Museum hatalmas, méltóságteljes tere templommá, börtöncellává, katonai táborrá,...