Marina Abramović: Čistač (The Cleaner)
MSUB – Muzej savremene umetnosti Beograd
2020. január 20-ig
Abramović tudja, hogyan kell stílusosan, ünnepelt dívaként hazaérkezni, bár ez nem meglepetés. Jó érzékkel komponálta meg nagy szerelmével és alkotótársával, Ulayjal való szakítását (The Lovers – The Great Wall of China Walk 1988), és újbóli találkozásukat is (The Artist is Present, MoMA 2010). Valahogy így történt ez Belgráddal is, amikor 2017-ben a stockholmi Moderna Museet-ben útjára indult a The Cleaner, Abramović első európai retrospektív kiállítása, és ennek folyamatában, közel fél évszázad után újra szakmai – és nem családlátogatási – célból hazaérkezett a művész. Persze, nézhetünk furcsán e kissé paradox jelenségre, egy performanszművész munkásságának kiállítás keretein belüli tálalására vetítőkön, képernyőkön és fényképeken, hiszen hol van ebben a jelenlét és az egyszeri történés? Ám ha Abramović tevékenységének ezt a részét is performanszként értelmezzük, talán közelebb kerülhetünk művészetének lényegéhez, és el tudunk tekinteni a médiumok hatáskioltásától. Mióta Abramović elkezdte művészeti célokra használni a testét, azzal kísérletezik, hogyan tudja tárgyiasítani azt. (Elég említeni a legendássá vált 1974-es Rhythm 0-t, amelynek során hat órán keresztül hagyta, hogy a térbe kihelyezett 72 tárgyat bármilyen módon használja rajta a közönség.) Így talán nem olyan vad elképzelés, ha a kiállítótérben álló, sokszorosított Marinákat műtárgyaknak tekintjük, csak éppen nem a vitrin üvege, hanem a kamera és az idő áll mű és befogadó között. A konceptuális művészet vonalán is értelmezendő életmű – a body art-nak az emberi testet műalkotássá emelő praxisán túlmenően – a gondolatot is középpontba helyezi, ebből a szempontból pedig, ha lényegtelenné nem is, de másodlagossá teszi a matériát. Hogy a jelenlét is érzékelhető legyen, a múzeum terében bizonyos időközönként fiatal performerek újrajátszák a művész egyes alkotásait. Ez sem Abramović, de ha ő is lenne, az sem volna már ugyanaz. Amíg nem találjuk fel az időutazást, ezzel kell beérni.
Bizonyos értelemben Abramović mégis időutazik, hiszen Belgrádba érkezve elkerülhetetlenül a múltjával van elfoglalva. “Nagyon szeretem a múlt megtisztításának és az emlékezet megtisztításának gondolatát” – idézi őt a The New York Times (ford. K.Á.). A szeptember 21-én nyílt kiállítás ezáltal térbeli és időbeli találkozások helyszíne is, minthogy a megnyitó napján személyesen is a közönsége elé állt.
A puskaropogás és ordítás épületen kívülre is szűrődő hangjain keresztül az előtérbe lépve az első dolog, amit észreveszünk, az a 2010-ben híressé vált asztal és az a szék, amelyen Abramović összesen 700 órán keresztül ült a New York-i MoMA – szintén retrospektív – kiállításán. A szék is arra utal, hogy The Artist is Present, azaz A művész jelen van, egy kicsit most is. Testben ugyan csak a megnyitó erejéig, de Belgrádban, úgymond ismét jelen.
Óriási térkép mutatja a falon a művész sajátkezű jelölésével, hogy amikor épp nincs jelen, akkor merre jár a világban. Az első emeleten vetítővásznakon futnak performanszainak felvételei, amelyek közül az Art Must Be Beautiful, Artist Must Be Beautiful (1975) úgy fogadja a látogatókat, mint Dante sorai a pokol kapujában. Aki itt belép, annak fel kell hagynia a művészet szépségéről alkotott fogalmaival, vagy legalábbis ki kell bővítenie azokat. Itt találkozunk az Ulayjal közös munkákkal is. A tér egy része csak úgy közelíthető meg itt, hogy az egyik közös alkotásukat (Imponderabilia 1977) megvalósító meztelen performerek között kell átlépni. A teremőrök figyelnek, nehogy a kamerák kereszttüzébe kerüljenek a művészek. Mindent azért mégsem szabad. Például videózni sem az interneten még nem fellelhető anyagokat. Hosszú órákat lehet azonban eltölteni – természetesen csak a nyitvatartási időben – a kihelyezett kristályok testünkre ható energiáinak próbálgatásával, vagy rizsszámlálással egy asztalnál üldögélve. A Counting the Rice nevű gyakorlat Abramović Cleaning the House workshopján jelent meg először, most pedig bárki osztozhat a kissé szürreális, ám vitathatatlanul meditatív tevékenységben.
A tisztítás folyamata 1996-os performanszában (Balkan Baroque) is megjelenik a terem sarkába ömlesztett nagy halom fehér tehéncsont képében. A Balkan Erotic Epicben (2005) a délszláv háborúk szerb etnikai tisztogatásaival foglalkozik a szexuális vággyal, vágykiéléssel összekapcsolva. A nemzeti identifikáció gyökereit keresve saját gyökereihez is leás a Confessionben (2010). Ebben a videoperformanszban egy szamár előtt térdelve foglalja össze gyermekkorát és hazájában nemzeti hősként (ahogy a vajdasági magyar kifejezés szól, néphősként) ünnepelt partizán szüleihez fűződő viszonyát. Akárcsak ez az akció, úgy az egész kiállítás is folyamatában és összességében láttatja az életművet, újat azonban nem mutat. A tárlat megmarad a művész kedvelőinek létrehozott rituális összejövetel helyszínének.
Az Abramović körüli médiafelhajtás, az életműre rátapadt média-interpretációk miatt sokkal nehezebb lett a performanszművészet – különösen az övé – értelmezése, vagy hitelességének vizsgálata. Talán a laikus látogató van a legszerencsésebb helyzetben, aki hagyja, hogy vezesse a kiállítás struktúrája, dramaturgiája és abban a pár órában megpróbálja végigjárni azt az utat, amit Abramović művészetszemlélete kínál. Aki nem azzal van elfoglalva, hogy milyen létjogosultsága van a New Yorkban működő Marina Abramović Institute-nak, és milyen pénzek keringtek az OMA (Office for Metropolitan Architecture) – melynek alapítója a sztárépítész Rem Koolhaas – által tervezett épület körül. Bepillantást enged ugyan a workshopok világába, de arra már nem vállalkozik a kiállítás, hogy kontextuálisan értelmezze az életművet. „Megtisztítja” és megkíméli a világi dolgok hatásától. Persze, aligha várható el a The Cleaner utolsó állomásától, hogy a hazatérés kitüntetett drmaturgiai pillanatában provokatív kérdéseket vessen fel. A kiállítás záró mozzanata azonban nem jelenti, hogy Abramović felhagyna művészi tevékenységével, úgy tervezi, hogy élete végéig alkotni fog. Mostani hazatérésének célja, hogy megszólítsa azt a fiatal szerb művészgenerációt, akikkel úgy érzi, jobban meg tudja értetni magát, mint anno a saját nemzedékével, mielőtt elhagyta Jugoszláviát.
A kiállítás sajtótájékoztatóján szóba is hozta a művészet mai, szerbiai helyzetét. Kijelentette, hogy noha sok kritikus túl költségesnek és populistának tartja, szerinte a The Cleaner segít fellendíteni a szerbiai művészeti életet is. Hangsúlyozta, hogy nem kíván politikai szerepbe lépni, de reményét fejezte ki, hogy a kormány a továbbiakban hajlandó lesz pénzt költeni a kultúrára és a 2017-ben – a szerbiai kultúrafinanszírozás állapota ellen tüntető művészek performanszának kíséretében – újranyitott MSUB, azaz a belgrádi kortárs művészeti múzeum működésébe.
