A derék Sankt Gallen-ieknek még menekítenie kellett értékeiket, könyveiket a kalandozó magyarok elől. Ma már helybe hozzák. Franz Larese és Jürg Janett Alapítvány jóvoltából a Szépművészeti Múzeumba több mint 600 mű került, amelynek válogatását júliusig tekintheti meg a hazai közönség.
A kiállítás címadásánál – St. Gallen-i kaland – nem teljesen világos, hogy kerültek portyázó eleink az asztalra. Pontosabban sejthető, hogy abból a megfontolásból bányászták elő a Régi magyar mondákból, mert egyetlen közös történelmi epizódként kínálkozott az itthoni publikum megszólítására, illetve a személyes érintettség kiváltására olyan fogalmak és szereplők esetében, mint amilyen a nonfigurativitás vagy Heidegger.
Úgyhogy a cím igazából semmilyen szállal nem kötődik a Szépművészeti Múzeumban látható kiállításhoz, csak annyiban, hogy St. Gallenből érkezett az anyag. Kalandnak azonban abszolút kaland, amely nemcsak delikát vizuális, hanem szellemi élményben is részesíti az érdeklődőt.
Az intróban említett két svájci úriember 1958-ban alapította a St. Gallen-i Erker Galériát, amely nem csupán kiállítótérként működött, hanem társult hozzá kiadó, nyomda. A második világháború utáni informel képzőművészeti törekvéseket karolta fel, és más területek alkotóit is bekapcsolva, vált a szó legnemesebb értelmében összművészeti műhellyé. Maga az épület külseje, a hagyományos, favázas homlokzat látszólag ellentétben áll a falai között uralkodó progresszivitással, de ez leginkább azt jelenthette, hogy a két vezető nem akart elszakadni a helyi gyökerektől. A név is erre a szándékra utalhat, mivel az „erker” szó németül zárt erkélyt jelent, amely markánsan meghatározza a kelet-svájci város építészeti képét. A papírmunkákra, sokszorosított grafikára és bibliofil kiadványokra specializálódott intézmény bensőséges és kontemplatív közege a címadó architektonikus elemhez hasonlóan biztosított védettséget, nyugalmat a művészek számára, ezáltal megteremtve az elmélyült egyéni és csoportos alkotás kereteit.
Az Erker Műhely alapítóinak szellemiségét továbbörökítő alapítvány az évtizedek során szépen gyarapodó grafikai kollekcióból 2006 óta adományoz komoly mennyiségű tételeket európai közgyűjteményeknek, első ízben St. Gallen-nek, majd Zürichnek, Drezdának és végül Budapestnek. A Szépművészeti Múzeum Grafikai Osztályának jutatott képzőművészeti anyagból jelen kiállítás keretében megközelítőleg hetven papírmunkát állítottak ki az épület mélyföldszintjén.
Bódi Kinga kuráror tartalmas és biztos ízléssel kivitelezett rendezése jó ritmusban és érzékkel vezeti a látogatót, adagolja számára a szükséges információkat. Öt tematikus egység mutatja be az Erker-kör meghatározó művészeit, akik az 1945 utáni absztrakt tendenciákat felölelő informel meghatározó képviselői. Eddig itthon nem is volt nagyon alkalom, éppen ezért izgalmas, ritka lehetőség egymás mellett látni, többek között Max Bill négyzethálós színanalíziseit, Chillida tektonikai lemezekből építkező kompozícióit, Tàpies gesztusokkal teleírt, sűrű felületeit vagy Motherwell szikár jeleit. A műcsoportokon keresztül szemléletesen rajzolódnak ki a különféle megközelítések, karakterek, amelyeken keresztül a korszak e nagyhatású irányzata tanulmányozható. Egyúttal olyan hagyományos, elsősorban a 19. századi sajtóban és plakátgyártásban elterjedt sokszorosító műfaj revitalizálásának lehetünk szemtanúi, mint amilyen a litográfia. Azzal szembesíthetik a látogatót, hogy a kőnyomat alkalmazása a 20. század második felének képzőművészetében mennyire sokszínű, változatos és autonóm művészeti értékekkel bír. A rövid, de tömör és világos szekciószövegek, illetve művészbiográfiák hasznos mankóul szolgálnak a nem széles körben ismert életutakban és az informel nemzetközi történetében való eligazodáshoz. Az érzékeny installálási megoldásokra lehet jó példa, ahogy Uecker szegekből álló nyomódúcai a térben egyenletesen elosztva vezetik be az azokról készült papírnyomatokat, amelyek a tárlat utolsó részében foglalnak helyet.
A művek mellett feltűnnek archív fotók az alkotókról, műtermekről, összejövetelekről. Érzékeltetik és megidézik azt a pezsgő, intenzív szellemi kört, amely az Erker körül kialakult. Sőt, abban a fantasztikus élményben is részesülhetünk, hogy a kanapén kényelmesen elhelyezkedve, nyomógombok segítségével válasszunk magunknak a svájci parnasszus törzsvendégeivel készített hangfelvételek közül. Engem legalább is lenyűgözött az, hogy hallhatom Heideggert, amint Die Kunst und der Raum című művét olvassa fel (1969), az amerikai avantgárd költőfejedelem Ezra Pound sajátosan kántáló recitálását vagy az abszurd drámák mesterének Eugène Ionesco Salzburgi Fesztiválon mondott megnyitóbeszédét (1972). A St. Gallen-i galéria kiadói tevékenységéből is kaphatunk ízelítőt néhány reprezentatív bibliofil könyv segítségével, amelyek az úgynevezett Erker-találkozók emlékét őrzik. A 200 példányban megjelentetett mappák képpárjait egy képzőművész és egy író együttműködése jegyzi. Ionesco például az általa szeretett Hartung művészetét kommentálta, Ezra Pound szövege mellett a velencei származású Giuseppe Santomaso kompozíciója került, aki egyébként az An Angle kötetét is illusztrálta (Erker Presse, 1972).
A kiállítást kísérő katalógus, amelynek borítóját Günther Uecker tervezte, mind tartalmában mind küllemében, hogy egy elhasznált hasonlattal éljek, de nem találok hívebb kifejezés, valóságos ékkő, mert gondosan megmunkált, részletei pontosan illeszkednek egymáshoz, maga nemében tökéletes tárgy. Méltó hazai lenyomata az Erker-jelenségnek.
St. Gallen-i kalandok. Hartung, Tapies, Uecker és az Erker-jelenség. Szépművészeti Múzeum, 2012. március 21. – július 1.