Az 1960-as évek végi budapesti avantgárd egyik jól ismert alakja volt. Írt, valamint dolgozott Halász Péter és társulata előadásaiban. Majd 1972-ben elhagyta Magyarországot. Jeruzsálem, Párizs, Antwerpen, New York voltak élete színterei. Váltott, de ahogy mondja, nem hagyta el a művészetet, mint ahogy az sem őt. Halász Péter visszatérése előtt, amikor a Squat Theatre maradékaival először szerepelt újra Budapesten, a Petőfi Csarnokban zajlott előadásukban Lajtai A felső út, a tisztás, az alsóút és a szakadék című lélegzetelállító verse – szövege? – hangzott el, ami maga az emléktorlódás.
„Majd a tisztáson! és a szanatórium
és az az emlékezetes szakadék között
szóval a szanatórium és az emlékezetes szakadék között
azon a vékony fákkal benőtt tisztáson”.
Irodalom és képzőművészet között mozgott, tíz éve visszaköltözött Magyarországra, ahol azóta több kiállítása volt. A Pető Fanni Galériában látható Helyreállítás című kiállítása apropóján beszélgettünk Lajtai Péterrel.
Lajtai Péter.
Fotók: a Pető Fanni Galéria jóvoltából
artPortal (aP): 1972-ben Halász Péterék társulatának egyik első lakásszínházi előadása nálad zajlott. Nem sokkal ezután hagytad el Magyarországot. Visszatérésed után az akkori, Tátra utcai lakásodban kiállítást szerveztél, melynek a későbbiekben nem lett folytatása. Jelenlegi otthonodat eleve úgy alakítottad át, hogy az kiállítások s egyéb kulturális események színtere lehessen. Mit jelent számodra ez a fajta, az életet és a művészetet, az intimet és a közösségit egy helyre összehozó tér?
Lajtai Péter (L.P.):Ezek a terek mindig másról szólnak. Halász Péterhez bensőséges barátság fűzött, mintha bátyám lett volna. Szobaszínháza, miután a zuglói Kassák Klubból kirúgtak bennünket, szüleim Katona József utcai lakásában indult meg. Ezután lett a helyszín a közismert Dohány utcai lakás. Három évtized után, 2004-ben jöttem vissza Magyarországra. Az említett Tátra utcában, ahol akkor laktam, korai képzőművészeti munkáimat helyeztem a falakra. Akkor tetszettek, meg akartam mutatni a barátaimnak is. Ez 2007-ben volt, ennek később nem lett folytatása.
aP: Az akkori kiállítást hazajöveteled, az újrakezdés motiválta?
L.P.: A pályamódosításomról hírt akartam adni barátaimnak. Túl korán történt. A lakás pedig kicsi volt ahhoz, hogy többeket befogadó összművészeti helyszínné váljon.
aP: Korábbi életed az íráshoz, a színházhoz kötött. Majd váltottál: képzőművészettel, fotóval kezdtél foglalkozni. Teljesen mindegy, milyen művészeti ágban, milyen anyagra dolgozol, számodra igazából a struktúra a fontos?
L.P.: Tizennyolc évesen kezdtem írni, verset, verses prózát. De visszatekintve nem annyira az írás, inkább a bennem meglévő alkotói logika motivált. Szöveg, színház vagy kép, mindhárom nagyon közel áll hozzám, de talán a kép az, amelyikben a látásmódom legjobban kifejeződik.
aP: Úgy tűnik, hosszú folyamat érlelte a váltást. Mennyiben hatott képzőművészeti munkáidra a magyarországi hetvenes évek, Halász Péter színháza, ahol a színház, a költészet és képzőművészet együttesen hozta létre az előadásokat? Vagy Antwerpen, Párizs, New York sokkszerűen ható világa? New Yorkban galériád volt, s fantasztikus műtárgyak fordultak meg nálad.
L.P.: Már egész fiatalon kiderült a művészethez való egyszerre alázatos és progresszív viszonyom. Erdély Miklós, aki a hetvenes évek legelején protektorom volt, így mutatott be egyszer egy társaságban: „Jól nézzétek meg ezt a gyereket, ő egyszerre alázatos és radikális.” Miklós meglátása meseszerűen igazolódott, valóban alázattal fordulok a művészet felé, ugyanakkor azzal a határozott szándékkal, hogy hozzátegyek valamit az elődökhöz. Minden generáció feladata, hogy meghaladja, ne másolja őket. Igaz, hosszú ideig nem foglalkoztam művészettel, de ekkor is művészet-közeli megélhetést választottam; francia és belga divatmárkáknak terveztem női felsőruházati kollekciókat. Majd kortárs művészeti galériát nyitottam Antwerpenben, később New Yorkban és Párizsban. Amikor lehetőségem lett, ott folytattam, ahol huszonkét évesen abbahagytam. Nem gondolom, hogy a közben eltelt három évtizedben elhagytam volna a művészetet, ahogy ő se engem.
aP: Hosszú ideig éltél vallásos környezetben. A vallás alázatot követel. Műveid nagy részében, ahogy a mostani kiállításon is, ennek élményei jelennek meg, szűrődnek át. Az ábrázolás egyúttal továbblépés korábbi életedből?
L.P.: Volt egy mesterem, aki azt mondta, a vallás, a mesterség vagy a főállású apaság teheti emberré a férfit. Mindhárom utat végigjártam. Amit volt mesterem szavaiból megtanultam, mindegy, hogy a vallást vagy a mesterséget választjuk, a lényeg, tanuljunk alázattal, legyünk alaposak, törekedjünk a meghaladásra.
aP: Elhagytad a vallásos közösséget, de a zsidó vallás jelképei, az imasál, a pászka folyamatosan megjelennek munkáidban. Ezek a tárgyak a szakralitást hordozzák nálad?
L.P.: Kevés dolog kapott olyan elutasítást a későbbi korok bíráitól, mint a zsidó filozófia. De ugyanilyen kevés dolog hatott ilyen döntően, és termékenyítette meg ilyen alaposan a keresztény gondolkodást, mint a zsidó filozófia. Az eredmény egy fantasztikus szellemi képződmény lett; a zsidó-keresztény kultúra. A kortárs képzőművészet többnyire kerüli a vallási témát. Amit ebből mégis ábrázol, az a vallás szociográfiája vagy politikai dimenziója. Én a vallás filozófiáját, misztériumát, humanizmusát ábrázolom, ami számomra nem kis feladat.
aP: Közel kell menni a képekhez ahhoz, hogy látszódjék, nem kortárs festményeket, hanem ruhadarabokból, szövetekből, műanyagból és szemétzacskókból született kompozíciókat látunk. Ilyen az a fotóalapú képsorozat is, ahol a pászka hatalmas méretre felnagyított felvételeit helyezted a kompozícióba.Megfér egymás mellett a kegytárgy s a vele való “játék”?
L.P.: Munkáim nagyobb része nem szent dolgokkal, az emberrel, környezetével, az emberi ösztönökkel foglalkozik. Vannak munkáim, ahol előszeretettel használok kegytárgyakat. Nem a szakralitást hordozzák,emberi érzést és tartalmat fejezek ki velük. Célom is, hiszen a kortárs képzőművészet nem csak a mindenki által jól ismert egyetemes ikonok nyelvén szólhat. Nálam ezek használata nem a szakrális-szekuláris szokásos játszmája, hanem a kortárs nyelvi eszközök gyarapítása. A pászka kegytárgy, fogyasztása szakrális esemény. De mi látszik a képen? Hetven fényképen hetven pászka, némelyikük töredezett, hiányos, van, amelyik megégett. A pászka fekete lapon fekszik, így a hiányzó vagy megégett részek feketék. Malevics jól ismert Fekete négyzete alapján a kép közepére, azonos helyre és méretben fekete négyzetet tettem. Ez a hetven fekete négyzet azt jelenti, hogy egy külső kényszer foglalja el a kép közepét. A törött, megégett pászkák feketesége minden elem esetében sajátos és egyéni. Így egymás mellé kerül a kényszerítő szabály, a fekete négyzet, és az individuum egyedisége, a törés és égettség. Vajon melyik hatása erősebb? Gondolhatnánk, hogy a kikényszerített szabályosság a meghatározóbb az individuum szabálytalanságával szemben. A képen az egyedi szabálytalansága fölényesen uralkodik a kényszeresen uniformizált fölött. A szakrálisnak vélt pászkát használtuk egy profán megfigyelés bizonyítására. Így került át a pászka a szakrálisból a kortárs kultúra nyelvezetébe. Ezt eredménynek tartom.
aP: Ha továbbgondolom ezt és több más képedet, megint csak életed történéseit látom bennük. 1972-es emigrációd az egyén válasza volt az akkori hatalomnak. A kiállítás egyik fő alkotása az a mű, ahol a néző számára megfejtendő számokban, mint személyi igazolvány száma, városok irányítószámai, születési dátumok, gyermekeid száma, – beszélsz életedről. A hatalom természete, az egyén és a hatalom viszonya központi helyet foglal el gondolkodásodban, művészetedben?
L.P.: Nem a hatalom természete érdekel, a vele való visszaélés, annak következményei bántanak. Szomorú, visszatérő gond helytől, időtől függetlenül. A Teljes személyes vonalkódom című munkám négy nagy méretű elemből áll: a bal felső az életem eseményeit mutatja, míg az alatta lévő a köztörténetnek olyan eseményeit, amelyek befolyásolták az életem. A jobb felső rész munkásságom alapvető gondolatait, témáit, filozófiáját meséli el, alatta azok a képzőművészeti források, amelyek erősen hatottak a munkáimra. A német expresszionizmus máig nagy hatással van rám csakúgy, mint a kubizmus. Talán ennek van a legfontosabb szerepe az izmusok korából, elfogadtatta az irracionális látást, hogy az igazodás kényszere nélkül úgy ábrázolhatok valamit, ahogy akarok. Nem kötelező a természetet utánoznom. Ezzel talált vissza az ábrázoló művészet az élethez, amely a maga véletlenjeivel, kiszámíthatatlanságaival, gyakori irracionalitásával lep meg minket nap-nap után. Ehhez nagyon hasonlít az Expresszív német erdő egy évszázaddal későbbcímű munkám. A német expresszionista festők már az I. világháború előtt előszeretettel ábrázolták feldúltnak, csúnyának és szenvedőnek a természetet. Ha most ugrunk száz rossz évet, mit látunk? Hogy a XX. század háborúi, forradalmai, szenvedése és pusztítása embertelen volt. Az expresszionisták soha nem festettek volna ennyi borzalmat egy képre, mint amennyit a század egyszerű embere produkált. Ezért ezen a munkámon egy expresszív erdő látható, amelyet azonban a történelem szörnyű árnyai, karcai és borzalmai festenek sötétté több ezer kis vonallal. Minden borzalmat egy vonallal jeleztem, s megszámlálhatatlanul sok lett.
aP: Korai képzőművészeti munkáidban a digitális fotó lehetőségeit kerested. Hatalmas méretű képeket kasíroztál fel nagyméretű fém anyagokra. A fotó speciális látásmódra ad lehetőséget. Hogyan alkalmazod, mit jelent műveidben ennek a használata? Ma is fontos neked a fotó, vagy más anyagok váltak hangsúlyossá?
L.P.: A fotó a valóság. A dokumentálás világából lépett a képzőművészet világába. Én nem használom a fénykép valóságtartalmát. Azon mesterkedek, hogy egyszerre több egymás feletti réteget, azok eltérő tartalmát mutassam meg. Együttállásuk gazdagítja, többértelművé teszi a végeredményt. Egyre kevesebb digitális anyagot használok. Olyan matériák felé fordultam, amelyeket szinte észrevétlenül használunk, nem tulajdonítva nekik jelentőséget, holott ugyanúgy alkalmasak a legmélyebb emberi összefüggések ábrázolására, mint a kegytárgyak. Így kerül a műanyag, a fa, a csomagolópapír, a steril hulladék a munkáimra. Ezt a szemetet, mely elborít minket, jól ismerjük. Nagyon friss élmény az egész Európát érintő menekültkérdés. Milliók járnak ma járatlan utakon, műanyagba öltözve, szemetelve, motyójukat cipelve. Ki innen, ki onnan menekül, jobbat szeretne. Számomra ezt az emberi drámát legjobban a műanyag és a szemét jellemzi.
Nyitókép: The Tree of the Knowledge of Good & Evil No.1, 2014, (1424-0174-48), 294×694 cm. Lambda print
Photo: peterlajtai.com
