Vajon minden egyes szerelem (és szerelmi csalódás) részben megismétli az azt megelőzőket, újra írva és felelevenítve az érzelem archetípusát, mintha áttetsző pauszpapírra másolnánk át egy bonyolult mintát, megtartva az alapot adó körvonalakat? Hogyan rakja össze magát a szív, ha az alapminta, ami körül forog, egyszer csak, vagy éppen lassan elsorvadva szűnik meg? A lehetséges újrakezdés és öngyógyítás narratívája elevenedett meg a Trafó színpadán április elején az izraeli formáció, a L-E-V testekre írt tolmácsolásában.
A táncos, koreográfus Sharon Eyal és az underground, multidiszciplináris művészeti eseményeket jegyző Gai Behar által alapított, gaga alapokon nyugvó mozgásnyelvvel dolgozó táncegyüttes Chapter 3: The Brutal Journey of the Heart című darabja a ‘szív’ – ami egyben a formáció nevének héber jelentése is –, a szerelem útját körbejáró előadásaik harmadik (és egyben talán befejező) állomása. Az Ohad Naharin, a Batsheva táncegyüttes korábbi művészeti vezetőjének a nevéhez fűződő táncnyelv a testet és a testérzeteket helyezi középpontjába: a gaga egy folytonos mozgás, amelynek gyakorlása során instrukciók helyett a test figyelésén keresztül, arra reflektálva jön létre az intuitív mozgás. A formáció elsőként bemutatott OCD Love, és a Love Chapter 2 előadásai után, amelyekben a megszállott szerelmi vágyódás, a „szinkronizálatlan”, viszonzatlan kötődés és az azt követő zuhanás, hiány, düh és reménytelenség állapotai jelentek meg, a harmadik fejezet egy nyugvópontot hivatott behozni a történetbe. A reziliens lélek jelenik meg a táncosok narrációján keresztül, azonban, ahogyan a címbe beékelődő ’brutal’ szó előrevetíti, (teljes) boldogságról és felszabadultságról ez esetben sincs szó.
Mint ahogyan az a L-E-V védjegyeként is tekinthető, az előadás túlmutat a kortárstánc műfaján és egyfajta összművészeti performansz rajzolódik ki a színpadon, amiben – miközben továbbra is a táncé a főszerep – hangsúlyos szerepet kap a fénytechnika, a zene és a divat, utóbbi ez esetben kiemelten a figyelem fókuszába kerül. Az előző két előadás vállaltan egyszerű és letisztult fekete és szürke kosztümjeihez képest a The Brutal Journey of the Heart szerves alkotóelemévé válnak a Dior divatház kreatív igazgatója által tervezett dresszek. A testszínű darabokat viselő táncosok testén tetoválásszerűen futnak végig a különböző növényi elemek, szárak, levelek, és virágok, a szív motívuma pedig expliciten a performerek mellkasára kerül ki, piros célkeresztként vállalva fel a megsebzettséget, ami egyben egy új életszakasz, egy új kezdet origója is lehet. A szív központján átfutó, illetve az onnan kinövő indák érrendszerként szövik át a testekkel szinte egybeolvadó dresszeket, a természet önregenerálódó, folytonosan újjáéledő képességének vizuális lenyomataként, megidézve az előadás egyik fő inspirációjaként is szolgáló Egy kis élet című regény sorait.
„…a dolgok elromlanak és néha megjavulnak, és a legtöbb esetben rájövünk, hogy nem számít, mi megy tönkre, az élet újra rendezi magát és kompenzál minket a veszteségeinkért, néha csodálatos módon.”[1]
Valóban a szerelmi kínból, a csalódásból, az egyedüllétből felgyógyult szereplőket látunk? Bár az előző két előadáshoz viszonyítva egy kevésbé mélyről feltörő és sötét állapotot jelenít meg a mostani ’brutális utazás’, a (ténylegesen) kipakolt szívek önmarcangoló gesztusai és mozdulatai mégis mintha gyógyulatlan sebeket rejtenének, amiket az egymástól elidegenedett testek erőltetett mosollyal és iróniával fednek el. A kilenc táncos egymással ritkán kerül szoros interakcióba, individuális elemekként hol a saját pályájukon, hol pedig egymással tökéletes szinkronban, vagy éppen élőképszerű csoportokba rendeződve mozognak. Mindezzel óhatatlanul is egy musical darab zárójeleneteit idézik meg, ezáltal is ráerősítve az előadást jellemző ironikus hangvételre. A gyógyulás látszatát megtörik a fragmentált mozdulatok, a torokra, szájra tapadó tenyerek, amik elzárják a testből feltörni kívánkozó áramlatok útját. Mintha egy testekre komponált, az aposziopészisz, vagyis a megszakadó beszéd alakzatával élő szöveges narratíva kelne életre, aminek valós, őszinte mondanivalója pont az elhallgatáson keresztül ölt testet. Ez a töredezett titokzatosság folytatódik Keren Lurie Pardes rövid szóló részeiben, aki az előadás több pontján is kiszakad ebből az apatikus látszatboldogságból és őszintén feltárulkozva tekint ki a nézőtér sötétjébe, visszarántva az előadást a revük világából a valóság magányos terébe.
Az előadás techno hullámzását foglalja keretbe a felütést és a lezárást adó két pop dal, amelyek pont látszólagos könnyedségükön keresztül válnak komoly állításokká és jelölik ki a szerelem pályájának záró ívét, amit az utazás jutalmául hivatott kiérdemelni a kereső szív: a másik személyét és a rajta keresztül újraélhető szerelmet. A dalok egyszerűségükön keresztül állnak be a művészet és az emberi élet körforgásának több évezredes sorába és keresik azt a bizonyos egy embert, aki majd feloldást hoz a szenvedésből Dior ruhában újjászülető szerelmes személy (táncos) számára. Mindehhez pedig az előadás zárósorait adó (a 90-es évek világából ismerősen csengő) Mysterious Girl átirat hoz be egy trópusi idillt, ahol a tenger horizontja felett lemenő nap fényében teljesedik ki a vágyódás a kiszemelt lény személyében, akihez viszont titokzatossága miatt nem olyan könnyű közel kerülni. És mielőtt kitörölhetetlenül a fülünkbe ivódna a táncosok szinkronban hullámzó, visszafogott, lecsengő mozdulatait kísérő refrén, a fények a Trafó színpadán is lassan kialszanak, a dal pedig az eredetijével ellentétben egy halk káromkodással fejeződik be.
Az utazás így éppen ott zárul vagy folytatódik, ahol az első, megszállott vágyakozásból inspirálódó és felépülő OCD Love előadás kezdte el írni a L-E-V által megfogalmazott szerelmi trilógia történetét, ami összességében egy folytonos keresés és vágyódás sötét narratívájának tekinthető, amiben csupán rövid időre törnek a felszín fölé a szereplők. Azonban remélhetőleg pont a(z) (önismereti) mélyre merülés közben találnak rá a keresett és áhított másik félre, az újraéledő szerelem tárgyára. Roland Barthes Egy szerelemnyelv töredékei könyvének A távollevőről szóló részében egy buddhista koant idéz, amiben a mester az utolsó pillanatig víz alatt tartja a tanítvány fejét, így példázva az igazság és a levegő létszükségletét, amit Barthes továbbvisz és a szerelemmel állít párhuzamba:
„A Másik távolléte a víz alatt tartja a fejem: lassacskán megfulladok, lélegzésem ritkábbá válik: e fulladozás révén ébredek rá újra ’igazságom’-omra, s ettől ébredezik bennem a Tántoríthatatlan szerelmes.”[2]
[1] Yanagihara, H. (2022). A little life. Pan Macmillan.
[2] Barthes, R., & Sándor, A. (2016). „A távollevő”. In. Uő. Egy szerelemnyelv töredékei, Atlantisz Kiadó, 33.o.
