Mélyi József, az AICA magyar tagozatának elnöke válaszolt Gulyás Gábornak a műcsarnoki pályázat kapcsán kifejtett néhány gondolatára.
Gulyás Gábor véleménye
„Visszatérve a mostani helyzetre: jó okkal feltételezhetjük, hogy a szakmai szervezetek vezetői, akik az elmúlt hetekben önként felajánlották a segítségüket az államtitkárnak, elfogultak egy-egy pályázó személyével kapcsolatban. Bozóki kifejezésével élve: lobbisták. Tudjuk jól: Magyarországon az ilyen „szakmai segítség” általában nem a szakmaiságra jelent garanciát. Ha visszagondolunk az elmúlt hat-nyolc év jelentősebb állami kulturális intézményvezetői kinevezéseire, világosan látszik, hogy a többnyire csak pro forma megrendezett pályázatok sem jelentettek erre biztosítékot. Ez rendkívül súlyos probléma. Elkeserítő. Ugyanakkor az is visszatetsző, ha valaki úgy viselkedik, mintha ez a kádárizmusból megörökölt operett-rendszer valóban demokratikus lenne.” Gulyás Gábor, a MODEM igazgatója véleménye (Körkérdés a Műcsarnok igazgatói pályázata kapcsán I. artportal, 2011. január 13.)
Gulyás Gábor talán az AICA levelére is céloz, mert ha nem tévedek, a pályázat kapcsán a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége mellett ez volt az egyetlen nyilvános felajánlás, ha nem is az államtitkár, de az MNV Zrt. részére. Ha tényleg erre gondolt, amikor véleményét leírta, akkor első mondatában elég egyértelműen összemossa a szervezetet a szervezet vezetőjével (velem). „Ez rendkívül súlyos probléma.” Hiszen még ha esetleg „jó okkal” feltételezhetjük is, hogy egy szervezet vezetője elfogult egy pályázóval szemben, azt már kevésbé, hogy maga a szervezet lenne az. Hozzászólásában Gulyás Gábor Bozóki András érvelését idézi, s eszerint „a magukat ’függetlenként’ aposztrofáló szakemberekről könnyen kiderülhet, hogy valójában lobbisták, ezért aztán a véleményüket fenntartással kell kezelni”. Ez valóban így van, tényleg ebben is áll a miniszter vagy az államtitkár feladata: a véleményeket meghallgatva megfontolja, vajon a szakértő komoly szakmai érveket sorakoztatott-e fel, vagy egyszerűen a saját kedvencét akarja látni vezetői poszton. Az ideális, „valóban” demokratikus rendszer szerintem ugyanis nem létezik, a szakma képviselőinek mindig van múltja, megnyilatkozásaikból, cikkeikből ki lehet olvasni nemcsak az adott szakterületről alkotott nézeteiket, de óhatatlanul kialakuló személyes preferenciáikat is, nyilvános szerepléseikből akár még a kapcsolati hálójuk is rekonstruálható. Ennek ismeretében és tudatában kell mérlegelnie egy Zrt-nek vagy egy államtitkárnak, amikor felkéri, vagy nem kéri fel – figyelembe veszi vagy nem – a szakértőket. Ha nem kér fel senkit, vagy esetleg nem is válaszol egy-egy felajánlásra, akkor azzal nem növeli a kinevezés legitimitását. A „szakmai segítség” általános megkérdőjelezése pedig nem vezet sehová. Illetve oda vezet, ahol most tartunk, hogy ennek a kérdésnek az eldöntéséhez elegendő az államtitkár egymaga (vagy a megfoghatatlan Zrt.).
Az „utóbbi hat-nyolc év” kinevezéseire gondolva (1998 és 2002 között nyilván minden a lehető legszebben működött) valószínűleg mindenki tud példát hozni a csupán pro forma pályázatokra. Ennek ellenére a pályázati rendszernek (szakértőkkel, lobbistákkal, nepotistákkal) még mindig van legalább két előnye: a benyújtott pályázat másokéval összevethető, az előre elemzett program alapján pedig később számon kérhető, ellenőrizhető. Demokratikusan. A Kádár-operett-rendszerből nem emlékszem az állami kulturális intézmények vezetőinek akár pro forma pályáztatására sem. Nagyon is ismerős viszont két fordulat: a „tudjuk jól” és a „jó okkal feltételezhetjük”.
Mélyi József
(eredeti megjelenés itt)
Gulyás Gábor válasza itt olvasható
