Tito és én, vagy a délszláv háborúban szétlőtt belgrádi épületek és én. Az önéletrajzi emlékezet a saját magunk által megélt élmények emlékezete, míg a történelmi emlékezet történeti leírásokon keresztül jut el hozzánk. A történelem a múlt, melyhez nem fűz „szerves” kapcsolat – mely már nem képezi életünk fontos részét –, míg a kollektív emlékezet az az aktív múlt, mely alakítja identitásunkat.
Ez utóbbi, az aktív múlt foglalkoztatja Olja Triaska Stefanovicot saját történetének kereszttüzében, így sorozata kísérlet a közelmúlt és a jelen közötti személyes illeszkedések létrehozására. A nemzeti és nemzetközi politikai döntések emberi sorsok millióit forgatták fel fenekestől a dél-európai régióban. A háború és az etnikai konfliktusok nagy hatással voltak a Jugoszláviában született fotográfus életére is.
A részben 2017-ben, Pozsonyban bemutatott és azóta is fejlődő anyag a jelen kérdéseire keresi a választ, a múlt mozaikjaiból összerakott emlékezet romjain merész, de valahol természetesnek tűnő párhuzamok megrajzolásával. A dokumentumokkal a művész mintha definiálni szeretné viszonyulását érzékelhető és látható múltjához, hiszen ezzel igazolhatja, hogy a közösségéhez tartozik. A közösség azonban nem határozhatja meg önkényesen az egyes emberek emlékeit. Az evidenciák között ott találjuk a művész édesapja által szelektált újságcikkeket, a művész személyes kommentjeit és olyan műemlékeket, melyek vagy még mindig a büszke nemzeti öntudat részei vagy már a feledés homályába merülve állnak, kiszolgáltatva elhagyatott országutak mentén.
A traumatikus pillanatokat nehéz a maguk komplexitásában megragadni, de ebben segíthet a távolság. Olja a balkáni háború idején, a ’90-es években költözött Szlovákiába és azóta is Pozsonyban él, jelenleg az Academy of Fine Art and Design Bratislava oktatója. Onnan nézve talán könnyebb a szempontokat egymás mellé helyezni és újra felfigyelni például arra a hatalmas virágot ábrázoló szoborra, mely a második világháborúban Horvátországban működő legnagyobb koncentrációs tábor helyén áll. Olja a kiállítótér bejáratánál ezzel a képpel fogadta a látogatót. A fotó, elsőre mintha bemozdult képnek tűnne, mintha egy kocsi ablakából készítette volna valaki, aki arra jár, de ha közelebb megyünk a képhez, látható, hogy épp a hosszú expozíció nyomta rá faágak bélyegét a tájra.
A tényeket kutató képek különböző formákban és szekciókban jelentek meg a galériában, ami tagolta a fotókon egységesnek ható látványokat. A fő eltérés azonban az, hogy láthatóvá vált az emlékeinkkel való törődés vagy nem-törődés. A kollektív emlékezet ugyanis nem automatikusan tartja fenn önmagát, folyamatosan ápolni kell. Ahogy Kirk Savage írja, „a kulturális verseny, melyet az emlékmű látszólag lezár, nem feltétlenül ér véget azzal, hogy megépítik és fölavatják”. A világnak azokon a részein, ahol sűrűn kerülnek szoborparkba vagy lesznek az enyészeté a felállított emlékművek, vitathatatlanul halványul a közösség által jegyzett emlékek hitele és így a közösség által írt történelemé is, így még égetőbb újra és újra létrehozni a kapcsolatot saját múltunkkal.
A kiállítás Daddy and Me című szekciója a művész édesapjának cikkgyűjteményéből egyetlen évet, 1993-at, vagyis a délszláv háború kitörésének évét emelte fókuszba. A politikai, társadalmi vagy éppen kulturális témájú cikkek összekeveredtek a művész saját megjegyzéseivel, a változó kondíciójú emlékművekkel és előhívták a kiállítás látogatójának személyes gondolatait. A gesztus egyezkedést kezdeményez és hidat épít a hivatalos és a személyes között. Íme néhány kép a sorozatból és a pozsonyi Open Galériában bemutatott kiállításról!
Savage, Kirk. (1994): The politics of memory: Black emancipation and the Civil War monument.
