Az Art Baselt 1970-ben alapította három helyi galerista – közülük Ernst Beyeler volt a legismertebb –, s már az első vásáron 10 ország 90 galériája vett részt. A vásár időközben már rég elérte kapacitásának felső határait, a cél így már nem a résztvevők számának növelése, hanem a színvonal további emelése. A bemutatkozó galériák száma napjainkra a 300-hoz közeli szinten stabilizálódott – bejutni jóformán csak kihalásos alapon lehet – a látogatók száma pedig alig marad el a százezertől.
Hosszú ideig úgy tűnt, hogy az Art Basel stratégiai gondolkodásban is riválisai előtt jár és a globális műtárgypiac fellendülésének időszakát jól használta fel a brandépítésre, lábának más földrészeken történő megvetésére. Első célkontinensként logikusan adódott Észak-Amerika, ám nem a vásárokkal bőven ellátott New Yorkot szemelték ki, hanem egy olyan várost, Miami-t, ami az akkor már a műpiacon is lassan éledező Latin-Amerika „megdolgozásához” is ideális helyszín volt. Az első Art Basel Miami Beach-re 2002-ben került sor, a legutóbbi kiadás pedig alig néhány napja zajlott le. A látogatók és a részvevő galériák száma is közel jár már a bázeli vásár adataihoz. Az idei vásár például a világ 76 országából 81 ezer gyűjtőt és érdeklődőt vonzott, a kiállító galériák száma 269 volt. Az Art Basel ezen a vásáron próbálta ki azt az új, két éve David Zwirner mega-galerista által javasolt új bérleti díj-rendszert, ami a nagy galériák kontójára kedvezményes részvételi lehetőséget biztosít a kisebbek számára.
Jól ismerte fel az Art Basel azt is, hogy Európa és az USA első számú vetélytársa a műtárgypiacon Ázsia, azon belül is mindenekelőtt Kína lehet. Előbb, 2008-ban társtulajdonosként vágtak bele az Art Hong Kongba, majd 2013-ban módosult a név Art Basel Hong Kongra, miután az Art Basel anyavállalata, az ugyancsak svájci MCH csoport átvette a többi társalapító részvényeit is. E döntések helyessége azóta sem kérdőjeleződött meg – más kérdés, hogy Hong Kongban, ami időközben a világ műkereskedelmének legnagyobb Nyugat-Európán és az USÁ-n kívüli központjává nőtte ki magát, a jelenlegi éleződő, időnként már nyílt utcai összecsapásokba torkolló belpolitikai helyzet komoly bizonytalansági tényezőt jelent, s aligha tudja pillanatnyilag bárki is megmondani, hogyan alakul ott a helyzet a következő években. Az Art Basel mindenesetre előre menekül, nem fújja le az alig több mint három hónap múlva esedékes jövő évi kiadást és számos galéria elbizonytalanodását látva – ketten már le is mondták a részvételt – különböző kedvezményekkel igyekszik rábírni a résztvevőket a maradásra. De ha a galériák részt is vesznek, korántsem biztos, hogy a többtucatnyi külföldi országból várt látogatók, köztük a fontos gyűjtők is eljönnek és kétséges az is, hogy újabb súlyos incidensek és a demokrácia-mozgalmak erőszakos elnyomása esetén a művészek hozzájárulnak-e műveik ottani bemutatásához. Ez tehát egy nehéz helyzet, ám ennek kialakulása nem írható az Art Basel számlájára. (Eddig egyébként mindössze egyszer fordult elő, hogy egy Art Basel nevét viselő vásár elmaradt: a 2001. szeptember 11-i New York-i terrortámadások miatt az Art Basel Miami Beach arra az évre tervezett első kiadását lemondták; a befizetett részvételi díjak a következő évre voltak érvényesek.)
Vannak további olyan tényezők is, amik az Art Basel szempontjából előre kevésbé látható módon nehezítik a vásár életét. Az egyik a vásár anyavállalata, az MCH csoport helyzetének némi gyengülése, ami, noha a cég tevékenységének egyéb területein jelentkező problémákra – például a világ legnagyobb óra-ékszer vására, a Baselworld gondjaira – vezethető vissza, a vásár számára sem jó hír. (Az MCH-nak egyébként 10 tulajdonosa van, közülük a legnagyobb a részvények valamivel több mint egyharmadát birtokló Bázel városa. Idén októberben 3,85%-os részesedést szerzett a cégben az orosz Szergej Skaterscsikov, aki korábban az akkor még Viennafair néven futó Vienna Contemporary egyik tulajdonosa volt és most az MCH ötödik legnagyobb részvénycsomagja birtokosának mondhatja magát.) Hasonlóképpen gondokat okoz egyfajta vásárellenes hangulat erősödése is, aminek megint csak számos oka van, többek között a vásári piac túltelítettsége, a tempó olyan felpörgése, amit már sem a galériák, sem a műgyűjtők nem bírnak szusszal. Az okok közé sorolható a környezetvédő mozgalmak erősödése is, amik nem ok nélkül állítják, hogy a vásárok ökológiai lábnyoma túl nagy és követelik annak redukálását, komoly, nehéz feladat elé állítva ezzel a vásárokat.
Ám az utóbbi években maga az Art Basel is tett olyan lépéseket, amik nem bizonyultak jónak, s amiket később nagyobbrészt kénytelenek voltak visszavonni, ráadásul a kezdeményezések és lefújásuk között egyre rövidebb idő telik el. Ez a partnerekben és a szélesebb közvéleményben is a stratégia körüli bizonytalanság benyomását kelti. Ezekben a nehéz években ráadásul nem állt, illetve áll olyan karizmatikus vezető az Art Basel élén, mint amilyen 2000-2007 között Sam Keller volt. Ő az ezredfordulón több, mint másfél, a cégnél töltött évtized után vette át annak vezetését és igazgatói évei alatt az ArtReview Power 100-as listáján egészen az 5. helyig jutott. Utóda, a francia-amerikai Marc Spiegler több mint 10 év alatt sem tudott bekerülni a TOP 10-be, sőt idén, mint ahogy arról beszámoltunk, már csak a 38.hely jutott neki. Ez természetesen nem feltétlenül jelent értékítéletet, de azért vélhetően nem a véletlen műve.
Az Art Basel zászlaja alatt működő globális vásárok számának háromra növelése után a cég hozzáfogott a regionális vásárok hálózatának kiépítéséhez is, itt azonban egyrészt kemény konkurenciával találta szembe magát, másrészt mire idáig eljutottak, a vásári piac már kezdett telítődni. 2016-17-ben egy európai és két ázsiai, regionális hatókörű vásárban – Új-Delhiben, Szingapúrban és Düsseldorfban – szereztek érdekeltségeiken keresztül részesedést, ám ezeket igen gyorsan, 2018-19 között el is adták, részben ezeket az akvizíciókat téve felelőssé azért, hogy az MCH csoport a 2017-es évet 110 millió svájci frankos veszteséggel zárta. Az MCH hivatalosan is deklarálta, hogy kivonul a nemzeti és regionális vásárok piacáról és „a jövőben csak azzal foglalkozik, amiben a legjobb” – ez pedig a globális vásárok rendezése. Ennek szellemében a Masterpiece Londonnak a regionális vásárokban szerzett részesedésével párhuzamosan birtokukba került többségi részvényeit megtartották – ez a vásár nemcsak globális kisugárzású, de olyan gyűjtési területekre is kiterjed, mint az antikvitás, a bútor és az ékszer. Mi több, az idei Hong Kong-i Fine Art Asia keretében egy Masterpiece Paviliont működtettek, ami előfutára lehet egy önálló Hong Kong-i Masterpiece-nek – feltéve persze, hogy a város belpolitikai helyzete stabilizálódik.
2016-ban az Art Basel útjára indította az Art Basel Cities programot, melynek igazi, nyilvánosan nemigen deklarált célja bizonyára az volt, hogy tesztelje azokat a városokat, amik a későbbiekben szóba jöhetnek regionális vásárok színhelyeként és megvesse ezekben a lábát még a konkurencia megjelenése előtt. Mivel a regionális és nemzeti vásárokba való beépülés kezdetben ambiciózusnak tűnt programja körül gyorsan megjelentek az első kérdőjelek, a program dimenziói végül meglehetősen szerények lettek: eddig egyedül Buenos Aires vált – még 2017-ben – „Art Basel várossá” és nagyon úgy néz ki, bár ezt még hivatalosan nem mondták ki, hogy ez a program is befejeződik, vagy legalábbis még inkább takaréklángon folytatódik. Buenos Airesben három éven keresztül zajlottak az Art Basel által támogatott rendezvények – többek között szakmai előadások, kerekasztalok, kiállítások, a helyi művészek számára szervezett masterclass-ok. A záró akkordot egy, a kortárs argentin képzőművészetnek szentelt kiállítás jelentette az idei Art Basel Miami Beach keretében.
A sok visszavonulás után az elmúlt napokban az Art Basel visszalépett egy olyan kezdeményezésétől is, amit mindössze két hónappal korábban hirdetett meg. Ez a projekt, csakúgy mint az Art Basel Cities, azt a szándékot tükrözte, hogy az Art Basel brand több legyen mint „csak” vásár, de gyorsan gyászos véget ért. Az Art Basel Inside egy háromnapos konferenciát jelentett volna Abu Dhabiban 2020 februárjában – lefújása mindössze két hónappal a rendezvény előtt komoly presztízsveszteséget is jelent az Art Basel számára. A terv kidolgozóit valószínűleg a politikai és gazdasági vezetőket évről évre összehozó davosi találkozók sikere ihlette meg, amikor egy olyan rendezvényt álmodtak meg, ahol a kultúra és a művészetek képviselői vitatják meg a dolgok állását a világban „más területek és iparágak vezetőivel”. A tervezett konferencia, melynek koordinátora Marc-Olivier Wahler svájci művészettörténész-kurátor, a Genfi Művészeti és Történeti Múzeum igazgatója volt, az Art Basel, az MCH és az Abu Dhabi Kulturális és Turisztikai Hivatal együttműködésében valósult volna meg; utóbbi szervezet felügyeli a Louvre Abu Dhabit és az épülőben lévő Guggenheim Abu Dhabit is. A sajtó főként az igen borsos, 15 ezer dolláros, az útiköltséget nem is tartalmazó részvételi díj miatt kapta fel a hírt. Az Art Baselnek a rendezvény lemondását bejelentő közleménye nem nevez meg okokat, csak azt hangsúlyozza, hogy a döntés a rendező társszervekkel egyetértésben született, s hogy a vásár továbbra is elkötelezett „a művészeti világon belüli közösségépítés” mellett, ami az Art Basel Inside vezérgondolata is lett volna. A vásár szóvivője egyúttal cáfolta, hogy a projekt a magas részvételi díjak miatt bukott meg; mint mondta, a rövid idő alatt is „jelentős számú jegyet” értékesítettek már. A lemondás mögött a cáfolat ellenére is nehéz más okot feltételezni, mint az érdeklődés hiányát.
Érthető, hogy az Art Basel keresi a lehetőséget a több lábon állásra és a globális vásárok rendezésében szerzett know-how, továbbá az itt elért sikerek más, rokon területeken történő kamatoztatására, az eddigi próbálkozások azonban nem hozták meg a várt eredményt. A szakma kíváncsian várja, milyen következtetéseket vonnak le ebből az Art Basel és anyavállalatának vezetői.
A magyar kortárs galériák egyelőre többnyire távolról figyelik az Art Basel történéseit. A vásárra bejutni pokolian nehéz, a költségeket kigazdálkodni pedig szinte lehetetlen. A „jégtörő” a Vintage Galéria volt, amely a hazaiak közül elsőként 2011-ben bebocsájtást nyert a bázeli vásárra, ami akkor sokak reményei szerint új korszak hajnalát jelentette. Ehelyett hosszabb szünet következett, ami egészen mostanáig tartott. A Vintage bravúrjánál kisebb sajtóvisszhangot kapott, pedig igen fontos fegyvertény, hogy az acb Galéria alig néhány napja, december 5. és 8. között ott volt az Art Basel Miami Beach-en, Ladik Katalin szólókiállításával. Bízunk benne, hogy a következő részvételre nem kell újabb nyolc évet várni.
Nyitókép: A Peres Projects’ installációjának részlete az Art Basel Miami Beach 2019 eseményén (A14).
A cikk lejjebb folytatódik.