Ha nem is fogunk házilag urániumot dúsítani, vagy atomfegyvereket barkácsolni, mint Örkény zseniális egypercesében (Néhány perc külpolitika), azért a Stúdió Galéria legújabb csoportkiállításán megtudhatunk egyet s mást Paksról, az atombombáról és Teller Edéről.
Ahogy automatikusan a bejárati ajtótól balra fordulva megkezdenénk a művek tanulmányozását egyszerre szaggatott, ideges csengetés ütheti meg a fülünket. Vándor Csaba installációja, az Önmegfigyelő pánikoltár lép működésbe, amely a kiállítás intrójaként hívja fel arra a figyelmünket, hogy veszélyes zónába léptünk. A falra szerelt mű leharcolt mérőszekrényt idéz, kijelzővel, vezetékekkel és egy kis beépített monitorral, amely a galériabejárat képét mutatja. A gépdoboz felső lapjáról göcsörtös ág emelkedik a magasba, a végén érzékelővel. Nem teljesen tisztázott, az ág miért került oda, talán az elpusztult természet mementója, vagy csak ez volt kéznél. Mellette Farkas Pál köztéri munkáiról készült fotók, amelyek a Paksi Erőmű látogatóközpontja előtt állnak: Atommag (1995), Paksi disputa (1995). A szobrász klasszikus-realista művei a kiállítás más pontjain is felbukkannak, mintegy ellenpontként, a tudományba vetett modernista hit képzőművészeti megfogalmazását képviselve.
Lepsényi Imre Tényleg kellemetlen helyek (2011) című mail art sorozata üvegezett szekrény felső polcán helyezkedik el. Hungarocell talpakon, hátsó oldalukon üres képeslapok sorakoznak egymás mögött. A lapok visszaérkeztek, mert Pripjaty (Csernobil) kávézójába, uszodájába, mozijába, és Fukushima körül kiürített városok polgármester hivatalaiba küldött lapok kézbesíthetetlenek. Lepsényi gesztusa egyszerre személytelen, egyszerre teszi láthatóvá a látogató számára a katasztrófa személyes aspektusait, ahogy egy élettér kiürül, megszűnik.
Ugyanennek a tárlónak az alsó polcain Farkas Pál által tervezett érmek, díjak találhatóak, amelyek a hazai nukleáris kutatáshoz kapcsolódnak, például morbid iróniaként éppen a biztonságos üzemeltetéshez. Nagy Attila az Indexen közzétett, Paksi Erőmű területén készített képriportjából (2011) látható itt két c-print, amelyek az ipari táj esztétikumát és a benne rejlő fenyegetettséget közvetítik. Sebő Ferenc videó-dokumentációjában az általa 2010-ben rendezett és a Sirályban bemutatott Nukleáris reneszánsz című előadás-performanszt dolgozza fel. A négyzethálóra osztott tévéképernyő pixeleiben az esemény jelenetei, szereplői villannak fel. Martin Henrik Űrbuddha (2010) című szobra több éve zajló, Buddha alakját középpontba állító képzőművészeti projektjének záródarabja. A mellékelt fotódokumentáció bemutatja a nézőnek, ahogy Martin aktíniumot helyez el a gránitplasztika fej részébe, amelyre a végén bazalt bukósisak kerül, tudniillik a bazalt elnyel minden káros sugárzást.
Ivan és Igor Buharov erős atmoszférájú, szuper 8-as rövidfilmje, a Goodbye Mama (1997) egy idős néni, és egy gázmaszkos figura szereplésével forog, baljóslatú, kántáló zenei aláfestéssel, amelyet szintén a páros jegyez. Gyarmati Zsolt Mutánsok című három képből álló sorozatán halálfejes, fekete-fehér pixelekből felépülő alakok tűnnek fel. A vásznakból fehér kötelek lógnak, amelyeknek vége előttük, a padlón álló betonkockákhoz vannak erősítve. Az Indigó Csoport (1978–1986) egyetlen, közösen létrehozott szobrának fényképképe látható bekeretezve 1989-ből, amely atomfelhőt formáz vattából. Mellette a mű 2009-es remake-jéről készült felvételen hungarocell lapokból láthatjuk geometrikus megfogalmazásban újraépítve. Olyan jelet ábrázolnak, amely beleivódott a kollektív emlékezetünkbe.
Július Gyula Oszcillogrammjai (2010) ártalmatlan, absztrakt kompozíciókként jelenítik meg a leggyengébb radioaktív tér még emberi érzékkel is észlelhető, fotóval rögzíthető látványát. Győrffy László CUM (Ɨo Daddy, 2012) című terrakotta atomfelhője íróasztal tetején foglal helyet. Mögötte a falon, hozzátartozó akvarellen, amelyen egy kisfiú és egy idősebb nő ül egymással szemben az asztalnál. Mintha mindketten asztali áldást mondanának egy nukleáris kataklizma körül. Ezt az abszurd vonalat folytatja Uglár Csaba Szentelt nehézvíz (2010–2012) című projektdokumentációja, amely egy város felülnézeti akvarellképét, nyomottvizes atomerőmű szerkezeti rajzát, csillagászati-ezoterikus magyarázatokat, a román cernavodai erőmű történetét tartalmazza. A terv szerint a megszentelt kis mennyiségű nehézvíz Cernavodában a legközelebbi nehézvíz reaktorba kerülve biztosítja az ég áldását. Szász Sándor Aorta című festménye nem rózsás jövőt vizionál az emberiségnek, két védőruhás, maszkos alak tart egy csövet, lábuk alatt különös, lila színű dagonya. Ehhez a jövőképhez kapcsolódik a két BME-hallgató, Hory Gergely és Müllner Péter munkája, amely 2011-ben szerepelt a FIKA-n. A radioaktív hulladékoknak szánt betontárolóhely, mint egy köztéri kuka funkcionál, a fölötte lévő leírás piktogramjai segítségével bárki könnyedén megtanulhatja használatát.
Paksi Endre Lehel által rendezett Radiospektív című kiállítás a radioaktivitás társadalmi jelenségeit vizsgálja, nem annyira az atomfegyverkezésre, mint inkább az energiafelhasználásra, az erőművekre fókuszálva. Ugyanakkor a tudomány mindenhatóságán alapuló modernizmus felett is kritikát gyakorol, és szemtelenül rákérdez a magyar, mint tudós nemzet mítoszára, illetve olyan atomkutatók, mint Teller Ede morális felelősségére. A válogatás másik erénye, hogy nem kizárólag fiatalokat szerepeltet, hanem több generációt hoz össze egy térbe, amely kétségtelenül termékeny párbeszédet eredményez.
Ivan & Igor Buharov: Goodbye Mama, 1997
RADIOSPEKTÍV – nukleáris művészet. Stúdió Galéria, 2012. március 23. – április 19.