A budai Mészáros utca 38. alatt egy időkapu nyílt meg. Az emeletre felsétálva egy kibelezett polgári lakásban találjuk magunkat, ahol a falakat napszítta öreg tapéta borítja, lábunk alatt a parketta csendesen nyikorog, és az ezeket a régi lakásokat jellegzetesen átható illat árad mindenütt, ami a valaha itt élők intim életterének emlékét őrzi. Egy otthon valamikori melegségét.
Különös és mélyen nyugtalanító vállalkozás Brückner János új festészeti projektje, ami ebben az ismerősen idegen térben került kiállításra. A képek vizuális kiindulópontjai privát fotók, amelyeket a művész festményként alkot újra és sajátos technikával vizuálisan roncsolja, “olvasztja” meg és oldja fel alakjai körvonalait. Brückner a saját maga által kikísérletezett technikát “human printer”[1] metódusnak hívja, amely háromféle technika ötvözete. Használ egyrészt airbrush-t, elsősorban a horizontok atmoszférikus hatásának érzékeltetésére. Emellett a “festményszerűség” és a plaszticitás kidolgozásához használ ecsetet is. A harmadik pedig egy folyatásos technika, amely az “analóg glitch”-szerű hatás elérését célozza. Birkózás és együttműködés az anyaggal, amelyet sosem lehet teljesen uralni. Mindez egy digitális képekkel túltelített korban, amelynek vizualitása újfajta, innovatív képalkotási módszerek kifejlesztésére sarkallta. Saját bevallása szerint a digitális képek már régóta izgatták, tökéletességük és sajátos torzulásaik is. A hibák tehát jöhetnek az anyag, a festék mindig csak részleges kontrollálhatóságából, ugyanakkor a digitális kép roncsolódásaiból is, ám Brücknert az érdekli, hogy ezeknek a hibáknak az emberi minősége, azok felmutatása és hangsúlyozása kapjon esztétikai dimenziót. Tehát láthatjuk a fentiekből, hogy már mediális szempontból is többrétegű, három médiumra (festmény, fotó, digitális kép) visszautaló, azokból építkező projekttel van dolgunk.
A sorozat címe – Hungarian people’s activities – személytelenít, eltávolít, elidegenít, szándékosan semleges, mintha adatokat gyűjtenénk és címkéznénk, vagy egy nagy archívumban neveznénk el egy mappát. Teljes kontrasztban áll ez a sorozat képeivel, amelyek csordultig telítve van ellentmondásos érzésekkel. Viszont azt a zsigeri érzetet, amit ezek a festmények kiváltanak, nehéz körülírni. Szubjektív, az biztos, mert nem hiszem, hogy ugyanaz lehet például egy nem kelet-európai nézőnek vagy valaki számára, aki egy-két generációval idősebb. Ezek a képek ahhoz túl személyesek, túl összetettek és túl felkavaróak. Gyomron ütnek. Hátborzongatóak. Szédítően elbizonytalanítanak és mégis van bennük valami kétségtelenül sötét kelet-európai humor (a címadásokban, a szürreálisan megváltoztatott részletekben), amitől mosolyra húzódik az ember szája, mert ismerős, úgy mint egy sors, amit ismerünk, és amit ki kell bírnunk. Megtanulni nevetni magunkon, mert mások is nevetnek rajtunk. A meghasonlottság mélységéből most is feltör egy őszinte kacaj. Így neveltek bennünket, ettől még rosszabb úgysem lesz a helyzet.
Talán a torzítás szándékos eltúlzása, ami már nem emberivé, torz szörnylényekké változtatja a sorozat címében említett “magyar embereket” az, ami visszaránt bennünket. És bár egyfajta népszokás lett az öngyűlölet kisebb-nagyobb foka, sőt egyesek szerint kelendő exportcikk is, felmerül a kérdés:
Kinek a szemével nézünk?
Talán mégsem vagyunk szörnyetegek…
És aki mégis ezt gondolja, azt tényleg ki kell nevetni.
Brücknert már korábban is foglalkoztatta az identitás kérdése; különösen korábbi videómunkái, például a tárlaton a festmények mellett bemutatott Örökség sorozat tudott olyan mélységet felmutatni, amely képes volt a transzgenerációs és személyes emlékek, valamint az identitás közötti kapcsolat feltárására. Olyan pozícióból szólaltak meg, ami keresi a lokalitást, kapcsolódni kíván a történelemhez, ami összeköt minket egymással. A privát fotók egy része a családi gyűjteményből származik, de a válogatásba ugyanúgy belekerültek a Fortepan gyűjtemény darabjai, valamint pár műtermi kép is.
Bár a kiindulási alapként használt fotók keletkezési idejét nehéz visszakövetni, egy részük egyértelműen utal a szocializmus időszakára, és ezek azért is adnak megfelelő talapzatot ebben a projektben, mert a hivatalos narratívákat megkerülő, felszabadító erőt hordoznak egy olyan korból, ahol erősen korlátozott volt a szólás- és véleményszabadság. Bajba lehetett kerülni az írott szóért, ám fotópapírt, filmet és vegyszereket vásárolhattak az emberek privát célokra, emellett pedig a privát szférába való visszahúzódás egyébként is jellemezte ezt az időszakot. A privát fotók tehát a múltból jönnek, de mégis a jelenbe érkeznek meg. Három különböző történelmi korszak domináns médiuma olvad össze ebben a jelenben, melynek végeredménye, hogy a festmények megbontják, megkérdőjelezik, kiforgatják a szokásos sémákat, amik mentén értelmezzük a kelet-európai kultúra örökségét, elmossák a körvonalakat: mintha annyiszor írtuk volna újra ezt a programot, hogy az adatok károsodtak volna, és egyre nehezebben ismerjük fel benne magunkat. Persze ez is ugyanaz az abszurditás, amelyre szívesen, meghatározó kulturális örökségként szokott utalni Brückner.
Ellenben a roncsolás, a deformálás, amit az alakokon és tárgyakon Brückner végez, egy nagyon is szándékolt, tudatos folyamat eredménye, nem a véletlenre van bízva, nem kódolási vagy másolási hiba. Valahogy mégis eszünkbe juthatnak róluk azok a mesterséges intelligencia által generált képek is, amik pár hónap alatt elárasztották az internetet. Sok-sok torz képződményt láttunk mindannyian, amikre valami nagyon hasonló volt a reakciónk ahhoz, amit ezek a festmények hívnak elő belőlünk: a félelem, a bizonytalanság és a meglepettség egy furcsa elegye, majd a mellékelt szövegeket látva: gyakran nevetés. Egyfajta gátlástalan hibriditás ez, ami világok, idősíkok összeolvadása kivehető kontúrok nélkül, és aminek belső koherenciája nehezen fedhető fel (ha van neki egyáltalán). A mesterséges intelligencia által generált képözön pedig pont azért félelmetes, ami miatt elbizonytalanít: a valósághoz való kétséges viszonyából fakadóan. Ebben az értelemben ez a kortárs világot átható szorongás egy újabb szintre emelkedett. Nem csak az érzékeink és emlékeink igazmondásában való elbizonytalanodás, hanem a bármikor legyártható hamis bizonyítékok és emlékpótlékok fenyegető közeledése tűnik fel a képeket átható frusztrációban.
Egy sötét olvasatát adva a műveknek feltehetjük a kérdést, hogy mi falja hát fel végül a múltunkat? A mesterséges intelligencia által generált, mindent felülíró, eltorzító és felszámoló virtualitás vagy az emlékezetpolitikai háború, amely előszeretettel írja át a történelmet visszamenőlegesen, megfosztva bennünket a közös történelem megalkotásának még az esélyétől is? Brückner János képei ilyen szempontból nagyon aktuális kordokumentumok, amelyek abszurd humorral átitatva ugyan, de elég direkt módon kérdeznek fel és provokálnak bennünket. A humor pedig erőt, bátorságot, reményt ad ehhez a feladathoz és kimozdít az apátiából.
Brückner János: Hungarian people’s activities, Longtermhandstand, Budapest, 2024. január 12-ig, szerdától péntekig 17-20 óra között vagy előzetes bejelentkezéssel
Borítókép: Brückner János: Hungarian people’s activities, enteriőr, fotó: Weber Áron, a Longtermhandstand jóvoltából
[1] Interjú Brückner Jánossal, Artmagazin 2023 :„AZ A KELET-EURÓPAI HAGYOMÁNY, AMIT MAGAMÉNAK VALLOK, AZ ABSZURDBÓL ÉS A GROTESZKBŐL ERED” https://www.artmagazin.hu/articles/videointerjuk_irasban_2022
