Cseke Szilárd a középgeneráció fontos művésze, festő szakon végzett, de az utóbbi időben objektekkel jelentkezik leginkább. Tavasszal Munkácsy-díjat kapott, nyáron a Molnár Ani Galériában volt látható a migrációs témát folytató kiállítása, ősszel a bécsi Kro Art Contemporary galéria Hollow Land-Keep Out! című tárlatán, majd a Viennafair-en lehet találkozni a munkáival.
A I have great desire című, napokban zárt kiállításon voltak először közös térben összerakva Cseke Szilárd mobil objektjei és a festményei. A tavalyi, Kiscelli Múzeum-beli Külföldre költözünk tárlaton szerepeltek ugyan festmények, de mint az installáció részei, a költözés előtt feleslegessé vált tárgyakként, lim-lomként szétszórva a térben. A most kiállított képek ráadásul eszünkbe juttathatják a korábbi erdős sorozatokat, bár ennek hallatán Cseke Szilárd határozottan leszögezi, ez migrációs festészet, a létrehozásuknál egészen más foglalkoztatja, mint az erdők esetében.
artPortal: Mit értesz azon, hogy migrációs festészet?
Cseke Szilárd (Cs.Sz.): A festék is tud migrálni, ha akarom. Mégpedig úgy, hogy könnyen elválik onnan, ahová nem kötődik, ahol pedig igen, ott jobban tapad. Itt a festészeti technika is a koncept része. Fóliára festettem, egy rideg anyaggá száradó festékkel, azonban a PVC rossz festékhordozó. A fólia sima felületén nem tud megtapadni a festék, ezért amikor a festék száradása után összegyűröm, az lepattogzik róla. Kisimitom, és gyönyörködöm a véletlenekben, ahogy elcsúsznak az általam ráfestett csíkok, majd ezt a fóliát szilikonnal ráragasztom egy használt bútorlapra, vagy az Ikea leértékelt áruk részlegén vásárolt inspiráló tárgyakra, panelekre. Ismét várok a száradásra, mialatt átmigrál a festék a farostlemez lapra, aztán lehúzom a fóliát. Olyan képalkotás ez, ahol nincs szükség kézügyességre, ámde nagyon nagy szerepe van a véletlennek. A zöld szín például úgy keveredett a képekre, hogy a szilikonba a címfestők által használt aranyfestékport kevertem, de nem gondoltam arra, hogy a szilikon ecetsavas kötése közben oxidál és nem arany, hanem zöld színű lett a végeredmény.
Részlet az „I have great desire” kiállításról. A Molnár Ani Galéria jóvoltából
Miért jó egy festőnek olyasmit csinálni, amire elvben bárki képes?
Cs.Sz.: Egész pályám során célom volt lebontani a művész, mint felsőbbredű lény mítoszát. Azok közé tartozom, akik napi munkavégzésszerű tevékenységet csinálnak az alkotásból. Egyébként sem igaz, hogy mindenki tud ilyet, még akkor sem, ha a kézjegy látszólag hiányzik. Ha az ember bármihez nyúl, mégiscsak valahogy rá jellemző végeredményt hoz létre.
Ezek a képek előhívják az autógumik által okozott féknyom, vagy a fapados repülőjegyek vonalkód asszociációt – pláne, ha ismerem a témájukat- , de látom bennük a fa erezetét, a korábbi erdőrészleteidet is. Hogyan lesz azokból a finom rajzolatokból ez a fajta művészet?
Cs.Sz.: Ezek voltak előbb, ez az igazság. Már a képzőművészeti mesteriskola elvégzésekor, 1995-ben mobil objekteket készítettem diplomamunkaként, és csak azért tettem be a kiállításra festményeket, mert féltem, hogy anélkül nem fogadják el, hiszen mégiscsak festő szakon voltunk.
Ezt az érdeklődést az táplálja, hogy a véletlen izgat?
Cs.Sz.: Igen, még a figurális képeknél is az esetlegesség izgat. Az erdő sorozatomnál is így volt, még ha ez nem tűnik fel elsőre. Nagy játékkal kezdődik nálam egy festmény létrejötte. Kinyomkodom a festéket, spaknival húzkodom, nézem, hogyan csúsznak egymásba a színek, és egyszercsak létrejön a kép. Az én festészeti gondolkodásomhoz nagyon jól illik az erdő téma, nemhiába maradtam benne olyan sokáig. Jól működött, sokáig tudtam fejlődni benne, de a munkáim akkor is, azóta is, a véletlen kereséséről szólnak. Vannak előre megtervezős, majd a tervet precízen végrehajtó képzőművészek, én sokkal inkább párbeszédet próbálok folytani a készülő művel, reagálok arra amit „mond”, és a beszélgetés közbeni félreértések, bakik, véletlenek hozzák létre a kész művet.
Az emberek többsége a kiszámítható dolgokat szereti. Miért érdekel a véletlen?
Cs.Sz.: Mert a világunk funkcionalitásra törekszik, engem pedig más izgat. Ezért lettem képzőművész és nem hídépítő mérnök, ott biztos nincs ekkora szépsége a véletlennek. Az a jó, hogy nem vagyunk egyformák. Az objektjeim mind társadalmi metafóriák is egyben, a Beállítás a migrációé, a Fenntartható fejlődés pedig egy gazdasági modellé. Az utóbbinál a műanyag párnát két ventillátor fújja fel, amint a rendszer eléri a végső állapotot, nem fér be több levegő, a nagy legyőzi a kicsit, ám egyedül képtelen fenntartani a telítettséget, a nyomást, a győzelem pillanatában elkezd süllyedni. Amikor a nyomás lecsökken egy bizonyos értékre, bekapcsol a kis ventillátor, elkezdődik az egész elölről. Előszeretettel játszom a szél és levegő mozgásával, szívesen használok ventillátorokat. A Beállítás esetében is ventillátor hajtja a golyót, aminek végigkövetve az útját, érthetővé válik, mire gondolok a metafora emlegetésével. Bekapcsolom, elindul a golyó, erőre kap, ugrik egyet, megy tovább, alagútban van, sötétben, nem látja a kiutat, elveszettnek érzi magát. Egyszercsak mégis kijön, ugrás közben pillantjuk meg újra. Nem adja fel. Ezen a ponton az ideális állapot az lenne, ha fel tudna ugrani legfölülre a fény mellé, elérné, ott legfelül, a kiemelt pozíciót. Amit persze olyan magasra helyeztem, hogy nagyon nagy véletlennek kellene történnie az eléréséhez, egy nyitott ablak, valami váratlan rásegítő fuvallat – ez a lottó ötös kategória. Lefelé jövet a golyó bizony kieshet – mi ez: öngyilkosság vagy véletlen baleset? Ezután visszatesszük, mert mi vagyunk a „jó pásztor”, aki ad még egy lehetőséget, vagy a szívsebész, aki megment. Te vagy a golyó, aki tepersz a célod felé, vágysz rá, akkor is, ha a elérhetetlennek tűnik. A külföldre költözőket, az emigránsokat is egy álom hajtja, még abban az esetben is, ha adósságcsapda kényszere miatt vágnak neki, abban hisznek, egy jobb élet várja őket. Az esetek többségében csalódni fognak végül.
Beállítás, 2013, vegyes technika. A Molnár Ani Galéria jóvoltából
Meghívtak a bécsi olasz kulturális intézet és a Kro Art Contemporary együttműködésevel szervezett Hollow Land-Keep Out! című csoportos kiállításra, hogyan jött mindez létre és milyen munkákat viszel?
Cs.Sz.: Migrációról szóló kiállításra hívtak, az olaszokon kívül két magyar és egy-egy bosnyák és osztrák résztvevőt. Egy berlini és a két évvel ezelőtti torinói művészeti vásár folyománya, meglátták a Molnár Ani Galéria standján két fémből készült, lézerrel vágott munkámat, ezeket kérték el. A Rögzített árfolyam tulajdonképpen egy fémborítású lightbox. A digitális kijelzők betűtípusával acélba bevágva rögzültek az akkori, 2012-es árfolyamértékek, főként kelet-európai pénznemeké, mint cseh korona, magyar forint, lengyel zlotyi, román lej, török líra, és mellettük a svájci frank, euro, angol font, svéd korona és USA dollár szerepel. A másik, a Job Center East című, az angol munkaügyi központ logójára utal. Mikor kint voltam Angliában, az átlagosnál esősebb napokon azzal töltöttem az időmet, hogy elücsörögtem a munkaügyi központban, így próbáltam inspirációt gyűjteni. Leültem és csak figyeltem. Ezen a helyen kezdődik minden a kiköltöző magyarok számára is. Be kell regisztrálniuk, ezután kapnak munkavállalási engedélyt, társadalombiztosítási számot, és igénybe vehetik az ottani szolgáltatásokat, pszichiátert, jogi tanácsadást, például. Automata rendszer várja őket, önkiszolgáló pultnál lehet belépni egy számítógépes adatbázisba, ahol különböző csoportosítások alapján válogathatnak az álláshirdetések között, a végén pedig kinyomtatnak egy pénztárgép blokkra emlékeztető hosszú szalagot, ezzel lehet elindulni személyesen jelentkezni vagy a fal mellett sorakozó telefonfülkékből elkezdeni hivogatni a kiszemelt cégeket. Mindezt finanszírozza az állam. A hely eredeti neve Job Center Plus, még Churchill alatt jöttek létre ezek az állami munkaközvetítő irodák, de mára már a helyiek nem nagyon használják, a kelet európai bevándorlók – bulgárok, lengyelek, románok, magyarok – viszont tömegével. 2012-ben, amikor hosszabb időt eltöltöttem kint, kézzelfoghatóan érződött a keleti migrációs hullám.
Job Centre East, 2012, acél, plexi, fénycsövek, 72x85x10 cm. A Molnár Ani Galéria jóvoltából
Mit csináltál Angliában?
Cs.Sz.: Érdekelt a téma, sokan elmentek a személyes környezetemből is, gondoltam kimegyek, megnézem mi történik velük. Több mint egy hónapot töltöttem Brightonban. Előzőleg a Reményfutam című – szintén migrációval foglalkozó – festészeti kiállításom után meghívtak a rádióba, egy szociológussal közös beszélgetésre. Ott hallottam, és elkezdte mozgatni a fantáziámat, hogy Brightonban alakul, a város arányait tekintve, az egyik legnagyobb magyar kolónia. Hangulata nagyjából a húszas évekbeli New Jersey-nek felel meg, szigetszerűen csoportosulnak ott a magyarok. Brighton tradicionális üdülőváros, egy nyári szezon alatt hat millió ember fordul meg ott, kiszolgálásukhoz kell a munkaerő. Az olimpia idején Brightonban még nagyobb volt a magyar jelenlét, mert lézetik egy ingázó réteg is, amely csak akkor utazik ki, amikor van munka, s azonnal hazajön, ha megszűnik a lehetőség, mert drágább volna ottmaradni. Élményszerzés céljából utaztam Brightonba, nem ismertem senkit, gondoltam, majd a helyszínen alakulnak kapcsolatok. Így is lett. A Job Centerben azonnal magyar hangokat hallottam : “ Ezt kell majd mondani, ha kérdezik, én meg majd ezt fogom …” Ültem a széken és füleltem a mellettem várakozó családok egymás közti beszélgetéseire. Nagy feszültségek vannak ilyenkor, ezek komoly élethelyzetek. A kiállítás címét is Brightonnak köszönhetem, egy helyi public art alkotás szövege. Jól érzékelteti, milyen óriási reményekkel érkeznek a bevándorlók, hogy aztán így vagy úgy, de zömmel csalódjanak végül.
Könnyen befogadtak?
Cs.Sz.: Nehezen hitték el a státuszomat, miszerint művészként mentem inspirálódni. Gyanús voltam, nem értették mit keresek ott, valami nem igazi dolog ez a képzőművészkedés. Akadt, akinek meggyőződése szerint engem Orbán Viktor küldött, derítsem ki megadóztatásuk lehetséges formáit. Indulás előtt betettem a csomagomba a sok éve nem használt felszerelésemet, amivel egyetemista koromban a Balatonnál portréztam. Ez már érthetőbb tevékenység volt. Hivatalos engedélyt kértem, aminek birtokában kiülhettem a tengerpartra portrékat rajzolni, de adózási okokból nem kérhettem érte pénzt. Ebből is probléma lett persze, sokan jöttek, körbeálltak, és a sokadik kínos jelent után, amikor nem fogadtam el fizetséget, egy angol férfi elmagyarázta, ez így nem jó, az angol kereskedőnép, a szemükben mindennek ára van.
Miben segített neked ez a brightoni tanulmányút?
Cs.Sz.: A motivációk mélyebb megértésében. Láttam, mekkora energiák szabadulnak fel a régi élet felszámolásakor. Az elején mindenki szabadnak érzi magát, tele reményekkel és bizakodással, azzal a hittel, hogy most aztán bármi megtörténhet és valami jó jön ki a végén. A sikerélmény, hogy képesek elindulni a nulláról, ad egy nagy kezdeti lendületet, mintha nagyobb teljesítményre lennének képesek, jobb emberekké válnának, mint korábban. Később persze ez elmúlik vagy árnyalódik, jön az árnyoldala is a dolognak. Ez csak ott vált átélhetővé számomra.
Beállítás, 2013, vegyes technika – részlet. A Molnár Ani Galéria jóvoltából
Pécsett végeztél, a mesteriskolában Konkoly Gyula tanítványa voltál. Nemrégen láttam egy kiállítást pécsi és budapesti végzősök munkáiból és szembeötlő volt, mennyire látszik, ki hová járt. Ez így volt a ti időtökben is?
Cs.Sz.: Valóban, akkor is látszott, amikor én végeztem, de szerintem az idő múlásával ez elhalványul. A mesteriskola festő szakának első évfolyamába jártam, 1991-től, nekünk nagyon jó lehetőségeink voltak. Keserü Ilona, a pécsi közélet nagyhatású és befolyásos művészeként megszerzett egy szép századfordulós épületet, ahol korábban a pécsi szénbánya irodái voltak, még korábban pedig a Dunai Gőzhajózási Társaságé. Önálló, tágas, világos műtermeink voltak, a Pécsi Dohánygyár szponzorálta a mesteriskolát. Konkoly Gyulához kerültem, aki egy évvel korábban jött haza – egy rövidebb stockholmi kitérő után – több évtizedes párizsi tartózkodásából, a legfrissebb, legaktuálisabb dolgokat tudta nekünk hatamas energiával átadni. Ittam a szavait, nagy hatással volt rám a gesztusfestészet, amit mutatott nekünk. Az volt az elve, hogy az 50-es évek képzőművészetében minden addigi információ koncentrálódott, majd onnan utána szétterjedt – mint egy fizikai jelenséget, úgy magyarázta ezt, ahogy a fény szóródni kezd. Úgy érezte, nekünk meg kell tanulni azt a fajta képzőművészeti hozzáállást, a festészetnek azon irányait, amelyek akkor voltak érvényben, mert abból fogunk tudni a továbbiakban táplálkozni, felépíteni az aktuális képzőművészetet és a saját arcunkat. Példákon keresztül tanított. Egyszer azt a feladatot adta, próbáljunk a vásznon olyan ecsetnyomot hagyni, vonalat húzni, ami nem szándékolt. Nem direkt. Őrületesen nehéz egy olyan fiatalnak, aki előtte komoly stúdiumokat végzett, hosszú évekig tanult rajzolni, arra trenírozták, a lehető legpontosabban lemásolja a realitást és átültesse a síkba. Ehhez képest véletlenszerű gesztust csinálni az embernek az izomzatából, a testfelépítéséből kiindulva, nehéz feladat. Tulajdonképpen ez a tasizmus, a foltfestés, a gesztusfestészet vezetett nálam a véletlen vizsgálatához.
A cikk lejjebb folytatódik.