A világsajtó a Harvey Weinstein-féle zaklatási ügy nyomán elindult lavinától hangos, és itthon is hasonló a helyzet. Abban a legtöbben talán már nálunk is egyetértenek, hogy amikor egy hatalommal rendelkező személy, fölényét kihasználva szexuális ajánlatokkal környékez meg egy kiszolgáltatottabb helyzetben lévőt, az elítélendő. Mégis, miközben úgy tűnik, van remény arra, hogy idehaza is elkezdődhessen valamiféle tisztulás, működik olyan online szolgáltatás, a Puncs.hu, ami mindezt kanonizálni igyekszik. Első ránézésre az említett webes felületnek és a zaklatásos ügyeknek semmi közük egymáshoz, de valójában a kettő eredője ugyanaz. A társadalomban elég mélyen beágyazott az a vélekedés és gyakorlat, amely szerint befolyás nélküli emberek, jellemzően nők boldogulásának, előrejutásának legitim módja lehet a szexuális ajánlat elfogadása.
Nem nehéz belátni, hogy a hatalommal való visszaélés, főleg ha szexuális természetű, morálisan rossz dolog. Azt már nehezebb észrevenni, hogy a társadalmi struktúrából fakadó hátrány, ami a nőket, mint társadalmi csoportot érinti, hogyan ágyaz meg a függőségi életutaknak, hogyan szocializálódik a nő az elszenvedő, passzív fél szerepéhez, a hatalmi helyzetek alárendeltjének pozíciójához. Eközben működik a kettős morál: a társadalom az ilyen módon érvényesülni tudó embereket bélyegezi meg, mint ezt az életformát tudatosan választó haszonélvezőt, mintha a döntési helyzetre való rálátás híján egyáltalán beszélhetnénk az egyén szabad választásról. Kettéválik a nők csoportja a köz szemében, vannak a becsületes nők: anyák, nővérek, hitvesek, és vannak a kitartottak, kurvák, a pénzért bármire hajlandók. Nem vesszük észre, hogy a nők számára bizonyos ajtók vannak nyitva és többnyire szocializáció és anyagi helyzet kérdése, hogy a becsületes nőknek fenntartott ajtón át lépnek-e az életben való boldogulás felé.
Ezt a két pozíciót igyekszik összemosni a Puncs.hu. Az érzelmeket, emberi kapcsolatokat is prostituálná, a stigma eltávolításával (hisz ez csak egy kölcsönös jó megállapodás két fél között) tenné kedvezőbbé ezt az életpályát azoknak, akik alapvetően vonakodnának ettől. Mindezt merő cinizmusnak tartom, groteszk módon a konzervatív értékrend korszerűsített változatának, ami éppen ott és annyira állja meg a helyét, mint a felújított, ’70-es évekbeli metrókocsi: a korrupt opportunizmus világában. És bár védhető az individualista, valóságtól elrugaszkodott, a problémákat elméleti vákuumban elemző diskurzusokban, de vidéki családanyáknál ugyanúgy kicsapja a biztosítékot, mint azon értelmiségi körökben, ahol jelenleg is terítéken van a téma, ami miatt ez a cikk is megszületett.
Képzőművészeti és irodalmi körökben a Puncs.hu, és azon belül Weiler Péter működése, a színházi közegben Marton László és Kerényi Miklós Gábor ügye vetett hullámokat, amiket most megpróbálok hasonló motívumaikon keresztül elemezni.
Az első, ami azonnal felmerül, a klasszikus „Miért pont most?” kérdés. Ez mindkét esetben téma volt, hiszen Weiler randioldalas, közpénz-érintettségű ügyletei már jó pár évvel ezelőtt elkezdődtek. A Marton-ügy kapcsán a #metoo-éval csaknem azonos keresztmetszetű csatornán bukkant föl újra meg újra ugyanez a kérdés a posztok alatt és különböző kommentszekciókban.
Mi is itt a nők, és az arra érzékeny közönség problémája tulajdonképpen? Miért van most ezzel tele minden, és miért lett egyből semmi sem oké, ami sok-sok évtizedig elfogadott jelenség volt a hierarchikus, alá-fölé rendelt viszonyokon alapuló, intézményi közegekben? Miért adogatták egymás kezébe a kilincset a színházi szakma egyes tisztes képviselői, hogy Marton magatartását a tévében magyarázzák, bagatellizálják? Miért lehet a Weilert is művészei között tudó Godot Galéria tulajdonosa, saját bevallása szerint csak „elméletben” feminista?
Generációs szakadékról lehet szó, illetve arról, ahogy ezek az ügyek a publikus online térben exponálódnak. Az intézményi kommunikáció és a sajtóorgánumok nem tudják felvenni a versenyt a közösségi médiával, nincs idő kutatni, elemezni, igény szerint tematizálni. Az emberek egyre nagyobb tömegének mintha már nem állna érdekében hallgatni saját tapasztalatairól. És mintha egyre kevésbé volna olyan erő, amely hallgatásra kényszerítené őket. Mivel ők a kultúra potenciális fogyasztói, a kulturális termékek gyártói nem tehetnek mást, mint igyekeznek megfelelni vásárlóiknak. Ez külföldön már olajozottan működik, Belgiumban, Franciaországban kérdés nélkül zárták ki az egyetemeken feltűnt, az eltartotti életformát népszerűsítő hasonló szolgáltatást, és nagy meglepetésre, pár poszt-cenzúrázós, kiállítás-meghosszabítós manőver után Godot Galériáéknál is leesett a tantusz: elhatárolódás, bocsánatkérés lett a vége.
Az idősebb generáció merev, tekintélyelvű hozzáállása egyre kevésbé fér össze azzal, hogy a fiatalabb generáció meg mer kérdőjelezni bizonyos gyakorlatokat, amiket, bár mindenki tudta, hogy nincsenek rendben, mégis jobb híján hallgatás, belenyugvás övezett. Ilyen a szereposztó dívány, a „kedvességért” járó ötös, vagy a tandíj kifizetése, vagy a „ne szólj szám, nem fáj fejem” szorongatása.
A másik, ami idén ősszel gyakran szóba került, az integritás kérdése. El tudjuk-e választani a szakmai praxist – ami nem mellesleg a hatalmi viszonyok érdekérvényesítési terepe is –, esetünkben a művészi tevékenységet a magánszemély tevékenységétől? Weiler Péternél például azt látjuk, hogy tudatosan keveri ezeket a szerepeket, de felelősséget nem hajlandó vállalni módszeréért.
Mesterien lavírozott a különböző kulturális területek között, ügyesen balanszírozva nyerte meg kulturális szereplők elismerését. Jól pozicionálta magát, hogy a rosszabbal szemben a kevésbé rossz maradjon, bármilyen kritikával szemben ellenálló legyen. Ha visszafejtjük a Puncs.hu ügyet, láthatóvá válik ez az ügyes kufárkodás, stratégiai manőverezés, és az is, hogy végül a saját fegyvere fordult Weiler ellen.
Az opportunista dráma így néz ki:
Weiler új bizniszében, az online platform addig kiaknázatlan terepén, az egymást kereső feleket összeboronáló randi-üzletben kezdetben több befektető részt vett a művészeti/kreatív szcénából is (Kieselbach Tamás, Geszti Péter). Mivel ez a tevékenység netes innovációként lett elkönyvelve, állami szereplők is beszálltak az üzletbe, és megszületett a szexrandi.hu, viszony.hu és puncs.hu (kvázi startup), a kor szellemében foganva. Erről korrekt tényfeltáró írások jelentek meg, Weiler Péter maga is mesél a kezdetekről egy HVG-interjúban – íme az expozíció.
Már egy éve létezik a Puncs.hu, amikor jön a bonyodalom: óriásplakátjaikkal kissé túllőnek a célon. Az embereknek sok volt ez a nőket és férfiakat egyaránt lealacsonyító, a szegénységet kicikiző, erőszakos propaganda. De mint tudjuk, egy következmények nélküli országban ennek nem sok foganatja van. A kibontakozást egy, a Kádár-koron szépelgő, Godot Galériás kiállítás hozta el (Üdvözlet Aligáról, szept.13-okt.21.). Itt Weiler másik szerepében tűnt fel újra: képzőművész, kulturális figura. Habár interjújában hangsúlyozza, hogy számára ezek elválasztható szerepek, ő pozicionálta magát a publikum elé lépő megmondóemberként, performerként, a kritikus értelmiségi közvélemény megnyerésére törekedve.
Ám arra nem gondolt, hogy aki a közéletet kritizálva lép nyilvánosság elé, önmaga is kritizálhatóvá válik. Ez a képzőművész felelősségének része. Ez a felelősség (és nem vállalás) fordult ellene: a képzőművészek közössége, amelynek a tandíjért bácsikat kielégítő lányokkal ellentétben van hangja, platformja, véleménye és módja, hogy azt megfogalmazza, élt ezzel a lehetőségével.
Itt bontakozik ki a történet: a művészeti közeg tiltakozását az irodalmi közeg tiltakozása vonta maga után, miközben kiderültek Weiler kapcsolatai a lapkiadóknál, könyvkiadóknál, sajtóorgánumoknál. A HVG Weiler-interjúja pedig mosdatásként tűnt fel, lehetőségként, amivel a jogosan felmerülő kínos kérdések alól tisztázta magát. Kicsit jobban is álcázhatták volna ezt, mert nem nehéz kideríteni, hogy Hercsel Adéllal, az interjú egyik szerzőjével már olajozottan működő munkakapcsolatuk van. Egyebek mellett Hercsel könyve, a Magyar szeretők – Weiler előszavával –, akár promóciós írás is lehetne a Viszony.hu-hoz. A tetőpont a petíció, képzőművészek és írók tiltakozása, ami széles sajtónyilvánosságot kapott.
Meg- és feloldásra még várunk. Weiler Péter hallgat. A Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület (FKSE) Közegellenállás című sorozatában, november 3-án, a Stúdió Galériában megrendezett nyilvános beszélgetésen (Szex, pénz és művészet – a felvétele itt hallgatható meg) nem jelent meg, a felkérésre nem is reagált. A hírek szerint személyes támadásként, karaktergyilkosságként éli meg a történteket. Ebből is jól kirajzolódik a hatalmi praxis: csak egy nárcisztikus ember gondolhatja azt, hogy ez a személyéről szól. Nem Weiler feddhetetlenségéről, ügyeinek tisztaságáról beszélünk – hiszen arra valóban odafigyelt, hogy ezek jogilag tiszta, védhető üzletek legyenek –, és ez a cikk sem vádirat.
A rendszer korrumpálhatósága, „heckelhetősége” válik láthatóvá ebben a történetben.
Fontos, hogy Weilerre ne úgy tekintsünk, mint aki képzőművész itt, aktivista ott, publicista amott, hanem vegyük észre, hogy ezekkel az attitűdökkel operálva miként lehet presztízst teremteni, legitimációt szerezni. És tegyük fel az ügy kapcsán megfogalmazható kérdéseket. Mint például: az, aki a kormány elnyomó retorikájával szemben lép fel, mint kulturális figura, egy másik pozícióban miért képviseli egy, a társadalmi egyenlőtlenségből fakadó életpálya népszerűsítését? Általában pedig: miért is kell prostituálni a diáklányokat, miért kell piacosítani a párkapcsolatokat, az intimitást? (Ezekről a kérdésekről lásd Pető Andrea kiváló cikkét a Kettősmérce Blogon.)
Az extra csavar a különböző szakmai szervezetek, és kulturális reprezentatívok reakciója volt. A galéria, amely kezdetben gúnyolódott és kommenteket cenzúrázott, majd a kiállítás zárása után elhatárolódott Weilertől. Az elrendezett promóciós jellegű interjúk, részrehajló kritikák független sajtóorgánumokban. Az Amnesty International hárító reakciója, mert miközben a “megegyezésen alapuló szexmunka” dekriminalizálása mellett kampányol, azért, hogy védje a benne résztvevők biztonságát, voltaképpen mégiscsak kihátrál a nők emberi méltósághoz való jogának védelme mögül.
Az idei ősz ügyeiben érintett kulturális és oktatási szervezetek működése minálunk a tekintélyelvű rendszerbe ágyazódott be. Fenntartásuknak megvannak a jól bevált gyakorlatai. Vannak köztük a köz képviseletére, informálására szakosodtak is, bár azt látjuk, mintha ettől a feladatuktól elidegenedtek volna.
Ilyenkor felmerül a kérdés, mire valók? Milyen feladatokat látnak el? Kiket képviselnek? Ezek a reprezentatívok meg tudják-e állni a helyüket a demokratizálódott nyilvános térben is?
Az intézményrendszer, és a kulturális képviselet válságát figyelhetjük meg, élőben.
Nyitókép: Baglyas Erika: Végül is, miért ne alázzam meg magam? / A szavak kényszerítenek fotósorozatból, 2003-2004 lambda print, ed 1/5 + 2 a.p. 75×100 cm
A cikk lejjebb folytatódik.