A Memoart Galéria kamara-kiállítása hét, 2006 óta keletkezett különböző méretű, egy akvarell és hat olaj Roskó-festményt mutat be.
A korábbról ismert Roskó Gábor művekhez – kisplasztikákhoz ugyanúgy, ahogy a grafikákhoz, festményekhez – képest a tárgyilagosan odahelyezett antropomorf figurák szatirikus kifejezésmódja, amelyben összeolvad a kíméletlen mindennapiság a pszeudo-mesefigurákba rejtett magánmítosszal, megmaradt, de az itt kiállított képeken felerősödni látszik az a fajta líraiság, ami az ábrázolt világgal való együttérzésből és megértésből fakad.
A figurák esetlensége, de egyben megkérdőjelezhetetlen stabilitása és létigenlése – sőt valóságos lét-követelése – iróniával és groteszk ábrázolásmóddal itatja át a tragikus(nak tűnő) diszpozíciót.
Roskó Gábor erőteljes színekkel nagy felületeket festve mutatja be alakjait, akik állatemberek vagy emberállatok (ezt a két létmódot-létállapotot egyensúlyba hozza, anélkül, hogy bármelyiknek előnyt adna); képei egyszerűen azt mutatják, hogy mennyire animálisan emberi és hogy mennyire antropomorf módon állati (lehet) a mindennapi lét; hogy valójában a metakommunikatív viselkedés, a gesztusok, a testi megnyilvánulások nagyon közelivé teszik egymáshoz az élet e két megnyilvánulását. Ugyanakkor archaikus formákat idéző figuráinak létbe-vetettségét, amelyet egy-egy morbid képhelyzeten keresztül világít meg, és amelyre kitűnő érzékenységgel talál rá egy-egy képszituációban, átitatja egyfajta tehetetlenül elviselt szenvedés, a visszautasíthatatlan itt és most elfogadása.
Mindemellett és mindezekkel együtt van egyfajta csendélet jellege is festményeinek: úgy ’teszi fel’, helyezi el alakjait, mintha – festői kifejezésmódjában – tárgyként kezelné őket, akárha egy asztalra tett fácántetemet vagy tálat festene. Képein a figurák beállítása szoborszerű, emlékeztet az egyiptomi félprofil-egész test, a legnagyobb felület ábrázolásmódra, de az ikonok statikusra hangolt hagyományainak lenyomatát is felismerhetjük rajtuk.
Statikusak ezek a képek, mintha rést nyitnának az időben, ahová úgy helyezi bele Roskó Gábor a figuráit, mintha megállította volna a folyamatosságot, és tömörítette volna a múltat és a jövőt egy kifeszített sajátos jelenbe. Valószínűleg ezért tűnnek örök időben játszódónak – mégsem teátrálisnak – a képen ábrázolt szituációk, a benne megfestett alakok pedig egy narratíva leíróinak, eljátszóinak. Mert mintha mindegyik kép történetet mesélne, de legalábbis a történetnek egy fontos – ha nem a legfontosabb – momentumát ábrázolná. Alapot adnak ehhez a feltevéshez a képek címei, amelyek szinte önmagukban szituációra, történésre – illetve szinte egy történetbe való bepillantásra – hangolnak.
A befogadó mindenkor hálás lehet az alkotó által adott műcímeknek, hiszen ekként együtt olvashat, értelmezhet az alkotóval. Így van ez Roskó Gábor esetében is, aki élesen metsző, mellbevágó címekkel látja el képeit, amelyek egyébként is magukon viselik ezeket a jellemvonásokat. A Várunk Messiás című kép például megvilágítja azokat a hazugságokat és visszásságokat, amellyel a mindennapi mímelt gyakorlat vagy álhit viszonyul a szakrálishoz: a képen szereplő állatok riadt arckifejezése és az éppen feldöntésben lévő, szimbolikus értelemben szereplő kehely mindennek kifejezései.
Az Apád ideges! című festményen is szembeszökően vannak jelen a Roskó-alkotások attribútumai. Két antropomorf oroszlánfigura – egy félprofilból látszó ordító hím és egy nőstényfejű – összekapaszkodik, előttük, a kép jobb alsó részét betölti egy nyugalomban, tekintetét szintén a nézőre irányító, szfinx-szerűen ülő bak. A türkizes kékes-zöldes háttér előtt a barna-vörös színek mintegy felerősödnek és egybehangzanak az oroszlán üvöltésével, akit párja reménytelen és naiv képből kinéző arckifejezéssel csendesíteni próbál. Az állatmese aesopusi megfejtésének lehetőségét sugallja a kép jobb sarkába helyezett, szinte ikonikus jelként megfestett kis vörös palackra helyezett kávéfőző, amely jelzi, hogy a figurák mögött vagy bennük ott van a mindennap, akár egy hétköznapi konyhai jelenetre is utalhat a kép. A profánnak és az emelkedettnek ez az összejátszatása, egymáson átláthatósága, egymással felcserélhetősége teszi Roskó Gábor képeit faggatóvá és kihívóvá: merik és akarják szembesíteni nézőiket, a hol is él(ünk)?, hol is vagy(unk)? halasztást nem(igen) tűrő kérdéseivel.
MeMoArt Galéria, 2011. október 29.–2012. január 18.