A kiállításcím egy Tim Burton-rajzfilm hangulatát sugallja, viktoriánusan komorra pácolt bútorokkal, és foszló ujjal csendre intő zombi-könyvtárossal, pedig a Centrális Galéria kiállítótere egy rendes, hétköznapi bibliotéka képét mutatja. Vagy mégsem?
Az Egyetemi Könyvtár 2012 januárjában futtatott le egy keresőprogramot, amely állományából kigyűjtötte az 1989 óta nem kikölcsönzött tételeket. Ennek alapján az OSA Archívum munkatársai átnézték az 1945-1989 közötti leltárnaplókban a vonatkozó kiadványokat. Szám szerint ötezret választottak ki közülük, amelyek 1945 és 1989 között jelentek meg, magyar nyelvűek, közérdeklődésre tartanak számon. Számukra a most látható kiállítás keretében olyan könyvtár-szimulációt hoztak létre, ahol úgy tűnik, minden rendben van. A látogató böngész közöttük, leemel egy-egy kötetet, átlapozza, beleolvas. Beszédhelyzetbe hozza őket, legalább is úgy, mint egy börtön beszélője során, mert a kiállítás bezárásával visszakerülnek oda, ahonnét érkeztek, a raktárba. Addig is a kiállítótér polcain téma szerint csoportosulnak, olvasólámpákkal és -asztalokkal körülvéve. Sőt, hogy a színpadkép teljes legyen még két olvasószolgálatos pultot is elhelyeztek, ahol a teremőrök ülnek. A látogatónak kabátot, táskát nem szabad bevinnie, talán abból a megfontolásból, nehogy azok rejtekében az élőhalott könyvek kiszökjenek a kriptából az emberek közé?
A OSA Archívumban működő Centrális Galéria az utóbbi években visszatérően foglalkozik különféle projektekben a könyvvel, archívumok feldolgozásának, megőrzésének elméleti és gyakorlati kérdéseivel, ilyen volt a Kopirájt, a Konkrétum, vagy Az élők és holtak archívuma.
Ezúttal a nagy múltú Egyetemi Könyvtárral együttműködve, sikerült egy olyan sajgó pontra rátapintani, amelyen több ideg fut keresztül, mint a megváltozott olvasási szokások, újrarendeződő kánonok, könyvpiaci preferenciák, könyvtári profilváltások. A koncepció nem akart kultúra-apokalipszist vizionálni, sem a könyv tündöklését és bukását színre vinni. Bár maga a rendezés a gondosan összeválogatott részletektől egy kicsit teátrálissá vált. A kiállítás gesztusa önmagában erős, amely nem szorul rézlámpák, kecses lábú asztalok historizáló díszletére. Felvetése nem egy frivol Molnár Ferenc-darab, hanem egy kíméletlen Ibsen, mert zavarba ejt, és kultúravizsgálatra késztet, amely végeredményben önmagunkkal való szembenézést jelent. A szervezők felvállalt célja ugyanis az volt, hogy párbeszédre, együttgondolkodásra inspiráljon, vitára ingereljen a könyvtár intézményi szerepéről, feladatairól, működéséről, miközben egy látványos geológiai keresztmetszetként mutatja meg az elmúlt évtizedek egymásra rétegződő könyvtermését, könyvkiadási politikáját.
A kiállítótér hátsó falán elhelyezett három monitoron könyvekhez kapcsolódó kisfilmeket vetítenek, bár funkciójuk, illetve egymáshoz való viszonyuk nem teljesen tisztázott. Az elsőn Hübler János, Kerezsi Nemere és Rácz Márta installációjának építéséről készült werkfilm fut, amelyet még 2008-ban állították ki a Centrális Galériában. A mű 18 köbméter betonba ágyazott könyv volt, amelyen a látogatóknak kellett járkálni (most is emlékszem arra a rossz érzésre, amikor ráléptem, és vártam, mint a kenyérre lépő lánynál, hogy alattam is megnyíljon a föld). A második tévén a Manchester-i Központi Könyvtár négyszintes raktárát bemutató ismeretterjesztő rövidfilm megy, a harmadikon egy Walt Disney-modorban készült animáció a könyv hatalmáról. A kiállítótér négy pontján, az iratszekrényekre állított monitorokon pedig egy-egy értelmiségivel készült interjú látható, hallható, akiket arra kértek fel, hogy ebből az anyagból válasszanak ki néhány kötetet, és beszéljenek szerzőjükről, a műhöz fűződő emlékeikről, gondolataikról.
Sorrendben haladva Török András művelődéstörténész, Bán András Zoltán irodalmár, Lévai Balázs műsorvezető, Karafiáth Orsolya író és Mélyi József művészettörténész szólal meg. Nagyon jók és élvezetesek lettek az interjúk, segítségükkel több szempontot, megközelítést, személyes reflexiót ismerhet meg a látogató arról, hogy milyen módon felejtünk el írókat, életműveket, hogyan találkozunk a könyvvel, mi irányítja, formálja irodalmi ízlésünket. A Halott Könyvtár című kiállításhoz kapcsolódó internetes reakciókból, kritikákból kiérezni az ijedséget. Könyveket, szerzőket sorolnak, fontosságukra hívják fel a figyelmet, pedig a kihelyezett könyv, sok esetben nem maga a mű, hanem egy kiadása a sok közül. Mindenesetre a helyszínen is óhatatlanul beindul az emberben a mentő ösztön, valamit kiválasztani, és az „Olvasásra ajánlom” polcra helyezni. Ez egyébként a rendezés egyik legnagyobb húzása, mert maga a látogató kerül döntéshelyzetbe, és kap lehetőséget egy személyes kánon megteremtésére, átélve a kiválasztás minden kínját: kit emeljen ki, kit hagyjon veszni.
A Fahrenheit 451 című film végén a munkájával meghasonlott főhős, akinek tűzoltóként az volt a feladata, hogy elpusztítson mindennemű könyvet, eljut az ellenállók szigetére. Úgy csatlakozhat a kolóniához, ha a többiekhez hasonlóan választ egy irodalmi művet, amit kívülről megtanul.
Van benne valami katartikusan egyszerű, közvetlen, és mély, ahogy a záróképben, a kamera előtt az emberek fel-alá járkálva, mondják fel a szöveget. Arra világít rá, hogy a történetek fennmaradása, átadása életbevágó, elemi szükséglet, és arra, hogy az ember a tudás őrzője, a könyv csak egy adathordozó.
François Truffaut: 451 Fahrenheit
Halott könyvtár. Könyvek olvasatlanul. OSA Archívum, Centrális Galéria, 2012. febr. 28.–ápr. 22.