Amikor Frederic Jameson, a híres politikafilózófus 1989-ben először látogatott Dél-Koreába, úgy írta le az országot, mint ahol az első, a második és a harmadik világ egyidejűleg és teljes átfedésben él egymás mellett, majd hozzátette, hogy Szöul a világ legellentmondásosabb városa. Kritikája és megállapítása találó volt, azonban az azóta eltelt huszonöt évben az ország olyan radikális gazdasági változáson ment keresztül, melynek eredményeképpen a földművelő, szegény és infrastukturálisan fejletlen országból rövid idő alatt a Távol-Kelet egyik legbefolyásosabb nagyhatalma lett. Ez a drasztikus átalakulás azonban kitörölhetetlen nyomot hagyott mind a természeti környezeten, mind pedig a társadalmi közegben.
Kiállítási enteriőr a Szöulban megrendezett, fiatal művészeket bemutató ASYAAF, 2013
(Asian Students and Young Artists Art Festival) kiállításon. Fotók: Szabó Noémi
A posztkoloniális Távol-Kelet kortárs művészetét jellemző identitás-keresés hatványozottan jelentkezik a koreai művészetben. Ennek egyik oka a rohamtempójú modernizáció, a technológiai fejlődés és összességében az élet minden területét érintő átalakulás; a másik pedig a (egyes kritikusok szerint válogatás nélkül beömlő) nyugati kultúra erőteljes hatása. Éppen ezért a külső szemlélő számára olykor feloldhatatlan paradoxonnak tűnik a keleti, konfuciánus társadalmi rendszerre ráépülő, nyugati szisztémát adoptáló infrastuktúra, amely az oktatástól a muzeológiáig a hétköznapok minden szegmensét átszövi.
Ezen nyugati struktúrák átvétele pedig értelemszerűen konfrontálódik azokkal a tradicionális értékekkel, amelynek körülírására sokan próbálkoztak a koreaiság forgalmának bevezetésével. A szegénység és gazdagság, a modernizmus és a kortárs, a hagyomány illetve annak hiánya, a lokalitás és a globalizmus, a kelet és a nyugat közötti feszültség mind a mai napig meghatározza a helyi kortárs művészet főbb tematikai irányvonalait. Valójában ezen feszültségek felismerése járult hozzá, hogy az 1990-es évek közepétől a kulturális identitás megerősítése kiemelt politikai kérdés lett, válaszreakcióként Dél-Korea kulturális globalizációjára, ennek pedig egyik legtanulságosabb manifesztációja az ország kortárs művészetének nemzetközi propagálása lett.
A 20. század folyamán rengeteg koreai művész és teoretikus próbált megfelelni a nyugat művészeti elvárásainak, ugyanakkor feltárni a koreaiság mibenlétét. Cikkek, könyvek, tanulmányok és viták sokasága igyekezett definiálni, hogy milyen jellemvonások, stiláris elemek teszik koreaivá a Dél-Koreában alkotott műveket. Így vált a késő 50-es és a kora 60-as évek koreai informel tendenciája a keleti puritánság és kalligráfia valamint a nyugati absztrakt expresszionizmus fúziójaként a „koreai modernizmus” szinonímájává, majd hasonló funkciót töltött be a 70-es és 80-as években domináló monokróm festészet, amely némi időeltolódással reflektált a nyugati világ régóta kanonizált művészeti tendenciájára. A 70-es és 80-as években fontosnak tűnő „nemzeti művészet” körvonalazásáról szóló diskurzus azonban teljesen irrelevánsá vált a 90-es évekre. Ennek egyik oka, hogy néhány jól ismert, diaszpórában élő koreai származású művész, mint Naim June Paik, a videóművészet atyja, vagy a minimalista és mélyen filozofikus műveket létrehozó Ufan Lee, úgy alkották meg világszerte ismert életművüket, hogy közben nem a távol-keleti országban éltek. Esetükben a pozitív visszacsatolás tehát nyugatról érkezett. Ezen művészek példája nyomán alakult ki az az interkulturális kortárs művészeti praxis, amely arra törekszik, hogy finom egyensúlyba hozza saját identitása és múltja vizsgálatát, a koreaiság exoticizmusát a globális szinten érvényes, univerzális művészeti nyelvezettel.
Nam June PAIK: The More, the Better, 1987, 1003 db tv monitor, National Museum of Modern and Contemporary Art
A 90-es évek több szempontból is a dél-koreai kortárs művészet felfutását és nemzetközi elismerését hozták. Erre az időszakra tehető az egyre növekvő és világviszonylatban is egyedülálló kultúratámogatási rendszer kialakulása, amelyben a kormányzati- és magán szféra együtt fektetett hatalmas tőkét a koreai kortárs művészet nemzetközi porondra való bevezetésébe. Fordulatot hozó az 1993-as év, amikor Szöulban is megrendezésre került a Whitney Biennálé, amely története során ekkor került első ízben bemutatásra az Egyesült Államok határain kívül. Mivel a híres 1993-es biennálé koncepciója alapvetően társadalmi-politikai kérdésekre fókuszált (rasszizmus, etnikai kérdések, gender és szexuális identitás), a kiállítás szöuli megrendezése relevatív erővel hatott a helyi művész-közösségre, amely nem csoda egy olyan ellentmondásokkal terhes közegben, ahol 1998-ig kormányzati szinten tiltottak meg bármilyen, japán művészetet bemutató kiállítást.
Korea tudatos nyitottsága a nemzetközi szcéna felé abban is megmutatkozik, hogy ázsiai országként viszonylag korán jelent meg a legrangosabb európai művészeti fórumokon. Bár 1986-ban a kelet-ázsiai országok még csupán egy elkerített helyet kaptak a Velencei Biennálé olasz pavilonján belül, Dél-Korea már 1995-ben, Japán után második ázsiai országként felépítette saját kiállítóterét. Ugyanebben az évben Dél-Korea megalapította saját független biennáléját az 1980-as tragikus tömegmészárlás helyszínén, Gwangjuban. Az elmúlt évek során a Gwangju Biennálé Ázsia művészeti referenciapontjává vált, világszínvonalú kiállításaival elősegítve Dél-Korea nemzetközi elismertségét. Ehhez természetesen hozzájárult a kurátorok impozáns névsora is, az idei évben például Jessica Morgan-t, a Tate Modern kurátorát választották a Gwangju Biennálé művészeti igazgatójává. Visszatérve Korea európai megjelenéséhez: a kasseli dOCUMENTÁ-n húsz év után 2012-ben szerepelt újra koreai művész (1977-ben Nam June Paik, 1992-ben Yook Keun-byung kapott meghívást). Yang Hae-gue (ugyanő képviselte Koreát az 53. Velencei Biennálén 2009-ben), valamint Moon Kyung-won és Jeon Joon-ho mutatkozhatott be a rangos európai eseményen. Ugyanebben az évben a sztár-galerista Charles Saatchi is Dél-Koreát állította előtérbe londoni galériájában. 33 fiatal koreai művész közel 100 munkáját állította ki egy műkereskedelmi szempontból frekventált időszakban, a nyári olimpiai játékokkal egyidőben.
Meekyoung SHIN: ‘Translation’-sorozat, 2013, szappan. Kiállítási enteriőr a koreai National Museum of Modern and Contemporary Art-ban.
A stilárisan változatos, attraktív és installáció-központú válogatás jól érthető és könnyen befogadható volt a nyugati közönség számára. Ennek egyik eklatáns példája Meekyoung Shin ‘Translation’ című sorozata, amely jellegzetes koreai kerámiák és antik görög szobrok szappanból készített másolataiból állt. A szappan szobrászi alapanyagként való felhasználása (ami nem ismeretlen a 20. századi művészeti gyakorlatban) esetében bámulatos technikai virtuozitással párosul; munkája érzékenyen egyesíti a keleti gondolkodásmódot és a nyugati vizuális nyelvezetet, továbbá utal a szépség kultúrkörönként változó fogalmára. Hatalmas londoni sikere után Meekyoung Shin Dél-Koreában is több jelentős díjban részesült, követve azt a jellegzetes koreai művész-karriert, amelynek előbb a nemzetközi színtéren kell teljesítenie, hogy belépjen a honi elismerés bűvkörébe.
Do Ho SUH: Cause & Effect (részlet), 2007, műanyag, rozsdamentes acél alumíniumvázon, Hite Collection, Szöul
Európán kívül elsősorban a legnagyobb koreai diaszpórának otthont adó Egyesült Államokban kapott jelentős elismerést a koreai kortárs művészet. 2009-ben a Los Angeles-i LACMA-ban Your Bright Future címmel megrendezésre került, a koreai művészet elmúlt két évtizedét bemutató nagyszabású kiállítás 12 művészt prezentált; főleg a 80-as évek közepétől aktív generáció világhírű tagjait, akik úgy váltak a fontosabb nemzetközi művészeti irányzatok reprezentánsaivá, hogy közben műveik koncepciója alapvetően a koreai kontextusból táplálkozik. Különösen igaz ez Do Ho Suh műveire. (6a. és 6b. kép)
Do Ho SUH: Cause & Effect (részlet), 2007, műanyag, rozsdamentes acél alumíniumvázon, Hite Collection, Szöul
A fenti példák csupán érzékeltetik, de önmagukban még nem bizonyítják, hogy Dél-Korea – közelmúltjának drasztikus történelmi-gazdasági-társadalmi változásaiból fakadó – rendkívüli művészeti sokfélesége teljes polgárjogot nyert a nemzetközi művészeti szcéna ringjében. Egy azonban biztos: ma Dél-Korea a Távol-keleti térség kortárs képzőművészetének egyik legizgalmasabb és progresszív színtere, amelynek fejlődése és alakulása Európából is jól figyelemmel kísérhető.