Idén lenne hatvan éves Martin Kippenberger, német művész. A berlini Hamburger Bahnhof pedig ez alkalomból egy nagy kiállítással tiszteleg munkássága előtt. Rövid véleményem: pár kivétellel munkáinak zöme meglehetősen középszerű, unalmas, és mintha nem túl nagy szellemi kihívások elé állítanák a befogadót. A témák, műfajok, anyagok, hangulati regiszterek sokszínűsége, a művek tarkasága, és az életművész egyéb félművészeti produktumainak, művészetként prezentált alkotói melléktermékeinek bősége inkább súlytalanná teszi nekem Kippenbergert. Ha azonban csak ennyi lenne, nem írnék róla. Ugyanakkor van valami, ami mellett nem tudok elmenni szó nélkül. Úgy látom, a Kippenberger-kiállítás egy kudarc jele; kurátori, múzeumi, művészettörténeti kudarcé. Arra a kérdésre adott válaszunk totális csődje, hogy mit tudunk mondani egy művészről, és, hogy hogyan tudunk elszámolni magunk előtt a művészetről.
A Sehr Gut / Very good látszólag ártalmatlan tárlat. A kurátorok bevallása szerint nem retrospektív, ugyanakkor az életmű egy jelentős részét reprezentálják a művek. Láthatjuk a firenzei korszak festményeit, rajzait, amelyet a világ legkülönbözőbb hoteljeiben, a szállodák fejlécezett papírjaira alkotott, installációit, performanszait, fényképeket a berlini korszakból, ahol Kippenberger berendezte saját irodáját (Kippenberger’s Büro). A bohém művész innen irányította a legendás SO36 klubot, itt gyártotta a kiállításokhoz, koncertekhez készített plakátjait, képeslapjait, matricáit. Kippenberger szervezői habitusa, önmarketingje, tudatos művészi szerepe olyan alkotókkal rokonítják, mint a boltot vezető, ugyanakkor ezt is művészeti produkcióként értő Keith Haring, vagy olyan kortárs alkotói profilhoz közelítik, mint amilyen Damien Hirst-é, vagy Aj Vej Vej-é. A németek számára, Beuys mellett talán ezért is fontos Kippenberger: a kiállításon szereplő önportréi, önmagát ábrázoló, saját festményei (nem a megrendelt, majd saját termékként jegyzett darabok!), a magáról készített fotók, plakátok a szokásos művészi önmitológia irányába mutatnak.
Martin Kippenberger: Einer von Euch, Unter Euch, Mit Euch,
Porträt Martin Kippenberger (Übermalung mit Wasserfarben von
Jochen Krüger), 1977, Offsetlithographie auf Papier, 59,5 x 42 cm
A dolog itt kezd bonyolódni. Kippenberger művészete – amelynek része a saját kiállításaihoz gyártott, saját maga által tervezett katalógusok, plakátok, könyvek, kiadványok sokasága, majd a plakátokból készített kiállítások, és így tovább –, egyértelműen olyan művészet, amely mintha összeérne egy ember életével. Úgy tűnik, nem nagyon tudunk mit mondani a művészről mint emberről, ami nem lenne éppen ugyanúgy mint művészre is érvényes. Ez rendben van, a kiállítás és a művészettörténet ne próbáljon meg semmit mondani az emberről. De induljon el rendesen a művésztől. Kippenberger Firenzéből úgy jött el, hogy festő helyett művész szeretett volna lenni. Ugyanakkor nem azt mondja, mint Beuys: „Minden ember művész”, hanem pont ellenkezőleg: „Jeder Künstler ist ein Mensch” azaz: minden művész ember. A Hamburger Bahnhof pedig első termében a falon hirdeti a kippenbergeri mondatot.
A kiállítás valóban ne akarjon mondani semmit az emberről, de mondja el, amit tud, a művészről. Kippenberger művészete az önszcenírozásé, az „én” színpadra vitele, az „én” szerepvállalása a színen – a művészeti színen, vagy a vásznon. Nem véletlen, hogy tavaly több mint hárommillió fontért vették meg 1992-es önportréját: védjegye maga lett, teste a brand. Művészete az, ami ő. Halála után 19 évvel, a nagy bécsi, Los Angeles-i, New York-i és londoni kiállítások összerendezték az életművet, hogy aztán tanulságképpen a Christie’s-nél egy októberi este hárommillió fontnál üssék le eme önszcenírozás egyik jellegzetes darabját. De a többi portré, a Picassóra referáló, magát óriási fehér alsónadrágban bemutató fényképek és festmények, a Medúza-tutaja szereplőinek szenvedését újrajátszó fotók, a keresztre feszített béka-sorozat is ezt magatartást tükrözik. És megérkeztünk a lényeghez: ez az ember hosszú évek alkoholizmusa után, májrákban, mindössze 44 évesen halt meg.
Martin Kippenberger jóképű fiatal férfiból összetört, felduzzadt hasú, megtört művész lett, aki egy bécsi kórházban adta ki a lelkét. Az önportrékon a testéhez aránytalanul nagy hasával látni. Az önszcenírozás nem művészeti gesztus már, nem művészeti fogás, hanem ugyanúgy a hús mint anyag változása, a valós test metamorfózisa amire pedig annyira érzékenyek vagyunk, ha például a performansz-művészetről beszélünk – és amivel a képek miatt szembesülnünk kell. A kiállítás ne mondjon semmit az emberről, de mondja el például, miért nem láthatok több művet Kippenbergertől? Miért nem él a művész (nem az ember, a művész)? A művészről beszél, róla tesz állításokat: tessék hát elmondani, miért nem alkot többet! Ha úgy dolgozunk, hogy a megfeszített béka esetében a korsó nyomán, az alkoholizmusban azonosítjuk az alkotót, akkor menjünk is tovább! Terjesszük ki ezeket a tudásokat rendesen! Azaz a kérdés: miért gondolja a kiállítás, hogy bármit mondott nekem a művészről, amikor arra sem képes, hogy értelmesen számot adjon annak haláláról – arra sem képes, hogy szakítson az unalmas, semmitmondó, üres fecsegéssel, amely a posztmodern utalásosság, az öniróina, a művészi tudatosság, reflektáltság szólamaival próbál kábítani?
Martin Kippenberger Zuerst die Füße, 1991
Holz, Autolack, Metall, 130 x 110 x 22 cm
Úgy beszélünk Kippenberger életéről, hogy átszűrjük a művészetén, és úgy a művészetéről, hogy átszűrjük az életén; hasznot húzunk az egyikből a másik értelmezéséhez. De pontosan ebben az oszcilláló mozgásban vész el a lényeg. A művészetét addig magyarázzuk az életéből, hogy még megmaradjon az autonóm művészet látszata, s az életét csak addig értjük, hogy művészettörténészi kutatásaink Petri-csészécskéjét pont berendezhessük rajta. De ha úgy beszélünk az életéről, hogy közben nem is beszélünk róla igazán, akkor a művészeti autonómia álarcát magunk elé tartva olyan kijelentéseket teszünk egy emberről, ami mögött nincs referencia. Olyanra referálunk, ami nem élet, csak valamilyen intézményesült, a múzeumok, a művészeti közeg által életre keltett fantom-alak. A művészettörténet meséje. A kérdés: hogy jutottunk ide? A hipokrácia, a kurátori semmit mondások milyen útját kellett ehhez bejárni? Milyen tartalomnélküli divatokat kellett elsajátítani? Hogyan sajátította ki a művészet, a művészettörténet – az életet?
A Hamburger Bahnhof kiállításának felelősségét abban látom, hogy megelégedett újra valami olyasmivel, ami egy jottányival sem tesz a művészet-értésünkhöz. Miért rendezünk kiállításokat? Miért nem vesszük komolyan a művészetet, miért intézmény- és művészetpolitikai célok vezérelnek csak? Miért vonjuk meg az együttérzést a látogatótól? Miért akarunk sokadszorra valakit bemutatni, úgy, hogy nem állítjuk szembe magunkat a problémákkal? Miért kényszerítjük a látogatót arra, hogy természetesnek vegye valaki halálát? Miért teszünk úgy, mintha minden rendben lenne? Miért nem próbálunk magyarázatot adni arra, hogy egyszer csak volt egy művész, mégpedig az ismerősünk, a kortársunk, s aki hirtelen nem lett? Miért nem vesszük komolyan az állítását, hogy mint művész, ő is csak ember? Mi értelme van tehát a kiállításnak, amely megpróbálja elhitetni, hogy beszél valakiről, miközben csak éppen róla nincs szó? Miért nem reflektál arra, hogy kérdéses az a választásunk, miszerint csak művészetről beszélünk? Miből gondolták a kurátorok, hogy a múzeumban bárkit bármitől függetlenül ugyanúgy be lehet mutatni?
Ezekből a vétésekből áll a kudarc. A művészetről való fogalmunk sekélyessége és csődje. A kudarc, amit újabb tíz év múlva is elismétlünk majd, amikor jubileumhoz érünk. És az adott múzeum elhiteti majd magával, hogy a születésnapi kiállítás életre keltheti a művészt. Ahogy 2003-ban gondolták, mikor kiállították Kippenbergert a Velencei Biennálén. De ez sajnos nem működik. Először számot kell vetni a halálával. Ha annak idején végignéztük, hogy meghal, legalább később ismerjük be. Ezzel valamit még jóvátehetünk. És ha erre a művészet, a kiállítások, a kurátorok és a múzeumok nem képesek, akkor talán az egésznek nincs semmi értelme.
Augusztus 18-ig, Berlin, Hamburger Bahnhof
A cikk lejjebb folytatódik.