A Múzeumok Éjszakájáról, mint elnevezésről mindig is azt gondoltam, tökéletes metafora. Maga az esemény természetesen arra volna való – azért jött létre –, hogy ünnepeljük a hazai múzeumokat, közgyűjteményeket, az ott őrzött felbecsülhetetlen értékű kollekciókat, a bennük felhalmozott tudást, és ünnepeljük a dolgozóikat. Ez pedig működik is, minden rendű és rangú múzeum készül valamivel, és ez a júniusi éj, valamint az azt megelőző kampány minden évben jelentős mennyiségű látogatót, résztvevőt mozgat meg. (A kampány nagy erő, persze nemcsak itt, 2017-ben Bukarestben ért a Múzeumok Éjszakája, rendőrök tettek rendet a múzeum előtt összezsúfolódott tömegben, amely be akart jutni az épületbe, ahol előző nap a kongó termekben mindössze hárman tekintettük meg a kiállítást a fekete szín szerepéről a 19. századi festészetben.) Ugyanakkor az éjszaka, mondanunk sem kell, a kiúttalanság, a kilátástalanság metaforája is.
A hazai közgyűjtemények nincsenek jó helyzetben, sosem voltak. Most azonban valahol egy hosszú, prolongált éjszakában bolyong szinte a teljes hazai közgyűjteményi színtér, és hogy mi volna a legelemibb feltétele annak, hogy legalább valami hajnali derengésféle megjelenjen a horizonton, az elég pontosan kirajzolódott a Blinken OSA Archívum és a Partizán TV egész estés, élő közvetítéséből, 26-án, szombaton. A monstre beszélgetés-sorozatban, akárhányszor csak elhangzott a kérdés, mi kellene ahhoz, hogy a helyzet megváltozzon, a válaszban valamilyen kombinációban előfordult: a szakmai autonómia helyreállítása. Ez az adott kontextusban azt is jelenti: a hatalmi politika húzzon el a közgyűjtemények közeléből. Magyarországon 2010 óta nincs kulturális minisztérium, és tulajdonképpen ez segített megteremteni azt a helyzetet, hogy ma a közgyűjteményi színtéren (de a kulturális közintézményi színtér egészét is mondhatnánk), magán uradalmak, informális, vagy éppen nagyon is formalizált erőcentrumok képeznek nehezen megkerülhető bástyákat, maguk köré rendelve intézményeket, ingatlanokat, közpénzt és persze munkaerőt. Schmidt Máriától Demeter Szilárdig, L.Simon Lászlóig muzeológiai tapasztalattal nem rendelkező személyek víziói és koncepciói érvényesülnek ezen a területen, határoznak meg helyeket és helyzeteket, döntik el tízmilliárdok sorsát, persze nem függetlenül különféle kormányzati szándékoktól. Fújjuk tíz éve: a kánonteremtés akarása, hatalomkoncentráció, központosítás, kontroll, az emlékezetpolitika, mint a kurzus önlegitimációja, a múzeum, mint hatalom, satöbbi. De, hogy valójában milyen döntés pontosan miért, miféle megfontolások alapján, mely tényekre és adatokra támaszkodva (igen, tény és adat, ez a két furcsa állatfajta fellelhető még másutt a világon), milyen célok érdekében és hol születik, azt már nagyon régen nem lehet tudni a hazai kulturális politikában. A dolgok csak úgy lesznek, az események csak úgy megtörténnek, mintha a kulturális intézményi rendszer ismeretlen kvantummező volna. Ahogy Mélyi József nagyon pontosan megfogalmazta itt, az artportálon, „a múzeumok gyűjteményei jelenleg egy kaotikus, lebegő rendszer kiszolgáltatott darabjai, sorsuk vékony cérnaszálakon függ”. Ha hibalistát akarnánk adni, tulajdonképpen bekopizhatnánk a Partizán TV háromórás műsorfolyamának leiratát, és még az sem tartalmazna mindent.
Mint a kötött sál, úgy bomlik le az egész: ha egyszer csak megkérdőjeleződik a Budai Vár kulturális funkciója, akkor az ott levő múzeum, könyvtár, minden rendű és rangú kutatóhely lokációja és szerepe is megkérdőjeleződik, megrántottak egy szálat és szétfutott az egész rendszer. Őrült átalakulásban van minden. Csak kapásból, a kérdéseket egymásra hajigálva: nem lehet tudni az Iparművészeti Múzeum jövőjét, mint ahogy a Természettudományiét sem, de hiába a kiemelt helyzet, a Magyar Nemzeti Galériáé sem látszik pontosan. Mióta dobozban van már a Műszaki Múzeum, miközben a Közlekedési Múzeum sztorijának sem látni a végét, míg az Építészeti Múzeum dolgában állítólag kedvező fordulatok várhatók, pedig amikor az MMA kapta meg az egész ügyet, plusz hozzá egy épületet, akkor a homályon kívül nem látszott semmi. Hogy ezekről az intézményekről, a rájuk költött közpénzről nyilvános dialógusra volna szükség, a társadalom számára érthető és követhető vitára, nem kizárólag egy Youtube-csatornán, hanem például a közszolgálati televízió kulturális csatornáján, annak már az említése is vicces. Soroljuk tovább? Tudja valaki, hogy a Magyar Zene Háza mi lesz? Hogy az egykor volt ötlet, amely egy lehetséges Fotográfiai Múzeumról szólt, végképp süllyesztőbe került-e? Hogy miért kell a kortárs művészeti intézményként nem értelmezhető Ybl Budai Kreatív Ház éléről ültetni vezetőt a komoly szakmai múlttal bíró debreceni MODEM élére? Tudja valaki, hogy mire számíthatnak azok az önkormányzati fenntartású múzeumok, ahol az önkormányzatnak a forráselvonások következtében nem maradt elég pénze? Csak, hogy a hét friss történését citáljuk ide: teljesen logikusan kezdünk aggódni a dunaújvárosi kortárs művészeti múzeum, illetve intézet (ICA-D) miatt, amikor azt olvassuk, hogy a kormányzat elvonta a várostól a Hankook gumigyár felől érkező milliárdos adóbevételt. Egy magyar állampolgár reflexszerű gondolata: a hiányt nyilván a kultúra sínyli majd meg, mi más? És hogy visszacsatoljunk a Partizán TV adásához is: meg lehet-e egyszer végre komolyan beszélni Magyarországon egy roma kortárs művészeti múzeum létrehozásának kérdését? (Jegyezzük meg azt is, hogy az OFF-Biennále éppenséggel most kísérletet tett rá, a BTM pedig partner volt benne.)
Fölösleges kérdések ezek, hiszen ennek a félévnek, hogy is mondjuk, egészen másfajta sodrása volt. Demeter Szilárd alá sodródott be az óbudai Zichy-kastély, a Hajógyári Sziget egy része, ahová talán még az A38 hajót is felvontatnák, hogy a magyar rockzenének legyen valamiféle múzeuma, illetve centruma, plusz hozzá huszonvalahány milliárd. Csakhogy ezekkel a fejleményekkel már érintjük az elmúlt időszak legnagyobb horderejű, tényleg beláthatatlan távlatokat nyitó változását, az úgynevezett közfeladatot ellátó közérdekű vagyonkezelő alapítványok kérdését.
A dolgok átszabása itt már galaktikus léptéket öltött – persze egy kis ország kis galaxisa ez, de mégis. Az említett Hajógyári Sziget, azaz annak déli része, az említett Zichy-kastéllyal együtt (vele például a Kassák Múzeum és a Vasarely Múzeum) is alapítványi tulajdonba került, a Magyar Kultúráért Alapítványról van szó, a K-Monitor adatai alapján ez több tízmilliárd forintnyi érték. De ez csak egyetlen apró részlet, bizonyos kulturális funkciójú közvagyon-elemek eltűnése csak egyetlen mozzanat a kiszervezések sorában, hiszen kikötők, kastélyok, bérpaloták, teljes gazdaságok, még kihasználatlan városi területek, kis és nagy egyetemek, vállalatok, a legváltozatosabb léptékű és rendeltetésű ingatlanok, a Millenáris Parktól a Klebelsberg Kúrián át a Mezőhegyesi Ménesbirtokig a közvagyon hihetetlen mennyisége kerül így ki, szertelen összevisszaságban, ezermilliárdos dömpingben. És ha fentebb magán uradalmakat említettünk a múzeumi területen, akkor itt tényleges uradalmi rendszerről kell beszélni, jelenleg 33 ilyesfajta alapítványról van szó. A legnagyobb nyertest, a Mathias Corvinus Collegiumot (MCC) nem is említettük, a New York Times friss cikke szerint a magyar GDP egy százaléka, 1,7 milliárd dollárnyi vagyon landolt ennél a szervezetnél, amely nem egyébre vállalkozik, mint egy teljesen új magyar elit (ki)képzésére.
És miközben itt a sajtó egy része, és ellenzéki szereplők azon tűnődnek, hogy egy majdani, a jelenlegitől eltérő színezetű kormánynak mekkora mozgástere lesz, az alapítványi rendszer már a sztratoszférában jár: de jure és de facto egy másik állam jön létre villámgyorsan az orrunk előtt, egy olyan, amelyre az állampolgároknak semmiféle rálátásuk nem lesz, amelyben az ő érdekeiket nem képviseli senki és semmi. Egy másik ország, amely nem az állampolgároké, viszont akkorára hízhat, hogy lenyelheti azt, amit eddig az országuknak hittek. Ez már nem is árnyékállam, hanem megfordul a helyzet: az eredeti válik valamiféle halvány emlékeztetőjévé annak, hogy mi is az, hogy ország.
Ebben a helyzetben beszélgetünk és gondolkodunk itt mi a kulturális és a művészeti közintézmények sorsáról, szakmai autonómiákról, a múzeum mibenlétéről, pozíciókról, programokról és költségvetésekről, ebben a helyzetben latolgatjuk a félévet. Léggitározás. Árnyékboksz. Persze, hogy az.
Fotók: Erdei Krisztina