A kapolcsi 51-es körzetben „Minden nap szép nap” címmel rendezett kiállítást Galántai György az idei Művészetek Völgye Fesztiválhoz kapcsolódóan. Az Artpool Művészetkutató Központ nyári kitelepülésén a fluxus szellemiségét idéző helyspecifikus installációkat, hangszobrokat, kultikus tárgyakat is bemutató kiállítással Galántai célja a látogatók rutinszerű fesztiválozásból való kizökkentése, a művészetről való közös gondolkodás ösztönzése volt. A képzőművész-kurátor Artpool alapítót, az egykori Balatonboglári Kápolnaműterem szervezőjét a kiállítás koncepciójának hátteréről, a művészet lehetséges feladatairól, az avantgárd továbbéléséről kérdeztük.
Barkóczi Flóra (BF): Az idei kapolcsi kiállítás kiindulási pontját egy John Cage-től vett idézet jelenti: „Minden nap szép nap”. A korábbi kiállítások esetében is gyakori volt, hogy egy-egy életmű fókuszált hivatkozási pontot jelentett. Milyen módon születik meg benned a döntés az adott év programjáról és a hozzá kapcsolódó keretek kialakításáról?
Galántai György (GGY): Mindig bennem van, és magamból bányászom ki, hogy mi lesz a következő. Nekem nem elméleti hivatkozásaim vannak, hanem gyakorlatiak. De amit mondok, az elméletivé tehető, de nem úgy, mint az elméleti szövegek. Viszont az anyaghoz való kapcsolódás mindig jelen van. Rendszer mindig van.
BF: Idén 40 éves az Artpool, ami a kapolcsi kiállítás számára is apropót adhatott a visszatekintésre. Szempont volt-e ez is a koncepció kialakításakor?
GGY: Alapvetően nem a 40 év megjelenítéséről van szó, az inkább hommage, hivatkozási alap, amivel jelezzük, hogy már 40 éve foglalkozunk a témával. Az 51-es körzet viszont csak 2016-ban indult, tehát ez a negyedik alkalom. A tavalyi, 2018-as évből csak néhány dolog van most itt a kriptában, a pincében. A tavalyi Halász Péter Újságszínházáról szólt. A tavaly előtti a Semmiről, amit Tót Endre 80-adik születésnapja inspirált. Ez, ahogy az idei John Cage, csak azért kell, hogy legyen valami, ahonnan kiindulunk, amire felépítjük a szempontunkat. Meghatározóak ezek a kiindulási pontok de csak pontok. Olyanok, mint a születés pontja. Minden, ami valahonnan keletkezik, az egy zéró ponttól jön. Az ideinek John Cage a zéró pontja.
BF: John Cage mellett számos más művésztől, filozófustól, közéleti személytől, stb. olvashatunk idézeteket a helyszínen. Fontos neked, hogy kik a választott szerzők?
GGY: Az idézetek nagyrészt a két évvel ezelőtti „Semmi” kiállításról vannak. A szerzők sosem fontosak, a szöveg a fontos. Az idézeteket a weben találom, úgy, hogy beírom a keresőbe, hogy „semmi”. Ez a válogatás úgy jött létre, hogy egy csomó találatot kiprinteltem és odaadtam az artpoolosoknak, hogy mindenki jelölje be, amelyiket jónak gondolja. Ekkor még nem volt eldöntve, hogy mi lesz ezekből – kis cédula, vagy nagy tábla. A mennyiség sem volt eldöntve. A választás tetszés szintű volt.
BF: Nagy hangsúly van idén a hangműveken is. Hanganyagok jelenléte mióta jellemző a kapolcsi kiállításokon?
GGY: Összesen 13 hanghelyszín van. Ez először 3 éve jött be. Először hangkultúráknak, majd hangdíszleteknek neveztem, most hangháttereknek hívom őket. A Halász-féle hangdíszletek esetében például a műemlék budiból Beethoven tíz szimfóniája hallatszott. A 13 helyszín változatlan azóta. A hangkultúrák esetében azt gondoltam, hogy minél többféle zene kell legyen. Amikor először megláttam, a kapolcsi vásárról az volt az impresszióm, hogy olyan, mint ami a nápolyi piacon megy: ott minden standon saját zene szólt. Arab, török, mindenféle zene, amit az árusok szeretnek. Ez nekem akkor, 1968-ban olyan zenei élményt jelentett, amiből rájöttem, hogy a zene maga a sokféleség. Mintha mindegyik zene, és így mindegyik árus egy másik ország lett volna. Mélyen bennem maradt ez az élmény, és ez jött itt elő. A nápolyi élmény úgy maradt meg bennem, hogy ezt meg kell csinálnom. Ha önmagát keresi az ember, akkor a gyerekkorát találja meg. Ezek az élmények elő akarnak jönni, és elő kell hozni őket, mert ha nem hozzuk elő, akkor romboljuk magunkat. Az első hangkultúrás kiállításon még a pincét nem használtuk. Idén saját hangszobraimat is kiállítottam, melyeket szobraimat korábban nem akartam kiállítani, mert nem akartam magamat bemutatni. Ez most azzal különbözik a többitől, hogy itt összekapcsolódnak a dolgok egymással. Rendszerben vannak együtt.
BF: A hanganyagok hogyan kapcsolódnak a kiindulást jelentő mottóhoz?
GGY: A hangok nem konceptuálisan, hanem valóságosan John Cage-hez kapcsolódnak. Ebbe a vonulatba beletartozik Stockhausen, és Xenakis is. Akik közel egy generáció voltak. John Cage volt az elindítója, hullámként ment végig a zenében. Cage először is eljött Európába, majd hálózatosan alakultak a dolgok. Hasonlóan ahhoz, ahogy Duchamp, aki francia volt és itt részt vett a dada mozgalomban, majd átment Amerikába, és ott egy vadonatúj irányzatot hozott létre. Cage is Duchamp-ra hivatkozik. Fiatal koromban úgy gondoltam erre, hogy John Cage és Duchamp viszonya olyan, mint Jézus Krisztus és Pál apostol viszonya. Jézus Krisztus is megtette a magáét, majd keresztre feszítették. Bár Duchamp-t nem feszítették keresztre, de ő is megtette amit kellett, majd jött John Cage, aki mint Pál apostol, úgy járta be a világot. A fluxus is John Cage-re hivatkozik, például Ben Vautier – akit itt is kiállítunk – azt mondja, hogy amerre John Cage járt, mindenhol követőket hagyott maga után. Mindenki mindenkit ismert. Mivel itt az 51-es körzetben mindenki nem lehet itt, törekedtem arra, hogy egyszerű is legyen és érthető, magyarázható. Ezért választottam ezt a néhány embert.
BF: Mégis szétválik, hogy a hanganyagok egy részében a tartalom, más részében a hangzás a fontos.
GGY: Volt olyan év, mikor csak a hangzás volt fontos és szöveg nem volt. A szöveg akkor jött be, amikor tavalyelőtt már voltak a TEDx-esek, majd tavaly Halász Péterékkel is. A szövegek érdekesek hangként is, mivel nem írott, hanem hangzó anyagok. A szövegalapú dolgok erősítik az egyéb zenék karakterisztikáját. A zene nagyon emocionálisan működik, nem verbalizálható.
BF: Hasonló a hangszobrok üzenetéhez?
GGY: A szobrok úgy jelennek meg, hogy minden szobor kapcsolatban van a talppal, ami a kommunikációt jelenti. Idén készült két talpas zászló is, melyek egy korábbi munkám evolúciós eredményei. A legkorábbi munkám fémből volt, van itt róla egy kis kép. Egy talp amire rács került, tehát bezárja azt, mint egy börtön, illetve a rácsra rálépő és felülről belenyomódó talp, ami a börtönt szétzúzza. Ez az első verzió. A következő pedig egy mail artos bélyegző lett. Ebből keletkezett a zászló is. Az eredeti elképzelést úgy tudtam megoldani a mail artban, hogy kézzel áthúztam a talpat, kitöröltem. Ahova eljutottam itt végül a két talppal, az a trikolor, mert az egyik zászló piros, másik zöld, fehér alapon. Visszatérően beleakadok a trikolorba, nem tudom miért, lehet, hogy mert 56-os voltam.
BF: Illetve a nemzetkérdéssel is sokat foglalkoztál.
GGY: Igen, sokszor, visszatérően foglalkoztam a nemzetkérdéssel is. A szimbolikával igyekszem bizonyítani valamit, amit verbálisan nem lehet. Vagyis, verbálisan sok mindent lehet, de ami vizuálisan jelenik meg, hogy a magyarok úgy döntöttek, lesz egy ilyen jelképük, mint ez a piros-fehér zöld zászló, és annak még a jelentését is törvénybe iktatták 1948-ban, ez azt jelenti, hogy a magyaroknak ez fontos. Nem csak a jelkép, hanem ugye tudjuk hogy a 19. században a nemzetek az identitásukat kívánták meghatározni, vizualizálni, mindenki zászlókat és himnuszokat csinált magának. Tehát a 19. század az identitás százada volt. A 21. század megintcsak az identitás százada, mert ez a vízöntő kor, vagyis az identitás kérdése.
Az én munkám és az Artpool munkája arról szól, hogy bizonyos kérdésekre választ találjunk a művészet eszközei által. Olyan kérdésekre, melyekre máshogy nem lehet választ találni.
Ahogyan minden tudományban keresik a választ a lét alapkérdéseire. A művészet sajátos helyzetben van. Az 51-es körzetet úgy kívántam beirányítani, és a jövőben is ez kéne feladata legyen, hogy keresse azokat a válaszadási módokat, melyek máshol nem tudnak megjelenni.
BF: Válaszkeresés?
GGY: Válaszkeresés de olyan módon, ami más eszközökkel már nem lehetséges. Mert a probléma az, hogy a művészet már annyira elfáradt, hogy díszítőművészetté vált. A művészet funkciója kezdetekben mágikus funkció, létértelmezés volt, ez a baralangrajzok esetében is látszik. Tehát a kezdetektől kijön, hogy mi a művészet feladata. A tempolomokban az ornamentika díszítőművészet, az ábrázolás pedig a tartalom és vallási ideák leképzése. A modern időkben új feladata van: amikor a vallások eltűnnek és az ideológiák eltűnnek, akkor mit kezd magával, ez itt a kérdés.
BF: A művészet feladatának határait feszegetik a Nagy Karcsi gyűjteményéből kiállított eszközök, szerszámok is…
GGY: Az itthagyott lapátgyűjteményt Nagy Karcsi családja, gondolom, értéktelennek tekintette. Én is tekinthettem volna annak, és akkor ez az installáció sincsen. Akkor találtuk ezeket a szerszámokat, mikor megvettük a házat Nagy Karcsi örököseitől, és ők itt hagyták őket. Én pedig ezen kezdtem gondolkozni, hogy mit csinálhatott ez a Nagy Karcsi, és egyáltalán mi oka volt rá, hogy összegyűjtse a szerszámokat. Az lehetett az oka, hogy járt nálam a konyhámban és elkapta a vírust. De nem szólt róla, halála után tudtam meg, nem csak szerszámokat, sokmindent elkezdett gyűjteni. A szerszámokban az is érdekes, hogy ezek már többnyire használhatatlanok, van, ami annyira el van kopva, hogy már semmire nem jó. De ők mégis használták. Amikor megláttam ezt a gyűjteményt beleszerettem. Az első bemutatókor, 2015-ben csak kiraktam őket egy falhoz. Most pedig John Cage-dzsel, a „Minden nap szép nappal” jött be.
BF: Meg kicsit Duchamp-mal.
GGY: Igen. De ez is dialógus, a szerszámok a molinóképekkel is beszélgetnek, amire nem gondoltam, csak most vettem észre később.
BF: A kapolcsi kiállításon a különböző hangrendszereken túl vetítések, videódokumentációk is nagy számban megjelennek – láthatóan fontos számodra a technológia funkcionális használata. Hogyan viszonyul ez ahhoz, amit a pár éve előkerült és itt bemutatott, a balatonboglári műteremről tudósító saarbrückeni TV riportjában említesz, vagyis hogy nektek mint a hetvenes évek avantgárd művészeinek a „gépek lázadásától” való eltávolodás is a célotok volt.
GGY: Ezt nem így gondolom és nem is én mondom, hanem a Szeift Béla, csak a riportban az engem mutató képsorok alá vágták. Ez részéről inkább reklámszöveg volt. Én dolgoztam, a tévések is csináltak, amit csináltak, a Szeift Béla meg élvezte, hogy ott vannak a TV-sek és beszélhet …
BF: Hogyan került a képbe Popper Péter, akinek Mesterkurzus című előadás-sorozatából összeállítottad a „Pszichomozit”?
GGY: Popper Péter határeset vallás és filozófia, vallás és tudomány, pszichológia között. A múlás esete. Vele szemben a másik oldalon a TEDx, csupa fiatalok. Ők ugyanúgy a létkérdésekre keresik a válaszokat, csak sokkal frissebbek. Azt gondoltam, így tudjuk érzékelni, mekkora nagy a különbség. A Popper Péter is jókat mond. Részben azért jött be, mert itt a kriptában megjelenik a kápolna is. Óriási ellentét van a vallásos ember és a nem vallásos ember között. Az agresszió sokszor a vallásos ember részéről áll fenn. Popper Péter azért is kellett ide, mert ezt az agressziót kell megoldani. Tehát sok az átjárás.
Az 51-es körzetben a jövőben is ezzel fogok foglalkozni, hogy hogyan lehet egymásnak ellent is mondó dolgokkal együtt élni. Például Xenakis és Stockhausen, elektronikus és zajzene ellentéte. Arra kéne törekedni, hogy az emberek a társadalomban is felismerjék ezeket a mintákat, és megtanuljanak együtt élni a határesetekkel, összefüggéseket keresni.
BF: A „kriptának” (a kiállítás egy pincehelyiségben lévő helyszíne – BF) milyen szerepe van idén?
GGY: A Happening a Kriptában Szabó Lászlóhoz (a Népszabadság újságírója volt a hetvenes években, 1973-ban rágalmazó cikket írt a balatonboglári Kápolnatárlatról – a szerk.) kapcsolódik. Tavaly kezdtem ezzel a Halász Péter-témát. Ami volt róluk, minden dokumentumot kiraktam, de abba nem került be sok minden más, ami miatt Balatonboglár elhíresült. Halászék csak egy fő motívum. Idén kis lapokat csináltam mindenkinek, aki szerepelt ott, ellátva életrajzzal, ezeket szembeállítva Szabó László mocskolódásaival. Meg lehet nézni, hogy ki milyen Kossuth-díjas művész lett. Az ifjabb generációt annyira elborzasztja a sztori, hogy el sem bírja olvasni. Ez a valóság.
BF: A Galántai Házban bemutatott dokumentációs anyag pedig kontextust kíván adni ennek az egésznek?
GGY: Igen, ez az idei találmányom, ami a holonnal kapcsolatos. A holonig jutottam. Azt mondom, hogy a holon több mint az intermédia. A holon fogalmát kellene használni művészeti szempontból (mint ahogy az intermédiát lehetett volna, csak az elcsúszott), a holon fogalma nem tud elcsúszni. Holonikus realizmusnak neveztem tavaly, de talán inkább holonikus realitásról beszélhetünk. Ebbe belefér minden, a valóság és a realitás is. A fluxus ideák is tovább építhetők ezzel.
BF: Hosszabb távon hogy látod, hova fejlődhet még a kapolcsi kiállítás?
GGY: Ha már nem leszek, az itteni helyszínből, akár mindkét házból szeretném, ha egy Galántai Múzeum lenne. Egy emlékmúzeum, hogy mindez ne felejtődjön el. De volt olyan ötletem is, hogy hívok egy kukásautót és elvitetek mindent. Ugye mint a Major János.
BF: Jelenleg inkább terjeszkedés figyelhető meg, az idei évben már az utcát is a kiállítás részeként használod…
GGY: Az 51-es körzetet jelölő utcát évek óta használtuk, de most már teljesen belaktuk. Nyolc – eredetileg a Ben térre készült – feliratos padot is kiraktunk, illetve két új utcanév táblát. Ezt nehéz és könnyű is elmagyarázni. Tehát a Holonikus út 1-től 0-ig tart, amikor lebontja magát az ember, a Holarchia tér pedig 0-tól 1-ig, amikor felépíti magát. Szerintem ez így gyönyörű, mintha nem is én gondoltam volna, el sem hiszem. Ez már egy új távlatot ad, várost fogunk tervezni. Az interneten fogok még tovább tájékozódni a holonikus rendszerről, sokan dolgoznak rajta.
BF: A következő év kiállítása tehát nulláról fog építkezni?
GGY: Nulláról nem kezdjük, hanem lebontjuk és felépítjük. Tehát vissza is jöhet például a Halász-színház, vagy bármi más a korábbi évekből. Az a biztos, hogy az idei évből elveszünk.
A nyitókép Kavecz Edina fotója
