Budapest főváros vezetése cikksorozat formájában kezdeményez közös gondolkodást egy lehetséges új, fővárosi, köztéri szobrászati, köztéri művészeti koncepció megalapozására. Az artportal feladatának érzi, hogy a város utcáin, terein látható szobrokról és emlékművekről, az elhelyezésük demokratikus, ugyanakkor szakmai garanciákat is jelentő folyamatáról szóló konstruktív, kritikai párbeszéd platformja legyen – ezért szívesen ad helyet ennek a sorozatnak.
Gy.Németh Erzsébet, humán területekért felelős főpolgármester-helyettes vitaindítójával kezdtük, amely itt olvasható. Wehner Tibor művészettörténész, író cikkében az emlékmű- és szobor “túltermelési válságot” írta le, az okait vizsgálta és javaslatot is tett a felszámolására. Kertész László művészettörténész cikke a köztér funkcióiból, a köztérhasználat és a demokráciahiány összefüggéseiből és az emlékműszobrászat paradoxonából kiindulva fogalmaz meg javaslatokat. Farkas Viola művészettörténész cikke hosszabb emlékmű-moratóriumra tesz javaslatot és ehelyett a befogadó, a városlakó edukációját, a vele való párbeszéd kialakítását sürgeti.
Most Pótó János történész cikkét közöljük.
Nézzünk két történetet az elmúlt hetek budapesti szoborhistóriájából! Az egyik: a Magyar Nemzeti Bank (MNB) két egészen konkrét, immár látványtervekkel is rendelkező szoborcsoport felállítását kezdeményezi. Köztérre, az MNB Krisztina körúti irodaháza elé terveznek felállítani egy hatalmas, medve és bika küzdelmét ábrázoló alkotást, míg az épület aulájába egy 30 m hosszú, 2-4 m széles, ezüst színű felhőből előugró 9, arany színű oroszlán szobra kerülne. Az MNB Ingatlan Kft. külön kéri a Közbeszerzési Hatóságot, hogy versenyeztetés nélkül adhassa ki a megbízást a lécszobraival híressé vált szobrászművész cégének, mert a művek egyedi műalkotások, és azokat az adott cégen kívül más nem tudja sem megtervezni, sem kivitelezni. Pár nappal későbbi hírek szerint a volt Postapalotába is két gigantikus alkotást rendelt az MNB ugyanettől a szobrásztól, egy 6,5 m magas sziklatalapzaton álló, 4,5 m magas csodaszarvast és egy, Az arany dinamikája címet viselő monumentumot.
A másik történet: egy, a XII. kerületi önkormányzat által felkért, történészekből álló szakértői bizottság azt javasolta az önkormányzatnak, hogy távolítsa el a felállítása óta, másfél évtizede viták kereszttüzében álló, a II. világháború kerületi áldozatainak emlékére állított turulszobrot, mert – a történészek szerint – a turulszimbólum nem tudja megjeleníteni a II. világháború valamennyi áldozatát, használata kegyeletsértő és a háború utolsó szakaszában elkövetett tömeggyilkosságok semmibe vételét jelenti. Újabb hírek szerint az önkormányzat hajlik a változtatásra, de nem eltávolítani akarja a turult, hanem I. világháborús emlékművé átminősíteni, miközben a II. világháború áldozatainak máshol, más szimbolikájú emlékművet emelnek majd.
Tekintsünk el most a szimbólumoktól, csak az eljárásmódra koncentrálva azt mondhatjuk, hogy az első történet teljességgel tipikus, míg a második inkább szokatlan, atipikus. Az utóbbi években ugyanis szinte tipikussá vált, hogy a megbízó – általában egy önkormányzat, esetünkben az MNB – direkt megbízást ad egy szobrásznak vagy egy „emlékműkészítőnek” egy pontosan definiált mű elkészítésére, ahelyett, hogy csak a leendő mű témáját megadva nyílt pályázaton versenyeztetné a művészi elképzeléseket. („Szobrászat és emlékműszobrászat két külön világ – jegyezte meg Genthon István művészettörténész még a két világháború között –, melyeknek sokkal kevesebb köze van egymáshoz, mint első pillanatra látszik… Az előbbinek alkotója szobrász, az utóbbinak állami zsoldba kényszerült emlékműkészítő.”) Meggyőző példája ennek az eljárásmódnak az ötlet nyilvánosságra kerülésétől nagy vitát gerjesztett A német megszállás áldozatainak emlékműve a Szabadság téren, amikor is az alkotó egy egyetlen nézetre kidolgozott skicc alapján kapott direkt megbízást egy monumentális emlékműre. A kritikáknak, illetve a köztéri műhöz nagyon erős, markáns kommentárt fűző Eleven Emlékműnek csak annyi hatásuk volt, hogy a felállított emlékművet végül fel sem avatták, s a hat éve álló emlékművet – bár ugyanaz a párt áll azóta is az ország élén – semmire nem „használták”: soha nem volt itt megemlékezés, koszorúzás, semmi – csak botrány.
Ez utóbbi egyben arra is rávilágít, miért tekinthető atipikusnak a második történet. Nagyon szokatlan és ritka ugyanis, hogy a szakértői vagy társadalmi kritika vagy vita tényleges hatással van egy felállítandó vagy már felállított emlékmű további sorsára.
Ma ugyanis nagyon könnyű köztéri szobrot vagy emlékművet állítani. Csak akarat és pénz kell hozzá. A megrendelőnek – amely az esetek többségében a községi vagy városi, Budapesten a kerületi önkormányzat, vagyis a politikai szféra – csak egyetlen kötelező lépést ír elő a jogi szabályozás: valamiféle szakvéleményt be kell szereznie a felállítandó műről. De ez csak egy papír, amit lefűznek az építési dossziéba a szerződések és számlák mellé, mert úgy törvényes, egyébként meg bárki aláírhatja és bármit tartalmazhat, mert amúgy sem kell a benne foglaltakat figyelembe venni.
Ugyanolyan abszurd ez az eljárásmód, mint amilyen abszurd volt – ellenkező előjellel – a Kádár-korszak gyakorlata. Akkor ugyanis a községi, városi vagy kerületi tanács a létesítendő emlékmű terveiről először kikérte a párhuzamos (községi, városi vagy kerületi) pártbizottság, majd a megyei (Budapesten a fővárosi) pártbizottság véleményét, majd ezeket benyújtotta a Művelődésügyi Minisztériumba. A minisztérium beszerezte a Képző- és Iparművészeti Lektorátus (Budapesten a Budapest Galéria) véleményét, maga is állást foglalt az ügyben, és az egész csomagot tovább küldte az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Bizottságához. Minden emlékműről itt döntöttek. Az egész folyamat lehangoló: két állami szerv és három pártbizottság politikai véleményével szemben egyetlen szakmai értékelés állt.
Volt tehát egy túlbonyolított, ideológiával mélységesen átitatott döntési folyamat, amit a rendszerváltás óta eltelt három évtized alatt sikerült teljesen kiüresíteni. Azokat a szervezeteket, amelyek képesek voltak szakmai követelményeknek (történeti hitel, urbanisztika, esztétika stb.) hangot adni, teljesen ellehetetlenítették. Nem csoda, hogy úgy érezhetjük: ha eltekintünk ideológiai töltetüktől, a Kádár-korszak köztéri alkotásai plasztikailag sokkal mívesebbek, mint az elmúlt harminc év kerek évfordulóinak hullámain az országot ellepő ’56-os és Trianon-emlékművek.
Nézzük meg kicsit közelebbről ez utóbbiakat. A magyarországi köztéri alkotások legnagyobb és folyamatosan bővülő adatbázisa, a Köztérkép 2020 kora nyarán csaknem 36 ezer (köztük 7 és fél ezer budapesti) mű adatait, leírását és fényképes bemutatását tartalmazza. A keresőben a felállítás idejét 1989 és 2019 közöttire beállítva, történelmi kapcsolódásként pedig Trianont bejelölve 171 alkotást listáz a program.
Ezek közül mindössze 9 készült az 1990-es években, valamennyi országzászló és közülük csupán 3 új, 6 a két világháború között már állt majd eltávolított országzászló rekonstrukciója.
A következő évtizedben, 2000 és 2009 között a számuk csaknem megötszöröződött, 42 Trianonhoz kapcsolódó alkotást állítottak fel országszerte. Ezek közül 29 új alkotás és 13 rekonstrukció. Ekkor már nagy számban jelennek meg a kifejezetten Trianonnak dedikált emlékművek, hiszen a 42-ből 15 országzászló és 27 Trianon-emlékmű.
Az elmúlt évtizedben, 2010 és 2019 között készült a három évtized 171 alkotásának 70%-a, kereken 120 mű. Ebből már mindössze csak 6 rekonstrukció, 114 új alkotás, s az országzászlók aránya is tovább csökkent, 13 országzászló és 107 Trianon-emlékmű.
Kormányzati ciklusonként – bár az emlékműveket az önkormányzatok állítják, de ez az adat is sokat elárul – 3 készült az MDF–kisgazda koalíció idején (1990–1994), 3 az MSZP–SZDSZ koalíció korában, 17 a Fidesz–KDNP–kisgazda kormány alatt (1998–2002), 28-at állítottak az MSZP–SZDSZ két kormányzati ciklusa alatt (2002–2010), és, mint láttuk, 120-at a Fidesz–KDNP kormány elmúlt 9 éve alatt (2010–2019). Vagyis a rendszerváltás utáni 29 évben, melyből 12 évben (41%) kormányzott bal-liberális kormány és 17 évben (59%) jobboldali, a Trianonhoz kapcsolódó emlékművek 18%-át (31 db) állítottak baloldali és 82%-át (140 db) jobboldali kormányok idején. Bár ez utóbbit árnyalja, hogy Trianon mindhárom kerek évfordulóján jobboldali kormány volt hatalmon.
Az emlékmű évfordulós műfaj, nézzük tehát az egyes kerek évfordulókhoz köthető emlékállításokat. 1990-ben, a 70. évforduló évében egyetlen országzászlót rekonstruáltak. 2000-ben a 80. évforduló is viszonylag visszafogott a maga 8 emlékjelével. A 90. évfordulón, 2010-ben aztán beindult az emlékműgyártás, abban az évben ugyanis 48 Trianon-emlékjelet avattak az országban. Ilyen mennyiségi felfutás pedig szükségszerűen jár együtt a művészi minőség drasztikus esésével. Bár a Trianon-emlékek esetében aligha beszélhettünk bármikor is művészi minőségről.
A Horthy-korszakban a mozgósító politikai üzenet volt a legfontosabb, s ez általában közhelyes, szájbarágó szimbolikával jelent meg. A rendszerváltás után pedig fokozatosan, de mára teljes mértékben leépítették a köztereken felállított képzőművészeti alkotások szakmai-művészeti kontrollját. Az egyes önkormányzatok azt állítanak fel saját területükön, amit akarnak. S mivel a költségvetés mindig szűkös, tobzódnak a köztereken a rendszerváltás után a történeti köztudatba beemelt két új emléknap, június 4-én Trianon, október 23-án az 1956-os forradalom olcsó és szánalmas emlékjelei.
Végignézve a Köztérképen a rendszerváltás után felállított, Trianonhoz köthető emlékjelek képi dokumentációját, tucatnyit sem találunk, amely túllép a birodalmi címer, Kossuth címer, Szent Korona, kettős kereszt, turul, kopjafa, Trianon előtti és utáni országtérkép, vagy ezek bármilyen kombinációjának elcsépelt közhelyein.
Az 1990-es évek elején naivan azt hittem – akkor már egy évtizede írtam cikkeket, tanulmányokat, könyvet köztéri emlékekről –, hogy az immár valóban választott politikusokat elgondolkodtatja a Lenin-szobrok és felszabadulási emlékművek tömeges lebontása. Naivan azt reméltem, hogy az – akkor még a szocialista korszak termékének és sajátjának vélt – emlékműkultusz lecseng, véget ér, a politikai emlékművek pedig eltűnnek és nem termelődnek újra. De aztán bebizonyosodott, s ez tényleg logikus is, hogy egy versengő politikai térben a politikai szférának nem kevesebb, hanem több emlékműre van szüksége, mint a mégoly puha diktatúrának.
Mert miért is vannak emlékművek? Az ünnepek, emléknapok jelekkel megjelölt tereket igényelnek a településeken, ahol a közösség összejöhet emlékezni, kicsit cinikusabban fogalmazva: ahol a polgármester elmondhatja az ünnepi beszédet. Ilyen volt a szocializmus idején március 21. a tanácsköztársaság-emlékekkel, április 4. a felszabadulási emlékművekkel és november 7. a Lenin-szobrokkal. A rendszerváltozás után március 15-én vissza lehetett térni a korábban hanyagolt Petőfi- és Kossuth-szobrokhoz, augusztus 20-a azonban tömegesen igényelte az új Szent István-szobrokat (a korábban erőltetett „új kenyér ünnepe” nem kívánt szerencsére megjelölt helyet), október 23. pedig szintén tömegessé tette az ’56-os emlékjeleket. S ha egy kormány 2010-ben a nemzeti összetartozás napjává nyilvánítja június 4-ét, a trianoni békeszerződés aláírásának napját, amely valójában a nemzet szétszóratásának napja, akkor borítékolható a közeli Trianon emlékmű-cunami, miként azt feljebb már láthattuk.
Vitaindítójában Gy. Németh Erzsébet főpolgármester-helyettes azt kérdezi, „milyen indokok miatt szükséges” a köztéri szobrászatot „politikátlanítani”? Nem hiszem, hogy ez lehetséges, de azt sem hiszem, hogy szükséges lenne. A politikusokat azért választjuk, hogy a köz ügyeit intézzék, a közterek ügyei pedig közügyek. Felesleges szakértői bizottságokat létrehozni, ha azokat szervezetileg és anyagilag az önkormányzat, a politikai szféra alá soroljuk. Azt kellene itt végül írnom, hogy önkorlátozó politikára, önkorlátozó politikusokra lenne szükség – de ennyire naiv történészként nem lehetek. Ilyenre ugyanis nem nagyon van példa a történelemben. A helyzet sajnos reménytelen – és az is marad.
A cikksorozat Budapest Főváros Önkormányzata Főpolgármesteri Hivatalának támogatásával jelenik meg.
