A budapesti Demo Galéria alapítása óta, már második éve következetes programot valósít meg. Az urbanisztika és a szociográfia felé fókuszálva próbálja megragadni azokat a hétköznapi jelenségeket és valóságokat, amelyek között mindannyian élünk.
A fiatal fotós, Fátyol Viola is ezt a vonalat képviseli, aki már visszatérő vendégnek számít a Fogasházban működő kiállítóhelyen: szerepelt a galéria nyitó kiállításán (Közérdekű kísérletek), és a tavalyi Sej, a mi lobogónkat című formációban. Ezúttal önálló anyaggal mutatkozik be, amely az enigmatikus Úrnak félelme, az ismeret kezdete címet viseli.
A művész hajdani alma materében, a debreceni Református Kollégium Gimnáziumában végzett szisztematikus és alapos terepmunkát, amelynek egyfajta összegzését, pontosabban annak szimbolikus, önreflexív olvasatát nyújtotta diplomamunkájában (Orando et laborando, 2011, MOME). A Demo Galéria két szintjén látható kiállítás viszont a 2010 őszétől 2011 tavaszáig tartó gyűjtőmunka más aspektusaira világít rá. Erősebben érvényesül a dokumentarista jelleg, bár felfedezhető bizonyos kompozíciókon és modelleken a beállítás teátrálisan elemelő intenciója, de szorosabban kötődik a környezethez, vagy ha tetszik a hely szelleméhez. A jellemző tárgyi részletekről készült felvételeken igazgatók olajképei, osztálytablók, futónövények, zománcfényű falak; kórházak és internátusok semmihez sem hasonlítható kínos tisztasága.
Nemcsak tárgyak, enteriőrök jelennek meg a felvételeken, hanem maguk a diákok is. Megkapóak a kamaszarcok- és tekintetek, a különféle karakterek megnyilvánulásai, a serdülőkor külső és belső jegyeinek finoman dramatizált együttesei: két kissrác szélesen mosolyogva felmutatja Clifford és Joyce Penner A szexualitás ajándéka című opusát, az üres osztályteremben összehajol két barátnő, a folyóson fiúk bandáznak. Mégsem életképeket látunk, sokkal inkább felidézik a múlt századforduló portréfotózásának ünnepélyes időtlenségét, annak karót nyelt merevsége nélkül. Pontos és elmélyült megfigyeléseket mutatnak akár a komponált, akár a „talált” képek. Nem érződik, hogy a fotós leselkedett „áldozataira”, hogy illetéktelenül behatolt egy közösség életébe. Eggyé vált velük, azaz be/visszailleszkedett. Természetesen ez magyarázható a személyes kötődéssel, mint ahogy maga is a „szubjektív archívum” kifejezést használja, de mégsem válik bennfentessé. Sikeresen egyensúlyoz a külső és belső pozíció között, érzékeny empátiával közelít, dokumentál és ábrázol.
2011 őszén Fátyol Viola folytatta ezt az eredetileg diplomamunkájához kapcsolódó kutatási projektjét, és új nézőpontokat emelt be a munkába. A dokumentálás került előtérbe, például video-felvételeket készített iskolai ünnepségekről. A kiállítás földszintjére állított tévén ezekből adva ízelítőt, egy október 31-ei, a reformáció ünnepére tartott istentisztelet látható. Az emeleti vetítőteremben pedig a vallási rituálékkal átitatott iskolai közegéből kiragadva, ír át egy jellegzetes momentumot, ahogy néhány diák közreműködésével az Úrvacsora mozdulatsorából fűz össze szellemes távolságtartással mozgás-möbiusz-szalagot.
A kurátori koncepció szerint a kiállítás a vallás és az oktatás viszonyára reflektál, annak a fiatalokra gyakorolt, szubjektumformáló hatásait vizsgálva. Számomra nem ez volt markánsan érzékelhető, hanem az intézményi keretben (legyen az világi, vagy felekezeti) élő kamaszok világának hiteles bemutatása. A fotókon találunk persze az iskola vallásos berendezkedésére utaló jeleket, mint templombelsőket, bocskai-formaruhákat, bibliai idézeteket a faliújságokon, dekorációkon (az egyik ilyen transzparensről kapta a címét a kiállítás, amely telitalálat volt a rendezők részéről), de talán sokkal inkább azt az összetett, ellentmondásokkal teli, zárt és hierarchizált közeget ragadja meg, amit az iskola jelent.