Dezső Tamás: Hipotézis: Levél minden, Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ, 2022. szeptember 22.–2023. március 12.
Minden levél; minden egy közös eredőből indul ki és tér vissza, miközben minden egyes levél-egyed egy adott individuum, egyszeri és megismételhetetlen. A két különböző forrásból – Goethe és Leibniz szövegeiből kölcsönzött – összevont állítás egymásnak látszólag ellentmondó töredékei a rész-egész metszetében futnak össze. Egyek vagyunk, egy közös rendszer genetikailag szinte azonos elemei, mégis cáfolhatatlanul egyediek. Hasonló módon helyezi górcső alá Dezső Tamás Hipotézis: Levél minden című kiállítása önmagunk és a világhoz való viszonyunk természeten keresztüli vizsgálatát: hol az egyénen keresztül halad az univerzum felé, hol pedig az univerzum, a közös többszörös halmazán keresztül rajzolódik ki az individuum. Az ontológiai fókusz látszólag a természetre, a növényekre tevődik át, mégis, ember és levél mintha felcserélhetőek lennének.
A térbe belépve egy fekete háttérből kiemelkedő triptichon fogad minket. A mikroszkopikus világ egy-egy eleme fogja közre a Campo del Cielo meteoritmetszet egy darabját. A 4.5 milliárd éves égi jelenség fizikai valójában találkozik össze parányfürkészek mikroszkóp-metszetekről készített fotóival – szándékoltan meghagyva a képen a metszetekre rakódott, az adott kontextusban csillagképpé váló porszemeket. (Az az abszurditás pedig, hogy a világ legősibb meteoritjának darabjai könnyedén megvásárolhatóak bárki számára, egy külön értekezést is megérdemelne.) A parányfürkészek szabad szemmel nem érzékelhetőek, méretük 0.15 és 1 mm közé tehető, tömegük nem éri el a 0.03 milligrammot, így ők a világ legkisebb rovarai. A fotográfia médiumának köszönhető léptékváltás egy szintre emeli a Naprendszerrel egyidős, tükörfelületűre csiszolt meteorit metszetet a fürkészek lenyomatával, vizuális és időbeli oximoron: a makró világ találkozása 4.5 milliárd évvel. A képhármas direkt kisbetűvel írt címe (inderwelt) utalás (és egyben sűrítés) Martin Heidegger világban-benne-lét (In-der-Welt-sein) fogalmára, illetve a Lét és Időben felvázolt emberközpontú, az ember relációjában kibomló világképre. A heideggeri szemlélet, ahol a kalapács ontológiája az emberi cselekvés által válik értelmezhetővé, sok szempontból (valóban) nem állítható még párhuzamba sem a mai poszthumán korszellemmel, ami a tárgyaknak, a nem emberi létezőknek is önálló létezést tulajdonít. Kérdés, hogy ebben a formában van-e létjogosultsága/értelme kivonatolni és ütköztetni a két (eredendően különböző) filozófiai megközelítést és szempontrendszert?
A tárgyakat, a nem emberi entitásokat egyénként el/felismerő szemléletmód a kiállítás számos munkájában megjelenik finom, poétikus utalások képében, többek közt a Levél, a Sövény vagy az Erdő – Utókép című sorozatokban. Nem látjuk a fától az erdőt, illetve ez esetben éppen fordítva. Az erdő fogalma magába zárja az egyes fákat és az őt alkotó további élőlényeket; sövény alatt sem adott bokrok összességét értjük, hanem egy összefoglaló entitást. Ahogy azt a kiállítás (sok esetben csak QR-kódon keresztül elérhető, és emiatt könnyen figyelmen kívül hagyott) műleírásai is felvetik, jelenlévőségük állandónak tűnik, miközben az őket alkotó egyedek folyamatos változásban vannak, részeik, atomjaik ritmikusan cserélődnek és fordulnak át egymásba. Amit mi az emberi léptékünkből megfigyelve adottnak és stagnálónak vélünk, ott valójában az élet és elmúlás ciklikus körforgása zajlik. Hasonló gondolatfelütéssel kezdődik Dorianne Laux, amerikai költő Cello című verse is: „Amikor egy halott fa kidől az erdőben, gyakran egy élő fa karjaiba esik.” Itt (lenne) az ideje, hogy az emberi időpercepció átadja helyét a természetinek.
Az idő, a ciklikusság szinte az összes kiállításon szereplő munkában fellelhető, a munkák az idő egy valamely formában kimetszett lenyomatává válnak. A lenyomatok pedig túlmutatnak az emberi mérce által közrefogott, átlagos nyolcvan éven, a hozzájuk kapcsolódó számadatok absztrakt jelzőkké válnak: több száz éves tiszafa, 4.5 milliárd éves meteorit, 400 millió éve kifejlődött zsurló, mikroszkóp lemezeken rögzített több száz éves metszetek, 60 millió éve megkövesedett levelek. Az utóbbi objektumot két egyszerű rajz egészíti ki, amiket Dezső Tamás negyven év különbséggel készített. Az első levélportré a művész négy éves kori önmagának a kézjegyét viseli, mely párba állítva szerepel egy szintén általa, viszont negyven évvel később készített rajzzal. A két rajz első ránézésre elbújik a kiállítás többi, impozánsan kivitelezett műtárgya mellett, pedig sűrítetten van bennük jelen az identitás állandóságát boncoló, a kurátori szövegben is elhangzó kérdés: vajon ugyanazok a személyek vagyunk-e életünk során? Megegyezik-e jelenkori személyiségünk az ötéves önmagunkkal? Mennyi az átfedés a „két” alkotó között, akik négy évtized eltéréssel megkísérlik ugyanazt a képet elkészíteni? Joshua Rothman Becoming You című cikkében a gyermekkori önmagunkkal való azonosulás kérdéskörét járja körbe, összevetve különböző pszichológiai tanulmányokat és irodalmi vonatkozásokat. Az egyik említett tanulmány a viharrendszerekhez hasonlítja az embert. Eszerint a rendszeren belüli minden egyes viharnak megvan a maga útja és dinamikája, miközben a jövője a légkör és a táj számos elemétől is függ.
Az állhatatosság kertje című installációban jelenik meg legerősebben az emberi és növényi időmérték különbözősége. Tizenöt darab metronóm, pendulumjukon egy-egy 19. századi herbáriumból származó növényt tartva hol kaotikus, hol összehangolt ritmusban üti a ritmust. Illetve ütné. A kiállítás többszöri látogatása során is egy csendes, egy helyben álló metronómrendszer fogadott, ezáltal egy másik interpretációba helyezve a kinetikus mozgásuk révén szinkronba kerülő zenei segédeszközöket. A ritmikus zaj hiánya, a képpé merevedett metronóm-installáció látszólagos nyugalma és finom esztétikussága elkerülhetetlenül veti fel – saját, genetikailag kódolt időbeli behatároltságunkon túl – a természet állandóságának törékenységét. Bár a kiállítás direkt módon nem utal a mindennapjainkat is régóta átható klímahelyzetre és az előrevetített katasztrófá(k)ra, nehéz az egy helyben álló metronómok hallgatását nem egy fenyegető és figyelmeztető csendként értelmezni. Kérdés, hogy modern kori magunkat háttérbe szorítva, vajon újraindítható-e ez a kinetikus összhang?
Borítókép: Kiss Imre / Capa Központ
