„Miféle ország, mondd e gyermek
ország,
Miféle régen elsüllyedt valóság?
Jaj, minden szép, még a csúnya is
…” (Kosztolányi Dezső, Szeptemberi áhitat)
Ritkán gondolunk arra, hogy a latin formában ismert
idill szó a görög eidyllionból származik, és eredendően kis képet, képecskét
jelent. Theokritosz tíz pásztor-, illetve vidéki életről szóló költeménye
vezette be irodalmi műfajként a kifejezést. Az idill egyik meghatározása
szerint az eszményit ábrázolja valóságként – Schiller szerint ezért a
legmagasabb rendű ábrázolásmód -, ez azonban nem jelenti azt, hogy eszményít
netán erőltetetten szépít.
Az
eidyllionok ilyen értelemben ismerhetőek fel Szilágyi Lenke Puszta idill címet viselő, a szerző szerint ’felhőtlen képek felhőkkel’ kifejezéssel
jellemezhető fotóin. Ez a komolyan vett képi játék(osság) távol áll attól, hogy
eszményítse a fényképein megjelenített tájat, embereket tárgyakat, mégis olyan
pillanatokat kap el Wiener Neustadttól kezdve Mezőszemerén, Marosvásárhelyen,
Noszvajon, Sepsiszentgyörgyön át Sulináig, amelyek megrendítően idéznek fel
valami egészen távollévőnek tűnő együtthangzást, belső tájainkról tekintve
azonban mégis elgondolkodtatóan közeli együttérzést. Pillanatfelvételnyi élet-átiratokat
látunk fotóin.
Tudjuk,
hogy a fénykép (által rögzített) egyfajta látásmódot fejez ki, és nem maga a
látás; ha egy felvételt találónak vélünk, akkor elkezd működni bennünk valami,
ami közös a fényképet készítővel, ráérzünk – miközben ránézünk a képre – arra a
meglévőre, amit eddig talán nem vettünk észre vagy már elfelejtettünk. Szilágyi
Lenke ’puszta idilljei’ pontosan mutatják meg ezt az elfelejtett rejtőzködőt.
Ahogyan együtt vannak az emberek és a táj, ahogy a helyén van minden és mindenki
a neonfénybe burkolt szárazkás fűcsomótól kezdve a vasút menti rideg betonfalon
üldögélő fiún és a gyepen kucorgó kutyákon, a esti fénybe burkolt fákon át a
réten könyöklő emberekig. Az életet önmagában, magától értetődően elfogadó
harmónia sugárzik a fényképezőgép lencséjébe belenéző vagy az objektív által
váratlanul rögzített emberek
arckifejezéséből, gesztusaiból: mindenki mindent helyénvalóként él át. Nem
látható disszonancia, nincs elégedetlenkedés: az élet élet, élni kell, úgy
ahogyan adódik. Ennek az egyszerű bölcsességnek a valódi megélését, a létbe
való beágyazottságot mutatják Szilágyi Lenke puszta idilljeinek felvételei. Nem panaszról szólnak, nem nagy
tettekre szólítanak, hanem egyszerűen arra döbbentik rá a befogadót, hogy
tágítsa ki horizontját másfelé is, valami olyan felé, amely mellett hajlamos
lenne elnézni (netalán hajlamos lenne lenézni), kívül tartani saját világán; ez
a fényképészi látásmód észrevétlenül vezet rá arra, hogy ne megmosolyogjuk ezt
a világot, hanem önmagunkba tekintve (kissé) szégyenlős tiszteletet (is)
érezzünk iránta. A képek látásmódja kerül mindenféle nosztalgiát. nem ironizál,
nem együtt érez, hanem komolyan veszi a megmutatott világot, humort és
derűt visz a kis képek megjelenítésébe.
Susan
Sontag írja, hogy a modern látásmód fragmentumokban lát, azt érezteti, hogy a
valóság határtalan, a tudás végtelen. Ebből következik, hogy minden határt,
minden egységesítő elméletet félrevezetőnek, demagógnak, a legjobb esetben is
csak esetlegesnek, időlegesnek, és majdnem mindig hamisnak gondol. Szilágyi Lenke fotói ellene mondanak az ilyen módon értett
töredékességnek és minden hamisításnak; éppen ellenkezően: a hitelesség
érzékelhető pontossággal és a valóság erejével hatja át a Puszta idill fényképeit.
Persze, hogy tudatában vagyunk annak, hogy a kamera közvetít és csupán elérhetést
nyújt ahhoz a valósághoz, amit saját magunk konkrétan nem érzékeltünk, de eidyllionjait
nézegetve tudjuk azt is, hogy olyan valaki valaki van az objektív mögött, aki felfedez,
megmutat és beláthatóvá, otthonossá tesz számunkra egy világot. A képek előtti
otthonosság azonban azért érzékelhető, mert a képet rögzítő szem a mi szemünkké
képes változtatni a sajátját, és ez a (be)látásmód összes érzékünket képes
megmozdítani.
A felhőtlen képeken átúszó felhők emlékeztethetnek bennünket a
tibeti felhőlégzés gyakorlatára, amikor a testünkben tartott levegőt minden
gondunkkal együtt felnyújtott karjainkkal tartott elképzelt felhőbe fújjuk,
amit lassan elúsztat a szél. Valahogy könnyebb lesz minden, ahogyan Szilágyi
Lenke kiállításának fotóin végigtekintve is könnyebbnek, egyszerűbbnek,
élhetőbbnek látjuk a világot. A mi világunkat (is).
Memoart Galéria
– 2009. március 6.-május 19.