Öt éve Berlinben él és dolgozik, de már negyedszer tért vissza Budapestre, kurátori feladatokra. Többedmagával megalakította a Critique & Culture nevű szervezetet, amely érzékenyen reagál mindkét közeg, a berlini és a budapesti történéseire is. Simon Kati legutóbb a pesti Inda Galériában látható Nők három felvonásban című kiállításra jött vissza, ennek megnyitója után találkoztunk vele.
Pedig képzőművész férjével, Vásárhelyi Zsolttal már tavaly is izgalmas projekteket hoztak Budapestre, az OFF-Biennáléra. A Taking Time című, három videómunkát felvonultató kiállítást, amelyben a saját filmjük, a Die Insel című munka is benne volt, illetve Az állam című – nevezzük így – előadást, amelyben minden alkalommal a nézők, vagy inkább résztvevők alakították a cselekményt. Simon Kati a Ludwig Múzeumból való távozása után ment Berlinbe, ahol kezdetben Gregor Podnar galériájában dolgozott, most pedig a képzőművész Armin Linke munkatársa. Emellett folyamatosan dolgozik a Critique & Culture-ben is. Berlinről, az elszakadásról és újrakezdésről kérdeztük itt, Budapesten.
ap: Még látható az Inda Galériában az a kiállítás, amely a te kurátori munkád eredménye. Berlinben élsz, de az OFF-Biennále első és második kiadásán is dolgoztál, illetve volt még egy munkád a Vintage Galériában, és ezek most már lassan kirajzolnak valamit, amiről azt mondhatjuk, hogy van egy hazai, új szakmai jelenléted is. Az Inda-ban Szász Lilla munkáit szembesítetted mások munkáival. Ezek a tükör-párhuzamok hogyan álltak össze?
Simon Kati (S.K.): Az Inda részéről jött a felkérés, hogy dolgozzunk együtt Lillával. Két éve kezdtünk erről beszélgetni, de akkor még nem tudtam vállalni, egyszerűen időhiány miatt, noha nagyon örültem a felkérésnek, mert nagyon szeretem Lilla munkáit. Felmerült, hogy külföldön rendezzünk kiállítást, és hamar egyetértettünk abban, hogy egy szólókiállítás helyett sokkal inkább érdekel minket egy olyan nemzetközi csoportos kiállítás, ahol Lilla műveivel a középpontban, különböző műfajokban alkotó művészeket invitálunk pábeszédre, és ily módon nemzetközi kontextusba helyezve mutatjuk be a munkáit. Azt is fontosnak találtam, hogy az erős szociális érzékenységén túl mennyire meghatározó az alkotói munkájában az irodalmi és filmes inspiráció. Ez alakította azután a kiállítás három „felvonásának” vagy „fejezetének” struktúráját, amelyek címéül Szergej Dovlatov, Lev Tolsztoj és Dragomán György egy-egy mondatát kölcsönöztük. Hat sorozatot választottunk Lillától, és ezekhez kezdtem el keresni olyan műveket, amelyeket rokonnak éreztem az ő munkáival. Végül a salzburgi Fotohoffal és az oslói Fotogalleriettel együttműködve valósult meg a háromrészes kiállítás-sorozat.
Ha van egy főszereplő, akkor a többiek óhatatlanul „mellékszereplők” lesznek, még akkor is, ha a műveik jelenléte fontos, a hangsúly azért elbillen. Hogyan lehetett meggyőzni a külföldi művészeket, hogy ez a megmutatkozás mégiscsak fontos lehet nekik?
S.K.: Ez valóban kényes kérdés, de kezdettől fogva világos volt a koncepció, hogy Lilla munkái köré épül a kiállítás. Viszont az is érthető volt, hogy a koncepció lényege a műveken keresztüli párbeszéd lehetősége, nem pedig egy hierarchikus struktúra. Senkit nem akartam meggyőzni, és egyetlen művészt kivéve, mindenki igent mondott.
Izgalmas ebben az anyagban, ahogy egymástól függetlenül, a világ különböző pontjain élő alkotók rátalálnak szinte azonos témákra, ráadásul olyanokra, amelyek nem adják magukat, amelyeket fel kell kutatni.
S.K.: Ha belegondolunk, mindegyik művész személyes, intim történeteket vizsgál, az emberi kapcsolatok állnak a középpontban. És ezek a kapcsolatok helytől és időtől függetlenül elég hasonlóak tudnak lenni.
Milyen volt visszajönni Berlinből Budapestre dolgozni? Az elmúlt években végig eleven kapcsolatod volt a hazai közeggel, de visszajönni ebbe a kontextusba mégis más.
S.K.: Nekem nagyon fontos a kapcsolattartás a hazai közeggel. Nem azért mentünk el, mert szerencsét akartunk próbálni. Volt saját életünk, közegünk, nagyon jó munkám a Ludwig Múzeumban, olyan szakmai közegben, ahol jó volt dolgozni. Nem csak munkatársi viszonyok voltak ezek, hanem baráti kapcsolatok is. Nagyon nehezen éltem meg a távozást. De amikor világossá vált, hogy a hazai intézményrendszer úgy alakul át, hogy nem a szakmaiság számít, hanem a politikai lojalitás, és nálunk is ebben a szellemben történt meg a vezetőváltás, akkor, ugyan maradhattam volna, de azt gondoltam, ehhez nem tudok asszisztálni. Az első adódó lehetőséget megragadtam, és mentem. Nulláról kellett kezdeni mindent, nemcsak a szakmai életet, hanem az egész életünket.
A korábbi szakmai tapasztalatok mit érnek abban a kontextusban, van-e ott mire hivatkozni?
S.K.: Van is, meg nincs is. 2000-től 2013-ig dolgoztam a hazai szakmai közegben, ami talán nem tűnik olyan hosszú időszaknak, de már a Műcsarnokban és a Ludwig Múzeumban is sok nemzetközi projektben vettem részt. Nem lehet azt mondani, hogy teljesen ismeretlenül érkeztem volna Berlinbe. Ugyanakkor egészen más az, ha egy magyar intézményben dolgozó kurátorként állsz kapcsolatban valakivel, mert az nagyon izgalmas, érdekes lehet a másik félnek is, hiszen adott esetben rajtad keresztül eljuthat ehhez a szcénához. Míg független kurátorként konkurrenssé válsz a berlini munkaerő-piacon, ahol elég sok művész és kurátor dolgozik, és azonnal megváltozik a pozíciód. Számomra ez a váltás egy erős identitásválsággal is párosult. Eltelt egy kis idő, amíg magamra találtam.
Ez már múlt idő?
S.K.: Igen. De az elején borzasztóan hiányzott az itthoni közeg, és a folyamatos párbeszéd és kapcsolatottartás azokkal, akikkel azelőtt napi szinten beszéltünk. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy néhány éve újra egy nagyszerű csapatban dolgozhatom, Armin Linke képzőművész stúdiójában. Kvalitásos, nemzetközi szakemberekkel és intézményekkel együttműködve dolgozunk nagyszabású projekteken, és emellett lehetőségem van kisebb léptékű saját projektek megvalósítására is.
Közben idehaza pedig a magyar művészeti diaszpóra, és többek között a berlini magyar közeg vált nagyon fontossá. Sokan éreznek elzártságot, és minden ilyen kapcsolat felértékelődik.
S.K.: Úgy tűnik, hogy Berlinben pedig egyre erősebb az érdeklődés a magyarországi és lengyelországi politikai és társadalmi folyamatok és az emiatt Berlinbe emigráltak tapasztalatai iránt. Például az ott alapított egyesületünk, a Critique & Culture munkája kapcsán is úgy látjuk, hogy nemegyszer kifejezetten ezért hívnak meg minket különböző vitafórumokra vagy workshopokra.
A Critique & Culture pontosan mit csinál?
S.K.: Az az elsődleges célja, hogy főként Kelet-közép Európából, akár éppen demokrácia-deficittel küzdő országokból érkező művészeknek, kulturális szakembereknek tudjunk platformot nyújtani – és ez megjelenjen a német művészeti színtéren is. A Critique & Culture munkájában a politikai és a művészeti fókusz együtt jelenik meg, és ilyen szerveződésből viszonylag kevés van. Tavaly sikerült egy nagyobb összeget elnyernünk egy átfogó projektre a berlini LOTTO-Stiftungtól, amely egy nagy, projekt-támogató alap. A GREY ROOM címmel megrendezett programsorozat tavaly novembertől idén februárig zajlott. A szélsőjobb erősödésével Németországban is egyre inkább teret nyerő fekete-fehér gondolkodásmód ellenében akart olyan diszkurzív teret felmutatni, amely nem ebben a polarizáltságban jelenít meg alternatívákat. Ebben a keretben hoztuk létre a Taking Time című a kiállítást is, amely tavaly az OFF-Biennálén debütált és a demokrácia kérdésével foglalkozott az oktatás, a kommunikáció és az önkormányzatiság szempontjából közelítve. Szintén az OFF programjában volt Alexander Manuiloff bolgár író Az állam című performanszának budapesti premierje, ami a GREY ROOM-mal tulajdonképp visszatért Berlinbe, hiszen néhány éve innen indult világkörüli útjára. A köztérben megjelenő művészi intervenció potenciáljáról rendeztünk beszélgetést, amelyre többek között az OFF-Biennále képviseletében Somogyi Hajnalkát is meghívtuk. A filmes programunkban olyan filmeket vetítettünk, amelyek esetében így vagy úgy, de fontos tényező a cenzúra. Elég szépen kapcsolódtak egybe: a Zéró című magyar film, az Álombrigád, amely 1983-ban az utolsó hivatalosan betiltott film volt Magyarországon, és a román Chuck Norris vs. Communism (2015), ami a 80-as években Romániába csempészett, hangalámondásos VHS-filmek kultúrájáról szól. Az Offenes Kunstlabor workshopjain tulajdonképpen az identitással, otthonkereséssel, közösségépítéssel összefüggő kérdésekről volt szó, és mi a művészetterápia eszközeivel próbáltunk segíteni. Nagyon különböző hátterű emberek érkeztek, akik a közös alkotás segítségével próbáltak beszélni a problémáikról – és ez nagyon jól működött.
Van képed a berlini művészeti emigrációról? Különbözik ez a réteg azoktól, akik mondjuk asztalosként vagy orvosként keresnek munkát és beilleszkedési lehetőséget?
S.K.: Tavaly a Critique & Culture képviseletében részt vettem egy beszélgetésen, amelyet a Minor nevű szervezet rendezett, amely a Berlinbe érkező, ott élő expat közösségeket vizsgálja a szenátus megbízásából. Kifejezetten a Berlinbe költözésük motivációira, valamint a szakmai hátterükre kíváncsiak és arra, hogy a berlini munkaerő piacon hogyan mozognak, merre orientálódnak, milyen problémákkal szembesülnek. A Nyílt Berlin programsorozatban három beszélgetést szerveztek: lengyelekkel, magyarokkal és britekkel. Ezekről a közösségekről elmondható, hogy tagjaik részben a politikai helyzet miatt hagyták el az országot. Felmerült a kérdés, hogy hogyan határoznánk meg „a berlini magyar közösséget”. Ez persze nem ilyen egyszerű, mert sokféle magyar community él Berlinben, attól függően, hogy mikor érkeztek, milyen háttérrel, hol élnek, milyen fórumokon érintkeznek, satöbbi. Februárban rendeztünk egy előadással egybekötött beszélgetést, ahol bemutattuk a pécsi egyetemről Szijártó Zsolt kutatását a berlini magyar migrációról (Mapping Invisible Communities – a szerk.). Az biztos, hogy akik az iparban dolgoznak, azok zömmel nem Berlint célozzák, hanem inkább Dél-Németországot, ezzel szemben Berlin főként a kreatív területen dolgozók, a művészek számára vonzó, akiknek nem a jobb megélhetés az elsődleges szempont, hanem a város kínálta kulturális lehetőségek, nyitottság és szabadság.
És valóban kínál lehetőségeket a város?
S.K.: Azt kínálja fel, hogy ha akarod, akkor bármit megvalósíthatsz. Nyilván nem könnyű, pláne a hatalmas felhozatalban, de például sok pályázati lehetőség van, köztük olyan is, ahol kifejezetten egyszerű a forrásokhoz való hozzáférés, minimálisak az adminisztrációs és nyelvi akadályok. Vagy például idén hirdettek meg egy ösztöndíjat, ami a munkához való hozzáférést segíti, és olyan országokból származó alkotók pályázhatnak rá, akik az ottani politikai helyzet miatt szándékoznak Berlinbe emigrálni. Láthatóan fontos a városnak a nyitottság és szolidaritás, és hogy több helyről érkező, többféle tudás csatornázódjon be és jelenjen meg, mert ők is tudják, hogy ez teszi vonzóvá Berlint.
A Critique & Culture most mit tervez?
S.K.: Benne vagyunk egy nemzetközi együttműködésben, ami Berlinben működő, hozzánk hasonló szerveződéseket fog össze. A közös workshopok célja a tapasztalatcsere, egymás megismerése, együttműködési lehetőségek feltérképezése, hogy a hasonló kihívásokkal küzdő közösségek hatékonyabban tudjanak közösen fellépni a jövőben. Sok apró, de fontos kérdés felmerülhet, például a németül nem, vagy nem jól tudók nehézségei a hivatali ügyintézés során. Van persze egy csomó internetes fórum, ahol tájékozódni lehet a hivatali bürokráciával kapcsolatos kérdésekről, de van, hogy bonyolultabb a helyzet, és oda-vissza reakciót igényel. Amikor például elterjedt a híre, hogy az egyik városi hivatalban van egy magyarul beszélő ügyintéző, hirtelen megnőtt a forgalma – látnia kellett a városnak, hogy attól, hogy ez az igény eddig nem artikulálódott, attól még a probléma létezik. Most a város előtt van a javaslat a berlini hivatalok többnyelvű ügyintézési kínálatáról. Miközben a közbeszédben, a politikai vitákban visszatérő téma, hogy a Németországba érkezők tanuljanak meg németül. Berlinben ez nem olyan egyértelmű, mert a hétköznapokban elég jól lehet boldogulni angol nyelven. A művészeti szcénában ez biztosan nem jelent problémát.
Te eleve is beszéltél németül, szóval, számodra a nyelvi probléma nem jelentkezett…
S.K.: Nem. De volt más probléma. Kérdezted az elején, hogy milyen érzés visszajönni dolgozni. Elindult egyfajta elszakadási folyamat. Mi nem arra készültünk, hogy elmegyünk, hanem az előállt politikai helyzet kényszerítette ki ezt a döntést. Mostanra viszont már nem csak visszafele figyelünk. A második OFF-os projektünkön már látszott, hogy olyan témából indultunk ki, amire már Berlinben találtunk: egy szigeten működő, az 1920-as években alapított radikálisan demokratikus reformpedagógiai iskola történetét kutattuk (Vásárhelyi Zsolt-Simon Kati: Die Insel, 2017, 51:22 min. – a szerk.) Nyilvánvalóan a demokrácia témája inspirált minket, és voltak ugyan áthallásai a magyar oktatási rendszerre vonatkozóan is, de minket már elsősorban egy ottani történet foglalkoztatott, amivel kifejezetten a berlini közeghez is szóltunk. Ez a munka már ennek az elszakadási folyamatnak a része volt. A filmünknek pedig önálló élete lett, annak a közösségnek, amely a szóban forgó iskolához kötődött, fontossá vált, és most másutt is bemutatják, az Exberliner nevű szervezet megkeresése nyomán.
A múltfeldolgozás láthatóan elég sok szinten zajlik Németországban, és nem akarnak hivatalos narratívákat ráerőltetni…
S.K.: És az oktatásügy körül is komoly diskurzus van, társadalmi, politikai, kulturális szinteken.
Mennyit látsz előre a következő hónapjaidból? Mikor dolgozol legközelebb Magyarországon?
S.K.: A Fotóhónap keretében nyílik novemberben Anasztázia Horosilova kiállítása a Hidegszoba stúdióban, Régen itt volt a tenger címmel. Egy bizonyos oroszországi területtel, a Bezsin-rét nevű vidékkel foglalkozik, de persze általában is beszél „az orosz vidékről”. A Bezsin-rét egyébként Turgenyev, illetve Eisenstein, sőt Szorokin, vagy újabban Aleskovszkij nyomán a társadalmi változások és konfliktusok ábrázolásának szimbolikus helye az orosz kultúrában. Horosilova munkája pedig azzal szembesít, miként néptelenedik el, hogyan marginalizálódik ez a terület. Több év elteltével tért vissza oda, és regisztrálta, hogy hogyan épül le ez a vidék, nincs munka, iskola, kórház, kultúra, a falvakat lassan elhagyják a fiatalok. Akik pedig maradnak, hatalmas kerítésekkel veszik körül magukat.
