„… az arc felhasítja az érzékit …”
(Emmanuel
Levinas)
Azt gondolhatná a látogató, hogy Telek Balázs újabb
fotói nem rengethetik meg percepciós technikáit, hiszen anamorfikus játékai már
hozzászoktatták képi gondolkodásának átstrukturálásához. És mégis: a
Diptychon-kiállítás a portréfotó/zás valami egészen meglepő megközelítését és
annak átgondolt megvalósítását tárja elénk.
A kiállítás
képeinek belső ereje szinte kiárad a nézőre, tekintetét komplex játékba vonja a
látvánnyá emelt arcok tekintetével. Már-már zavarba ejtő közelségbe hoz
arcokat, amelyek fogságba ejtik figyelmünket. Mindaközben, hogy ebben az
intimmé teremtett befogadói helyzetben is megtartja, megőrzi az arc
megközelíthetetlen titokzatosságát, birtokolhatatlanságát és eredendő
fenségességét. Vagyis: totálisan ellene szegül annak a divathullámnak, amely az
emberi arcból pompát vagy feltűnést csinál, és ily módon megfosztja
megismételhetetlenségétől, kiszolgáltatja a semmibevételnek, a törölhetőségnek.
A
kiállítás a portrétematikát két variációban mutatja be; egyik részében a kettős
portrék megjelenítése különféle ’összemontírozós’ technikákat alkalmaz, vagy
síkban, vagy térben bont meg sávosan két arcot, és rakja újra össze őket. A
másik változatot a fénydobozokba (lightboxes) tett két összenyíló portrét
tartalmazó sorozat darabjai alkotják. A fotók a lemeztelenített büsztig
mutatják az arcokat, ezzel minden ’modell’ (és mindannyiunk) egyenlőségét
hangsúlyozva: nincs más, csak a puszta arc felmutatása. A megvilágítás – engem – nagyon emlékeztet a
Caravaggio-festmények fényeffektusaira, és ekként hatásukban is az ő képeit
idézik.
A sötét,
de/vagy mindenképpen egyszínű vagy teljesen lecsupaszított háttérből tűnik elő
a megvilágított arc, amelynek elemi erejű tekintete minden egyes képen sajátos
kifejezéssé, gesztussá alakul. A megvilágítás, az arcra irányított/irányuló
fény a XVII. századi festői fénykísérletezést idézik fel, és ez a meghagyott,
halványan látszó rácsozattal együtt archaizáló is, és örök időre tekintő is.
Telek Balázs fotói a ’felszínen’ úgy mutatkoznak, mintha nem tenne hozzá semmit
az arcokhoz, sőt még mintha el is venne (nincs még jelzésszerűen sem ruhadarab,
sem hajdísz, semmi, csak a ’tiszta test/rész’), de éppen ebben a
lecsupaszításban tökéletesen megtalált határpont (’ameddig még elmehet’), hihetetlenül
súlyossá teszi a képeket.
Ezeken az
arcképeken látható optikai tudatosság, a látásról, a fotón láttatásról
megjelenített tapasztalat és ismeret jól olvashatóvá teszi a művészi szándékot,
de nem egyértelműsíti a hatást és a befogadást. Sőt… A fotográfus közvetlen
környezetéből (szerettei szűkebb és tágabb köréből) választott, nekünk nézőknek
ismeretlen arcok meghitt – nemcsak a méret, de a beállításból is adódó –
közelre hozása olyan fokú intimszférába kerülést jelent a műalkotásban szinte
valóságossá váló Másikkal, ami nem gyakran fordul elő kiállító térben. Ráadásul
nem úgy, hogy a látogatót taszítja, űzi vagy félelemmel tölti el a portrétérnek
ez a nagyon közvetlenné válása, hanem vonzza, kíváncsivá teszi, megérinti.
Philip
Gröning német rendező Nagy csend című
filmjében nagyon emlékezetesek azok a szabályos időközönként bevágott monoton
képsorok, amelynek néhány (fél)perces) kockái egy-egy karthauzi szerzetes
nézőkkel hallgatagon szembenéző arcát mutatják. Olyan mintha farkasszemet
néznénk, a filmvásznon valóban és megrendítően látszik minden rezdülés, zavar,
kiszolgáltatottság, alázat, de a teremtményi büszkeség is. És azok az ’utolsó
pillanatok’, amikor már nem bírják/bírjuk tovább a szembenézést. Hogy
(m)ennyire zavarba ejtő is tud lenni egy arc nézése (maga a folyamat is, és a
tekintetek egymásba fonódása is), és hogy mi mindent jelenthet még a puszta arc
önmagán kívül, azt Telek Balázs portréi is megsejtetik velünk. Ahogy a
fénydobozok kettős képei két generációt tudatosan egymás mellé, és szembe is állítanak,
azzal halvány ’memento mori’ utalása is van a portréknak. Ez még – ráadásként –
hozzáadódik egy kicsit zavarba ejtettségünkhöz.
A fénnyel
megvalósított felületalakítás technikai ötletei külön elemzést érdemelnének. Az
a láthatatlanul láthatóvá tétel, vagyis a technika eltűntetése annak érdekében,
hogy megmutatkozhasson a lényegi, Telek Balázs portréinak erőssége. Nem akar
többet, mint amit ki lehet hozni az arcképfotózásból, vagyis: a legvégsőkig
egyszerűsít, de éppen ezzel éri el, hogy látható lesz a legrejtettebb. Akárhogy
is, de kikényszeríti a néző önreflexióját, rávilágít a ’szem diadalára’, és
arra, hogy a „transzcendencia – arc. Feltárulkozása – beszéd. Csak a másikkal
való viszony emeli be a transzcendencia dimenzióját, és vezet minket az érzéki
értelmében vett, viszonylagos és egoista tapasztalattól totálisan különböző
kapcsolat felé.” (E. Levinas) Telek Balázs portréin fel-felfénylenek ennek a
tapasztalatnak a nyomai.
