Schmal Károly: Szabálytalan rend
Győr, Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum – Esterházy-palota
június 2-ig
Schmal Károly munkáival kapcsolatban sokat és sokan írtak már annak kétarcúságot egységgé formálni képes jellemzőiről: a rend és a káosz, a törvény és a véletlen, az objektív-tárgyias és a költői-személyes egymást áthatni, egymáshoz alakítani képes természetéről. Kiállítása kapcsán ezúttal itt egy másik, talán kevesebb figyelmet kapott, de az életmű egésze szempontjából lényeges kérdés: művészetének a színekhez való viszonya kerül szóba.
Goethe azt írja a Színtanban, hogy „…az emberek a művészetben mindenkor ösztönösen törekedtek a színre”. (865§) Schmal azonban rendkívül takarékosan bánik a színekkel; műveinek nagy része alapjában véve fekete-fehér, és leginkább a szürkék gazdag árnyalataira épül. A mégis felbukkanó, többnyire visszafogott tónusú és erejű színek ebben a közegben jelennek meg epizódszerűen, de kitüntetett pillanatokban.
A fekete-fehérben tartott munkák nem jelentik azt, hogy alkotójuk – ahogy mondani szokás – „fekete-fehérben látja a világot”. És azt sem állíthatjuk, hogy itt valamiféle aszkézisről lenne szó, inkább – ahogy Veszelszky Béla jellemezte Mondrian derékszögeit – ez is egy „nagy lemondás”, az egyik a 20. század „nagy lemondásai” közül.
A Schmal-féle „nagy lemondás” – pályája kezdetén – benne volt a kor, a hetvenes évek levegőjében. Gondoljunk csak rokon szellemben alkotó pályatársai: Baranyay András és Türk Péter – nemcsak a színek takarékos alkalmazása terén – rokon vonásokat mutató életművére. A fekete-fehér kép a képzőművészek által ekkor újra felfedezett fényképezésből származott, és több volt atmoszféránál vagy hangulatnál: a hagyományos médiumok kritikájaként jelentkezett. A konceptuális fotóhasználat alapvetően megváltoztatta a művészetről való gondolkodást és a korszak képfelfogását. A konceptuális fotó pedig – néhány, elenyésző kisebbségben lévő példától eltekintve – fekete-fehér, mert fogalmisága és a lényegkeresés logikája nem igényelte, sőt olykor el is utasította a Goethe-féle ösztönös, profán színességet.
Schmal esetében a fekete-fehér színkarakter különösen alkalmasnak bizonyult a számára döntő jelentőségű fény–árnyék-hatások és a velük óhatatlanul felmerülő, de sohasem manifeszt szimbolikus tartalmak megjelenítésére. A fény és az árnyék térképző ereje megmozgatott felületű síkplasztikáin (vagy másképpen fogalmazva: plasztikus képein) és objektjein is érvényesül.
A kezdetben revelációként és a formaadás körülményessége alól felszabadítóan ható, szikár, önreflexív természetű koncept art ortodox formájában azonban alig egy évtized alatt „levitézlett” – ezt Erdély Miklós, a hazai konceptualizmus kulcsfigurája írta, és ő is a „lemondás” kifejezést használta: levitézlett, „mert túlságosan lemondott az érzéki, a közvetlen, a totális hatásról, amit a kommunikációban a művészet mindig is igénybe vett”.
A koncept gondolatisága és önreflexív természete azonban nem múlt el nyomtalanul; ellenkezőleg: a koncept után többé már nem lehetett ugyanolyan „ártatlan” festői szemmel tekinteni a művészetre és rajta keresztül a világra, mint előtte. Schmal művei máig ezt a konceptuális-reflexív karaktert mutatják, de a „nagy lemondás” ellenére – vagy azzal együtt – már indulásakor, a hetvenes évek fotómunkáin is megnyitotta képeit az érzéki dimenziók előtt. Úgy, mint amikor két kéz: az egyik jobbról, a másik balról ragadja meg ugyanazt a dolgot.
Schmal Károlynak van egy kétrészes munkája 1990-ből; a 105×75 centiméteres lapok címe: Minden megvan. Ez az egyik legszebb, kötetcímadó Ottlik-novella címe is. Véletlen egybeesés? Nem kérdeztem meg; újra elolvasva találtam a szövegben valamit, ami – szerintem – pontosan a pálya negyven évét áttekintő kiállításra érvényes. Már maga a cím is ide illik: hiszen nemcsak a termekben összegyűjtve-kiválogatva, hanem Schmal művészetében is „minden megvan” – a kezdetektől megőrizve és folytonosan át- és újjá értékelve. De mi is ez a „minden”?
A novellában Jacobi, a híres hegedűművész negyven év után tér haza koncertezni szülővárosába. Addig ide-oda utazgatva, mint Ottlik írja: „az angyaloknak kémkedett az emberi világban”, és most, a gyerekkorából ismerős kapualjban keres valamit – hogy mit, az számára sem egészen világos. Végül egy közönséges, de a homályos emlékeit bizonyossággá változtató kő láttán hirtelen ráébred a teremtés egyszerű és teljes mivoltára; arra, hogy be kell érnie „a pillanat megfogható parányi részecskéivel”. És ez nem veszteség, hanem ellenkezőleg: nyereség, mert éppen az apró, valóságos és igaz momentumokat megragadva élhető át, „lehet meg” a „minden”.
Így, „a maga néven nevezhetőség előtti teljességében, egyszerűségében” áll előttünk ez a „minden” Schmal Károly képein is.
Nyitókép: Schmal Károly: Barna, 2018, papír, akvarell, 48×63 cm. Fotó: Schmal Fülöp
