A Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény galéria részében két fiatal, 1-2 évvel a diploma előtt álló művész, Juhász Tamás és Kristóf Gábor legújabb munkái láthatóak. Járműnek mentőcsónakot, kísérőnek antik isteneket ajánlanak.
Az első teremben Juhász Tamás, a Magyar Képzőművészeti Egyetem képgrafika tanszék negyedéves hallgatója mutatkozik be, aki 2012 elején nyerte el a Ludwig-ösztöndíjat. Alkotói építkezéséhez leginkább a kollázs és a széria áll közel. Anagramma (2011-2012) című kompozícióinak képkivágatait vízszintes betűsínek tagolják, amelyek arra mozgósítják a néző képzeletét, hogy megoldja az itt felkínált képrejtvényeket. A tíz lapból álló sorozat hangulatát tekintve Bálint Endre szürrealista fotómontázsainak távoli rokona, ugyanakkor képépítése azokénál szigorúbb, strukturáltabb. A Transport (ESC) (2012) című munkája két egymás felé irányított, áramvonalas rakéta vagy éppen szárnynélküli repülőgép formájú kép. Felületüket a torinói lepel „Krisztus”-figuráját felidéző motívum sormintája tölti ki, amely már Juhász korábbi művein is felbukkan. Egyszerre árasztják magukból a bibliai idők, illetve a kéziratos tekercsek ősi auráját, és a falanszterszerű, mesterséges világ klimatizált levegőjét. Ez a központinak nevezhető enigmatikus alak ismét Bálint Endre művészetét invokálja, annak visszatérő szereplőit, a múmiákat.
További kultúrtörténeti utalások érhetők tetten Juhász Nüx és Hémera – Kísérlet (2012) című sorozatán, illetve a Nüx-torso (2012) című grafikáján. Az előbbinél a két név antik mitológiai alakokat takarnak, az éjszaka istenét és lányát, a fényes nappal istennőjét. Felhasznál régi könyvborítót, belsejében két oldalt egy-egy csuklyás/kendős büszt tűnik fel, körülötte kopasz férfifej tarkóját ábrázoló rézmetszetek, és azok eredeti lemezei. A kiállítás-vezető tragikus hangú grafikusnak nevezi Juhászt. Szerintem, amit művel, sokkal mélyebb regisztereket érint. Komor és felséges ceremónia keretében ütközteti a jelent a múlt fragmentumaival.
Kristóf Gábor a Magyar Képzőművészeti Egyetemen festő tanszék negyedéves hallgatója. A második teremben látható festményeit a pár hónapja balesetet szenvedett Costa Concordia szerencsétlensége inspirálta. Eltávolodott a konkrét eseménytől, és megkísérelte általánosabb szintre emelni, valahogy úgy, ahogy Caspar Friedrich David tette a Remény roncsai (1823-1824) című képénél. Kristóf a mediatizált világunknak köszönhetően villámgyorsan beépült vizuális alapélményből kiindulva szálazza szét az oldalára dőlt hajó motívumában rejlő értelmezési lehetőségeket. Izgalmas és szokatlan hordozót választott hozzá, az alumíniumlemezt. A rávitt festék lazúros, akvarell hatást mutat, de talán még nem forrt ki teljesen ez a technika. Bizonyos helyeken zavarólag hatnak a csorgások, lefolyások, mert nem szervesülnek, hanem konkurálnak a kompozícióval.
Felbukkannak más témák is, például az Izokefália (2012) című festménye kitárt karú, csonka szoborkolosszust ábrázol, a kép bal oldalán belógó sodronykötél végén található a hozzá tartozó koronás fej. A háttérben darut látunk, a szobor nyakánál pedig szorgoskodó munkásokat. A megalomán alkotások és a kicsi emberek kontrasztjára eszünkben juthat Fellini Édes élet című filmjének nyitójelenete, amikor kitárt karú Jézus-szobrot visznek helikopterrel a város felett. Izokefália egyébként azt jelenti az antik görög domborműveken, hogy a fejek egy magasságban vannak. Vajon itt kiével? A nézőével? Hasonló képi irónia valósul meg a Nagytotál (2012) című művön, nagy részét az oldalára dőlt hajó teste tölti ki, rajta a felirattal: Concordia, amely a hajó neve, de egyúttal az „egyetértés” szó latin megfelelője. Lent a mentőcsónakokban ácsorgó emberek leginkább staffázsalakok, mintha valami régi velencei veduta-képről eveztek volna át. Passzív szemlélők, szerepük annyi, hogy az arányokat érzékeltessék. A jövő keddig látható kiállítás címadó koncepciója azt a jelenséget veszi alapul, amely során a szervezet idegenként érzékelve saját elemeit, elpusztítja azokat. A szervezet itt átvitt értelemben a mai kor társadalmi, kulturális és művészeti berendezkedését jelenti, amelyre a két résztvevő alkotó reflektál. Hogy az autoimmunitásnak ez a kétségkívül termékenyen kiterjeszthető kulcsfogalma mennyiben függ össze a kiállított művekkel, illetve milyen módon jelenik meg bennük nem teljesen egyértelmű. Zavarónak mindenesetre nem zavaró, mert a képek idegen elemként érzékelve hatástalanítják, és folytatják tovább a maguk életét.