A Képzőművészeti Egyetem diákjai elsősorban az évvégi kipakolások és diplomakiállítások idején kerülnek a kurátorok táncrendjébe, pedig máskor is érdemes ellátogatni a műintézménybe. Mint például most.
A szobrászképzés budapesti központjaként működő Epreskert a főváros egyik legkülönlegesebb hangulatú helyszíne. Titkos kert, ahol a fák és a bokrok között műhelyek, plasztikák, fekete rigók és művészhallgatók tűnnek fel. A mezei érdeklődő is bátran beléphet ide, nemcsak a mezei kurátor, csak ne lepődjön meg, ha a bejáratnál csatlakozik hozzá a biztonsági őr, mert ő fogja kinyitni számára a park végén álló kiállítótermet. Ahogy a kanyargós sétaúton közeledik a jón oszlopos, elegáns villaépület felé, olyan kellemesen bizsergő érzése támadhat, mintha legalábbis Pemberley-t tekintené meg Mr. Darcy távollétében.
A Parthenón-fríz Teremben látható Kézzel Dremel című csoportkiállítás az Egyetem és a Bosch-Dremel közös pályázatára beérkezett műveket mutatja be. Az együttműködés (keretében 2011 decemberében közzétett felhívás szerint olyan munkákat vártak, amelyeket a cég által adományozott szerszámokkal készítettek. A tizenhét szobrászhallgató, mint a cím is mutatja, alapvetően kézzel és hagyományos módon hozott létre alkotásokat, tehát fúrt és faragott, a legtöbb esetben szakértelemmel és igényes módon. Talán ezért találkozunk kevés installatív, vagy kísérletező megoldással, szorosabban kötődnek a nyersanyagul szolgáló fa, fém, és kő tulajdonságaihoz.
Jellemző a természeti „talált tárgyak”, mint a különféle termések, vagy éppen kavicsok használata, amelyeknek alapformája megmaradt, és jelzésszerű, kisebb beavatkozásokat végeztek rajtuk. Ilyen például Szanyi Rita makkokból összefűzött lebegő konstrukciója, vagy Szabó Ottó kavicsfigurái. Cséffai Györgyi a csontfaragás technikáját eleveníti fel, amelyben mind plasztikai mind koncepcionális szempontból ígéretes lehetőségek rejlenek. Kár, hogy ezeket nem aknázta ki, és megelégedett azzal, hogy a mostanában dívó magyaros virág-mintázatot véste, ha jól sejtem női medencecsont felületére. Kovács Zoltán hurkapálcikákból komponált, légies szobrai a makettek szerkezetét ötvözik a grafikai hatással, ezáltal a szobrászat határvidékére kalauzolva, a törékenység és az anyagtalanság érzetét keltik. Bencsik István által képviselt művészeti vonalat követi Parizán Mihály munkája. A fakockából építkező gömbforma belseje egy utópisztikus város képét rajzolja ki a néző képzeletében, eszébe juttathatja távoli analógiaként Maróti Géza Atlantisz-rekonstrukcióját, mert nem csak architektonikus, hanem civilizációs modellként egyfajta világértelmezési szándékot közvetít. A kőszobrok a fenti példákhoz hasonlóan finom, visszafogott effekteket alkalmaznak, Sánta János Botond terméskövén, a nyílás körül elsőre nem észrevehetően, élethűen kidolgozott ujjakat fedezhetünk fel, amelyek a forma születésének michelangelói paradigmájára utalva, mintha ki akarnák magukat bontani az anyagból. Leitner Levente zárt kubusának felső sarka képlékenyen benyomódik, tudatosan játszva a kő keménységének és tömbszerűségének képzeteivel. Bár kisebb számban, de felbukkannak más témák és más műfajok is. Hardi Ágnes és Kormos Borbála művei a szobához kapcsolódnak, amelyet az előbbi az egzisztencialista magány és az emberi jelenlét hiánya, az utóbbi a kiállítás-enteriőrök sterilen preparált látványa felől értelmezi.
A kiállítás képe mindent összevetve egységesnek mondható, az elvont absztrahálás jegyében az organikus látásmód érvényesül, még a geometrizáló alkotásokban is. Anyag- és formatanulmányokról van leginkább szó, amelyek érthető módon az iskolai folyamatba illeszkedve, még kevés markáns jegyet mutatnak fel, de technikai felkészültségük, és megközelítési irányuk már szépen tanulmányozható. A letisztult vonalak és árnyalatok között akad azért kivétel, amely megbontja a harmóniát. Szőke Péter régi magnókból és hifidarabokból összerótt vagányul slendrián robot-domborművét kell itt megemlítenünk, amely korántsem jelenti azt, hogy kiforrott mű volna, de legalább felvállaltan próbált elrugaszkodni, és más lenni attól, ami megszokott.
A pályázat és a támogatás üdvös és fontos, mert az elmúlt évek mecenatúrája elsősorban festő-diákokkal foglalkozott. Remélhetőleg, az idáig kissé elhanyagolt szobrász ifjakra is ráterelődik a közönség és a művészetpártolók figyelme, amely új irányok felé ösztönzi őket.