A Kijárat Kiadó gondozásában 2022 őszén jelent meg Hans Ulrich Gumbrecht Szépség a sportban. Tömeg a stadionban című kötete, amelyet november végén mutattak be az ISBN könyv+galériában. Az ELTE Esztétika Tanszék által szervezett Crowds as Rituals of Intensity: In the Stadium and Otherwise című előadás és szeminárium keretében pedig közvetlenül a szerzőtől kaphattak választ az érdeklődők arra, hogyan gondolható el a sport esztétikai tapasztalatként, illetve miként történik a sportesemények tömegélményként való befogadása. Talán ez az a pont, ahol meghökkenve újraolvassuk az utolsó tagmondatokat, hiszen mi köze a képzőművészetnek, a művészetelméletnek és a műélvezetnek a sporthoz – vagy nekem, mint szerzőnek, aki nem is sportrajongó, az egész témához?
Sporteseményekre járni, közvetítéseket hallgatni és nézni – ezeknek sosem tudtam ellenállni. 1954. június 4-ének esős délutánján kezdődött minden, amikor alig hatévesen a szüleimmel és az ő barátaikkal ültem egy vadonatúj rádiókészülék mellett. Erre az alkalomra vásárolták, hogy követhessék a labdarúgó világbajnokság berni döntőjét, amelyet Magyarország játszott Németország ellen.[1]
Nem leszünk egyedül, ha azon kapjuk magunkat, hogy elmerülve olvasnánk tovább a Stanford Egyetem professzorának felvezető anekdotáját. Az egész könyvet végigkíséri az a szenvedély és sajátos hangnem, ahogy Gumbrecht hol a szurkoló, hol az atléta elképzelt pozíciójából írja le a nyugati szem számára groteszknek tűnő szumóbirkózás ínyencségét, vagy egy irányító feszült fókuszáltságát a focilabda ívének lekövetése során. Pont úgy lesz számunkra is megdöbbentően, mégis üdítően kellemes élvezet Gumbrecht szavainak olvasása, mint amennyire őt vonja a bűvkörébe egy sportesemény nyújtotta izgalom. Lendületes, szuggesztív és egyenesen mesélő stílusa oldja fel azt a könyve által megcélzott kettősséget, amely a személyes megélései – e mentén pedig kvázi megküzdési stratégiája – és a kanti szépség-elmélet, illetve a jelentés- és jelenlétkultúra kifejtése között húzódik meg. Kiindulási pontja ennél validabb azonban nem is lehetne, hiszen globális ellenszélben írja meg a sport esztétikai szemléletét, filozófiai megközelítését. Ahogy Weiss János leszögezi cikkének elején, napjainkban a sport lényegileg tartozik a tömegkultúrához és kultúriparhoz. Ebből adódóan pedig nem kérdéses, hogy a modernitásban már rég elvesztette ókori presztízsét, tehát a vallásos (átvitt és szó szerinti) rajongás és kulturális önéltetés kifejezése távol áll a modern sporteseményektől és annak befogadójától – legalábbis az értelmiségi réteg képviselői szempontjából egészen biztosan.
Gumbrecht úgy tárja fel a sport dicsőítésének esztétikai lehetőségeit, ezzel egy új, alternatív műfaji megközelítést nyújtva, hogy a magaskultúrában és a tudományos diskurzusban ennek egész egyszerűen nincs helye – persze, szabályt erősítő kivételként említhető az amerikai sportkommentálás unikuma, de maradjunk meg a jó öreg kontinensünknél, mint ahogy teszi ezt a szerző is. A kötet értetlenségre okot adó, épp ezért legfontosabb alapja, hogy a sportról mint önmaga lényegi jelenségéről beszél, és többségében mellőzi azokat a tevékenységen túlmutató ágenciákat – amelyeknek általában alárendelve foglalkoznak a sporttal –, mint a politikai, gazdasági, pszichológiai és társadalmi aspektusok.[2] Természetesen a szerző sem azt állítja, hunyjunk szemet a green-, art- és sport(s)washing botrányai fölött, a fenti befolyásoló aspektusokat maga is számba veszi: a Törések alfejezetben sajátos történeti összegzését adja a sportnak, illetve vezet végig az olimpia ókori, majd újkori, buktatókkal és felismerésekkel teli történelmén, ahol kiemeli a “sport és a kommunikációs technológiák közötti kölcsönös összefüggést”. Gondoljunk csak az 1936-os berlini olimpia televíziós közvetítésének jelentőségére, amely megalapozta a modern sporthoz és sportnézéshez fűződő viszonyunkat, ezzel aztán el is kezdődött a sport gazdasági átalakulása, de leginkább kapitalista kihasználása. Innen már tényleg csak egy lépés annak az analógiának a megvonásáig, amely a profi sportolók és az átlagos, egészségük megőrzése vagy szépségideáljuk elérésének érdekében mozgó sportfogyasztók, vagy éppen a mindennapi komfort életben is tornacipőt/sneakert viselők között húzódik.
Ahogy az Gumbrecht ELTE-n tartott előadásának összegző leiratából is kitűnik, magyarként nehezen lépünk túl azon, hogy se a sporthoz, se a szurkoló tömeghez ne közelítsünk politikai szempontból, hiszen az az utóbbi egy évtizedben nemcsak kisajátította mindkettőt, hanem milliárdokat folyat szét a kispadok alatt más, alapvető, ám mégis széthullóban lévő szektorok fejlesztése helyett. Közben Aranycsapat helyett zselézett, termékeket reklámozó Insta-celebeket kaptunk, egy nemzetet összekovácsoló erő helyett újabb dühös megosztottságot. Persze ez nem magyar sajátosság, a 444 podcastje szerint alapból is megfigyelhető egy globális trendváltozás napjainkban, hiszen a social media századában, ahol a fizikai jelenlét helyett a fiatalabb generációk inkább online jelenlétet választanak, csapatok helyett játékosokat lájkolnak a szurkolókból lett követők. Ugyanez igaz a sportolók szemszögéből, az 1970-es, ‘80-as éveket jellemző, szorosabb kapcsolat a rajongókkal inkább már csak nosztalgikus emlék az idősebb generáció számára. Arra pedig Gumbrecht is felhívja a figyelmet, hogy a sportsztárok által közvetlenül vagy közvetetten reklámozott márkák akár át is vehetik a nemzeti hovatartozás helyét, mikor azonosítunk egy sportolót: például még nekem is Michael Schumacher lesz a Ferrari egyik örökös, felejthetetlen ikonja, nem pedig Olaszország.
Magyarországra tehát többszörösen igaz a könyv egyik sarokköve, hogy a „tömegek megvetésének” intellektuális hagyománya szövi át a sporthoz és a stadiontömeghez való viszonyunkat. Még ha sportrajongó is egy értelmiségi, sokszor nem veszi “komolyan” a játék értelmében, hanem Gumbrecht szerint a mainstream sportok/csapatok/játékosok helyett szubkulturális rajongása inkább szól (egy újabb) saját kulturális tőkéjének kovácsolásáról. Ezzel pedig szintén makacsul fenn kívánja tartani individuális elkülönülését a Nietzsche, Le Bon és Freud nevével fémjelzett “nyájösztönű tömegember típustól”, az “erőszakos” tömegtől, hogy erősítse immanens, a felvilágosodástól megörökölt jellemzőjét, a kritikus szemrevételezésének és véleménynyilvánításának képességét. A kérdés azonban újból és újból felmerül: mégis mi igézi meg akkor a nézőt a sportolók emberfeletti teljesítményében, a kiválóságra törekvésükben és magának a verseny győzelmének és vereségének izgalmában, mindezt hatványozottan egy stadionnyi tömeg kellős közepén? Miért éreztem át én is a nappalinkban ülve azt a szomorúságot gyerekként, amelyet igazi sportszurkoló nagypapám, miután Schumacher és a Ferrari csapata elveszítette a bajnokságot a 2006-os brazil nagydíjon?
[…] egyáltalán nem az volt a célom, hogy a sportok kulturális presztízsén emeljek azáltal, hogy kanti definíció értelmében vett esztétikai tapasztalatot tulajdonítok nekik. Úgy gondolom, hogy a szurkolói kemény mag, különösen azok, akik rendszeresen járnak stadionba, sosem fognak szívesen úgy tekinteni magukra – ‘igényük’ meg végképp nem lesz rá –, mint akik esztétikai élményben részesülnek. És még a nagyobb kulturális ambíciókkal rendelkező nézők sem fogják szükségszerűen jobban élvezni ezt az élményt, ha már egyszer tudják, hogy az az esztétikai tapasztalat egyik típusának is tekinthető.[3]
Talán ebből a tiszta, kanti értelemben érdek nélküli intencióból bontakozik ki az, ami igazán hiányzik nemcsak az értelmiség, hanem en bloc a modern ember számára. A jelentéskultúra helyett – ahol egy adott viselkedéshez szándékot kapcsolunk, valamilyen aspektusú tettként értelmezzük – a jelenlétkultúrát javasolja Gumbrecht a sport megélése felé vezető értelmezéséhez. Ha a játékosoknak a pályán csapatként való, a mindennapi élettől idegen viselkedési formájú “rohangálására” performanszként tekintünk, akkor „térbeli tárgyként a testünkhöz viszonyítjuk, amely közeledhet a saját testünkhöz vagy távolodhat tőle.” Itt kiemelendő egyrészt a hétköznapiság szempontjából való értelmetlen, elrugaszkodott aktus, hiszen a szerző szerint éppen emiatt vagyunk képesek “elmerülni a koncentrált intenzitásban”. A játékszabályok önmagukért léteznek, nem hasznosíthatók például egy bolti bevásárláskor, mégsem mondhatjuk azt, hogy a sport valamilyen formája vagy hatása ne lenne szerves része az életünknek, hogy ne vágynánk a jelenlét megélésére, a közösséghez való tartozás érzésére. Másrészt a szurkoló ebben a megigézett, átéléssel teli állapotban öntudatlanul megképezi testében a pályán látott mozdulatok “első impulzusát”. Ezt a sportoló és néző közötti kapcsolatot nevezi Gumbrecht tranzitív viszonynak, amely egy egész stadionnyi tömegre értendő, mivel az intenzív sportnézéskor teremtődik meg a szép és szépségesen átlényegülő testekkel való eggyé válás illúziója, a testi érzetekre is hatással lévő tömegben lét élménye. Azonban kvázi tiltás alá került ez az élmény, hiszen a balhékat és zárt kapus meccseket okozó huligánokon túlra tekintve ott kísértenek bennünket a 20. század nacionalista, fasiszta és szocialista rémuralmai, a tömeg mint politikai megmozdulás negatív konnotációi – de ne hagyjuk ki a felsorolásból a West-Balkán vagy éppen a tavaly októberi szöuli tragikus pánik tömegét se. A You’ll Never Walk Alone című fejezetben Gumbrecht számot vett mindezzel, ugyanakkor arra a keresztény hagyományban is jelenlevő szociabilitásra és a kollektivitás teológiai aspektusára hívja fel a figyelmet, ami Krisztus testeként határozza meg a hívek közösségét – „Vegyétek és egyetek ebből mindnyájan, mert ez az én testem.”
“Nyugatiként” racionális, analitikus egyéneknek kell lennünk a társadalmi elfogadottság és a karrierlehetőségek szempontjából, éppen ezért szinte alig tapasztaljuk meg az “emelkedett hangulatú”, az egyént a közösségben feloldó tömegélményt, holott az életet kiüresedett formalitásban, de még mindig átjárja a közösség beavató vagy átsegítő ritualitása. A drukker professzor nem kíván érvelni amellett, hogy Szépség a sportban. Tömeg a stadionban című könyvével a stadiontömegek “értéktöbblettel” bírnának. Egyszerűen arra világít rá, hogy bár a tömegre vetített jelenlét-kultúra nagyon is teret enged az erőszaknak, így egy tömeg sosem lesz elgondolható “saját akarattal és célokkal rendelkező szubjektumként”, mégis tagadhatatlan, hogy megtapasztalható olykor a feledhetetlen szellemi és fizikai emlékké váló, átformáló hatással bíró szépség egy-egy sportesemény alkalmával. Ahol megesik, hogy a lelátókon szívrohamban, a “halál magányában” elhunyt idős férfit az azonos szurkoló tábor egyként kezdi el gyászolni énekével, ezzel téve jelenlévővé “társukat” és megélhetővé részvétüket.
Talán túlzás azt állítani, mégis úgy gondolom, a sportoló és a néző között fennálló tranzitív viszonyhoz hasonló képződik meg Hans Ulrich Gumbrecht sport iránti szenvedélye és annak kifejtése között. Valahogy képes konvertálni és elérhetővé tenni mindezt az olvasó számára is, hogy bár a fotel kényelmében, az olvasás mint szellemi aktus biztonságos távolságában, de lépésenként merje vállalni a sport erőszakos kockázatát, hogy a befektetett érzelmi energia megtérülhessen az egyént felszabadító intenzitásban.
- Hans Ulrich Gumbrecht: Szépség a sportban. Tömeg a stadionban
- Kijárat Kiadó, Budapest
- 2022
- ISBN: 978-615-5160-82-0
- A kiadvány megvásárolható az ISBN könyv+galériában
[1] Hans Ulrich Gumbrecht: Két könyv egy kötetben. Előszó a magyar kiadáshoz. In. Szépség a sportban. Tömeg a stadionban, Kijárat, Budapest, 2022. 7–14. o, itt: 7. o.
[2] Ehhez bővebben lásd uő. 34. o.
[3] Uő. 10. o.
