Miközben a múzeumokkal szemben világszerte fokozódó elvárás, hogy ne tartsák magukat távol a társadalmat foglalkoztató, a közvéleményt akár szélsőségesen megosztó kérdésekről, hanem kiállításaikkal is segítsék az ezekről folyó vitát és lehetőség szerint foglaljanak állást is azokban, a gyakorlatban egyre többször találják támadások kereszttüzében magukat, ha valóban ezt teszik. A faji erőszak bemutatása például gyakran hozza magával azt a vádat, hogy a kiállított művek traumatizálják a rasszista támadásoknak kitett közösségeket, rosszabb esetben még az a vád is elhangzik, hogy az ilyen kiállítások jó propagandát csinálnak az erőszaknak, mitizálják a rasszista közösségeket, szervezeteket. A közelmúltban több példa volt arra, hogy az ilyen támadások miatt egyes kiállítások a tervezettnél korábban zártak be, vagy egyes alkotásokat a tiltakozások hatására eltávolítottak anyagukból.
Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a múzeumok óvatosabbak lettek; a hasonló okokból botrányokkal fenyegető kiállításokat vagy törlik programjukból – kiiktatva ezzel a szükséges párbeszéd fontos lehetséges fórumait – vagy, jobbik esetben, elhalasztják reményeik szerinti „békésebb időkre”. Most épp ez utóbbi megoldásra szolgáltatott az egész nemzetközi művészeti sajtóban heves vitákat kiváltó példát négy igen tekintélyes múzeum, a washingtoni National Gallery of Art, a bostoni Museum of Fine Arts, a houstoni Museum of Fine Arts és a londoni Tate Modern. A négy intézmény együtt, vándorkiállítás formájában tervezte megrendezni a Philip Guston Now című, blockbusterként beharangozott tárlatot, ami az 1980-ban elhunyt neves kanadai-amerikai művész 125 festményének és 70 rajzának bemutatásával egész életművéről átfogó keresztmetszetet adna.
A tárlatsorozat eredetileg idén kezdődött volna, majd a pandémia miatt 2021-re halasztották. Ez a halasztás az adott körülmények között egyáltalán nem volt meglepő, annál inkább az volt viszont a négy múzeum napokban elhangzott közös bejelentése, miszerint a kiállításokra csak 2024-ben kerül majd sor. Itt már nem lehetett a COVID 19-re hivatkozni, hanem meg kellett nevezni a valós okot. Eszerint, idézzük, a tárlatot a halasztás eredményeként egy olyan időpontban kívánják megrendezni, amikor véleményük szerint „a társadalmi és faji igazságosság Philip Guston munkásságának középpontjában álló kérdéseit tisztábban lehet interpretálni”. A bejelentés szerint „a világ nagyon más lett, mint öt évvel ezelőtt, a projekt megszületésekor volt, ezért szükségesnek látjuk programjaink átütemezését”, ami az adott kiállítás esetében annak halasztását jelenti, hogy „újabb megközelítéseket és hangokat lehessen bevonni annak a formának a megtalálásába, ahogyan Guston munkáit bemutatjuk a nagyközönségnek. Ehhez időre van szükség.”
Hogy megértsük, miről van szó, előbb meg kell ismerkednünk a művész életének korai sorsfordító állomásaival. Philip Guston 1913-ban Montrealban született, a pogrom elől menekülő, Kanadába kivándorolt ogyesszai zsidó szülők gyermekeként. A család Kanadában is hiába kereste az anyagi boldogulást, ezért néhány évvel később Los Angelesben telepedtek le, Philip itt töltötte a gyerekkorát és családjával együtt közvetlen közelből élte meg a hírhedt rasszista Ku-Klux-Klan (KKK) akcióit, amik, bár elsősorban a feketék ellen irányultak, nem kímélték a zsidókat sem. Nem tudni pontosan, hogy az újabb üldözéstől való félelem,vagy az a körülmény, hogy a családnak anyagilag továbbra sem sikerült révbe érnie, vezetett 1923-ban Guston apjának öngyilkosságához; felakasztott élettelen testét tíz éves fia találta meg. A KKK munkásságában később témaként többször is visszaköszönt és éppen ezek a munkái azok, amiknek a jelenlegi helyzetben történő bemutatását a négy múzeum vezetői problematikusnak tartják.
A megpróbáltatásokkal teli gyerekkor után a New York-i Iskolához sorolt Guston művészi karrierje gyorsan ívelt felfelé; előbb csatlakozott az Amerikában abban az időben rendkívül népszerű absztrakt expresszionista fősodorhoz, majd attól elfordulva a neo-expresszionizmusnak tört utat. A vietnámi háború, a növekvő társadalmi feszültségek és annak utcai zavargásokban is megjelenő formáit is látva úgy érezte, hogy az absztrakt művészet eszközei már nem alkalmasak a reflexióra. Az amerikai absztrakt művészetet hazugnak, álságosnak nevezte és egy borongós, alkalmanként szatirikus figuratív formanyelvet alakított ki.
A ’60-as – ’70-es évek fordulóján számos olyan kis méretű festménye született, amiknek szereplői a KKK-tagokra emlékeztető csuklyát viselnek, szivaroznak, vagy jó autókban ülnek. A sorozat egyik legismertebb darabja A stúdió című 1969-es festmény, amin egy csuklyás alak éppen egy ugyanilyen alakot ábrázoló festményen dolgozik, miközben a csuklya sem zavarja a szivarozásban.
Általánosan elfogadott vélekedés szerint a művész ezen az alkotáson önmagát örökíti meg. Mi több, ezt és hasonló munkáit Guston maga is időnként önarcképekként írta le, mondván, arra tett kísérletet, hogy megértse az ilyen embereket vezérlő rasszista ideológiákat. A Klan-tagokra emlékeztető figurák azonban nem ekkor jelentek meg először Guston képein. 1933-ban, 20 évesen készített először ilyen képeket, akkor valóban a Ku-Klux-Klan tagjait megörökítve, amint épp egy Los Angeles-i gyári sztrájkot törnek le erőszakkal. E sorozat néhány darabját kiállította egy helyi könyvkereskedésben, amivel magára haragította a klánt. Több klántag betörte a bolt kirakatát és két képet darabokra szabdalt. Ezeket a műveket követte Guston absztrakt korszaka, aminek lezárását a csuklyás figurák újbóli megjelenése jelentette. A csuklya-motívum „másodvirágzása” azonban nem volt hosszú életű; a fekete polgárjogi mozgalmak aktivitásának legintenzívebb szakaszában végleg eltűnt a művész festményeiről.
Nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy kitaláljuk, a tervezett tárlat anyagában ez a 24 „Ku-Klux-Klános” kép az, ami a múzeumokat a tárlat elhalasztására késztette – maguk az intézmények ezt eddig nyíltan egyszer sem vallották be. Az ok nyilvánvalóan az attól való félelem, hogy az antirasszista tiltakozások felélénkülése, a Black Lives Matter mozgalom „hiperaktivitásának” időszakában a művek olyan olvasatot kaphatnának, hogy azok feldicsőítik a rasszista KKK-t. Ez az olvasat távol áll a művész eredeti szándékától, amit nemcsak életútjának korábbi állomásai tesznek egyértelművé, hanem lánya, az apja életéről könyvet is írt Musa Mayer – a kiállítás halasztását helytelenítő – nyilatkozata is. „Fél évszázaddal ezelőtt apám olyan műveket hozott létre, amik sokkolták a művészeti világot. Nemcsak azzal a kánonnal ment szembe, ahogyan egy ismert absztrakt művésznek egy rendkívül doktriner művészeti kritika korában festenie kellett volna, hanem odáig merészkedett, hogy tükröt tartson a fehér Amerika elé, és ezzel leleplezze a gonosz banalitását és a rendszerszintű rasszizmust – azt, amivel még ma is nehézségeink vannak.” Másutt pedig ezt írta: Guston nemcsak a pogrom elől menekülő szülők gyermeke volt, hanem tágabb értelemben is dokumentálta az igazságtalanság és az embertelenség minden formáját, amivel találkozott. Ebben széles az egyetértés; Michel Auping, a Museum of Modern Art Fort Worth-ban rendezett retrospektív tárlatának kurátora is úgy látja, hogy „Guston nem az a fickó volt, aki támogatni akarta a KKK-t”, de hozzáteszi, hogy a rasszizmus friss szemléletű ábrázolásába belelátható egy „tendencia a provokálásra”. Szerinte Guston úgy gondolhatta, az egyetlen út ahhoz, hogy megértse a „külső gonoszt”, az, ha magában is felfedezi a gonoszt.
A kiállítás halasztásáról a vélemények persze igen megosztottak. Számos művész és múzeumi vezető is megszólalt a kérdésben – több mint száz ismert képzőművész egy közös levelet is megfogalmazott, ők a halasztás ellen tiltakozva – s a minősítések a „szégyenletes, gyáva taktikázástól” az „észszerű és érthető lépésig” terjednek. (A száz művész névsora és levelük teljes szövege többek között itt olvasható.) Darby English, a chicagói egyetem művészettörténész professzora szerint a döntés gyáva, megsérti a művészetet és a közönséget is. Mark Godfrey, a Tate Modern egyik, a kiálllítás előkészítésében is résztvevő kurátora sem titkolja csalódottságát; szerinte a döntés a közönség lekezelése, mivel azt feltelezi, hogy az emberek nem lennének képesek a Guston-képek finom nüanszainak felismerésére és megértésére. A tervezett kiállítás katalógusához esszét író afroamerikai művész, Trenton Doyle Hancock szerint a „KKK olyan amerikai, mint az Apple Pie. Guston a ’60-as években nem menekült el ez elől a diskurzus elől, miért kéne nekünk ezt ma tennünk? Ez a diskurzus zajlik, függetlenül attól, hogy az egyes intézmények ebben részt vesznek-e vagy sem.” De idézzünk egy véleményt a másik oldalról is: Darren Walker, a Ford Foundation elnöke és a National Gallery elnökségi tagja szerint „aki a döntést kritizálja, nem érti meg, hogy az utóbbi hónapokban az USÁ-ban a kontextus alapvetően és mélyrehatóan megváltozott a felkavaró és toxikus rasszista jeleneteket illetően a művészetben, függetlenül az az ilyen műveket létrehozó művészek erkölcsétől és szándékaitól”.
A négy érintett múzeum hivatalosan még nem reagált a kirobbant polémiára, de igen valószínűtlen, hogy a vita hatására módosítanának álláspontjukon.
