Az 56 éves multimédia-művész Sam Durant az amerikai kortárs képzőművészet első vonalába tartozik; az amerikai történelemre reflektáló, a politika és a kultúra viszonyát vizsgáló, mélységesen humanista és demokratikus elkötelezettségű munkái a világ számos jelentős múzeumában arattak már sikert és szerepeltek többek között a 2011-es velencei biennálén is. Egyik legismertebb munkája az először 2012-ben Hollandiában, majd ugyanabban az évben a kasseli dOCUMENTÁ-n is bemutatott Állvány című installáció, ami első ránézésre akár egy kilátó vagy egy játszótéri mászóka is lehetne, valójában azonban egy olyan konstrukció, ami azokra az évszázadokra emlékeztet, amikor a halálbüntetést az USÁ-ban akasztással hajtották végre.
A művész ugyanis hét olyan akasztófa mását építette be a műbe, melyeken a rabszolgák felszabadításáért küzdő mozgalom egyik vezérétől, John Browntól kezdve Szaddam Husszeinig sokak élete ért véget; Brownt 1859-ben, Husszeint 2006-ban végezték ki. A bitófák egyike a „Dakota 38-ak” 1862-es kivégzésére emlékeztet, ennyi embert sem korábban, sem később nem akasztottak fel egyszerre az Egyesült Államokban. A rezervátumokba kényszerített sziúk fegyvert fogtak az amerikai hadsereg ellen, ám az ellenállás nem tartott soká és kemény megtorlás követte. A több mint 300 halálra ítélt nagyobb részének ugyan Lincoln elnök megkegyelmezett, 38 harcost azonban Mankatoban felakasztottak.
Sam Durant, forrás: wikipedia
A kortárs vizuális és előadóművészetek egyik kiemelkedő jelentőségű amerikai központja, a Mankatotól nem távoli minneapolisi Walker Art Center Sam Durantnak ezt a nevezetes munkáját is megszerezte és az elmúlt hetekben installálta a felújítás után ezekben a napokban újra megnyitni tervezett Minneapolisi Szoborkertben.
A terv azonban éles ellenállásba ütközött a dakoták (sziúk) részéről, akiket egyfelől maga a – bennük mély sebeket feltépő – kompozíció, másfelől az a tény háborított fel, hogy annak a szoborkertben való elhelyezését nem előzte meg semmilyen, velük folytatott konzultáció. A helyszínen több tüntetésre is sor került, melyek hatására Olga Viso, a Walker Art Center igazgatója fórumot hívott össze, amin az őslakos dakota törzs, a művészeti központ és a város képviselői, valamint Sam Durant is részt vett. Itt olyan megállapodás született, hogy a már felállított művet lebontják, majd azt egy ceremónia keretében elégetik s a szoborkert csak ezt követően nyitja meg kapuit a nagyközönség előtt. Persze ez a döntés sem tetszik mindenkinek; van, aki cenzúrát emleget és a művészi szabadság megsértését látja a döntésben, bizonyára nem is ok nélkül. Mérvadónak tekinthető ugyanakkor az, hogy a művész maga is támogatta a döntést, lemondott a művel kapcsolatos szerzői jogairól, azokat a dakota törzsre ruházta és ígéretet tett arra, hogy az installációt a későbbiekben sem rekonstruálja.
Durant művészi nagysága eddig sem volt kétséges, a műve sorsáról dönteni hivatott fórum dátuma előtt néhány nappal kiadott nyilatkozatával azonban emberi nagyságát is bizonyította. Érdemes hosszabban is idézni ebből a dokumentumból, ami jelzi, hogy az amerikai vitakultúrát szerencsére továbbra sem Trump stílusa határozza meg: „Az Állvány az USA büntetőjogi rendszere faji dimenzióinak bonyolult történetére igyekszik ráirányítani a figyelmet, a lincselésektől kezdve a tömegek bebörtönzésén át a gyakori halálbüntetésekig. E nemzeti fontosságú, bonyolult és komplex történetek felidézésével nem fájdalmat és szenvedést akartam okozni, hanem fel akartam lépni e történetek és a bennük érintett népek marginalizálása ellen és azért, hogy az emberek tudatában legyenek e történetek jelentőségének.
Az Állvány ezeknek a narratíváknak a mai fontosságára hívja fel a figyelmet, s teszi ezt egy olyan időben, amikor folytatódik az intézményesített rasszizmus, a színesbőrűek dehumanizálása és megfélemlítése. Az Állvány nem emlékmű …. de óv attól, hogy elfelejtsük a múltat. Így az én reményem vele kapcsolatban az, hogy platformot kínálhatok a nyílt dialógushoz és véleménycseréhez, egy olyan helyet, ahol nemcsak a múltról tehetők fel kérdések, hanem a jövőről is, amit közösen formálunk. Az Állvány, szándékaim szerint a tanulás helye a hozzám hasonló fehér emberek számára, akik nem szenvedtek egy fehér felsőbbrendű társadalom hatásaitól és sokszor nem is voltak tisztában azokkal. Meggyőződésem, hogy a fehér művészeknek foglalkozniuk kell ezzel a témával. A fehérek kreálták a fajelméletet és azt dominanciájuk fenntartására használták századokon át, s most be kell kapcsolódniuk ennek lebontásába is. Ugyanakkor az önök (a dakota törzs – a szerző) tiltakozása azt mutatja, nagyot tévedtem annak megítélésében, hogyan hathat munkám a közvetlenül érintettek közösségére. Miközben fehér művészként számukra kívántam egyértelművé tenni pozíciómat, nem értettem meg, mit jelent a Dakota 38-ak beemelése munkámba a dakota nép számára. Gondatlanságomért a legőszintébben kérem elnézésüket. Fel kellett volna vennem velük a kapcsolatot, amint megtudtam, hogy a Walker Art Center Mankoto közelében akarja kiállítani munkámat. Azzal a szándékkal hoztam létre a művet, hogy legyen egy zóna, ahol a fehér emberek kényelmetlenül érzik magukat. Az önök tiltakozása olyan zónát hozott létre, amiben én érzem kényelmetlenül magam. Miközben tudatosítani akartam egy problémát, megtanultam egy alapvető dolgot és ezért hálás vagyok önöknek. Ez tanulság számomra és talán tanulság lehet a Walker Center, más intézmények, a művészek és a szélesebb társadalom számára is.”
