Kezdjük magával Ukrajnával, ahol a múzeumok puszta túlélése a tét és ennek esélyei az orosz csapatok előrenyomulásával napról napra romlanak. A helyi múzeumi vezetők most legértékesebb műtárgyaik biztonságba helyezését tekintik fő feladatuknak. Ennek menetrendjét állításuk szerint időben elkészítették; a tervek végrehajtása folyik, de erről épp a műtárgyak biztonsága érdekében nem adhatnak több információt. A legértékesebb tárgyakat általában igyekeznek evakuálni, de sok minden a múzeumokban marad, ahol nemcsak a bombatámadásoktól, hanem a fosztogatástól is meg kéne védeni őket. Számos intézménybe a munkatársak egy része is beköltözött, hogy védje az állományt, ami nyilván csak egy bizonyos határig lehetséges. Több múzeum megpróbálná legféltettebb kincseit külföldre – vélhetően főként Lengyelországba – menekíteni, ehhez azonban a jelenlegi háborús helyzetben is kormányengedélyre van szükség, aminek beszerzéséhez időbe telik. Nem jutott a harcok kitörése előtt ilyen engedélyhez például a Szabadság Kijevi Múzeuma sem, amit 2014-ben alapítottak, hogy bemutassa a demokrácia melletti akkori megmozdulások történetét és tárgyi emlékeit, melyeknek most a városon belül próbálnak biztosnak vélt rejtekhelyet találni. Nem könnyíti a múzeumok helyzetét többségük leromlott állapota sem; a korszerű tűzjelző és tűzoltó berendezések például ritkaságnak számítanak. A múzeumokban jelenleg folyó munka fontos eleme az állomány rohamléptekben történő digitalizációja is, ami részben a harcokban eltűnő művek megtalálását segítheti, részben pedig legalább ebben a formában megőrzi az esetlegesen megsemmisülő alkotásokat.
Érkeztek hírek – főként a lengyel határhoz közeli – múzeumokból arról is, hogy ezek átmeneti szállásként megnyitották kapuikat a háborús övezetekből menekülő állampolgárok előtt. Így tett például a lvivi Járási Művészeti Központ is, mely lehetőségei szerint gondoskodik az úton lévők ellátásáról is és a városi hatóságokkal együttműködve segíti őket a szálláskeresésben.
Eddig egy, múzeumot ért bombatalálatról érkeztek hírek: a Kijev környéki Ivankivben a bombabecsapódás következtében porig égett helytörténeti múzeum adott otthont az ország egyik legismertebb népművésze, a Picasso által is nagyra tartott Maria Primasenko hagyatékának. És bár Primasenko több munkáját sikerült kimenteni a lángok közül, mintegy két tucat alkotása megsemmisült. Ez a barbár támadás adta az alapot ahhoz, hogy Olekszander Tkacsenko ukrán kulturális miniszter felszólítsa az UNESCO-t Oroszország tagságának felfüggesztésére a nemzetközi szervezetben.
Az ukrajnai múzeumok igyekeznek a külföldi partnerintézményeket is mozgósítani támogatásukra. A legismertebbé e tekintetben Olesia Ostrovska-Liuta, egy vezető kijevi intézmény, a Mystetskyi Arsenal nemzetközi művészeti és kulturális központ igazgatónőjének felhívása vált, aki pontokba foglalta, mivel tudja a nemzetközi közösség segíteni harcukat. Ebből a felhívásból idézünk (rövidítve):
- 1. Emlékeztessétek magatokat és másokat arra, hogy ez a háború az egész civilizált világ, a gondolatok szabadsága, a demokratikus értékek ellen folyik. Juttassátok ezt kifejezésre kiállításaitokban is.
- 2. Írjatok és isszátok meg állásfoglalásokat, használjátok a közösségi médiát az információk megosztására és szolidaritásotok kifejezésére a #StandWithUkraine hashtag-gel.
- 3. Osszátok meg a nyilvánossággal az Ukrajnával való kulturális együttműködésetek sikeres történeteit.
- 4. Támogassátok, hogy béke legyen Ukrajnában, hívjátok fel ránk a polgárok, a sajtó, a politikusok figyelmét, használjátok ehhez művészeti akciókat az ukrán nemzeti zászló színeivel saját székhelyeteken és más rendelkezésre álló helyeken.
- 5. Mutassátok be a kortárs ukrán művészetet, beszéljetek azoknak a szerzőknek a könyveiről, akik írtak vagy írni terveznek harcunkról, melyet nyolc éve vívunk itt Európában. Vezető művészeti intézményként készek vagyunk ehhez megosztani veletek minden rendelkezésünkre álló információt, lépjetek kapcsolatba velünk.
Az ukrán művészeti élet legtöbb szereplője a jelenlegi helyzetben teljes nemzetközi bojkottot követel az orosz művészekkel és művészeti intézményekkel szemben, de vannak olyanok is, akik nem hisznek a kulturális szankciók hatékonyságában és úgy gondolják, hogy éppen akkor fontos kulturális területen fenntartani a kapcsolatokat, amikor más szinteken, így a politika szintjén a felek nem tárgyalnak egymással. A New Yorkban élő Ilya és Emilia Kabakov például azt nyilatkozta az Artnet News-nak, hogy „a kulturális kapcsolatok olyan dolgok, amelyek össze tudják hozni az embereket akkor is, amikor a politika kudarcot vall ebben. Képeseknek kell lennünk létrehozni a dialógust, különösképpen a kulturális csere útján”.
És mi a helyzet Oroszországban? A háborúval szembeni ellenállás az ottani múzeumokban is érlelődik; sokan adnak hangot kritikus véleményüknek annak ellenére, hogy ezzel jobbik esetben állásukat, rosszabbikban személyes szabadságukat is kockáztatják, mivel az orosz törvények fellépnek azon hírek, nézetek terjesztőivel szemben, melyek nincsenek összhangban a hadműveletekkel kapcsolatos hivatalos orosz állásponttal. Ilyen körülmények között igen figyelemre méltó az a nyílt levél, amit „Nemet a háborúra!” címmel a művészeti színtér 17 ezer szereplője jelentetett meg a Spectate című online művészetkritikai magazinban, ahonnan aztán számos más sajtótermék is átvette. „Az ukrajnai háború az ukránoknak és az oroszoknak egyaránt szörnyű tragédia” – írják. „Komoly veszteséget okoz emberéletben, veszélyezteti gazdaságunkat és biztonságunkat és teljes nemzetközi elszigeteltségbe taszítja országunkat. Ráadásul teljesen értelmetlen is – abszurd dolog a békét erőszakkal akarni megteremteni. … Szakmai közösségünk nevében ki kell mondanunk, hogy a háború minden további eszkalációja visszafordíthatatlan következményekkel jár a kulturális, művészeti területen dolgozók számára is. Kultúrával, művészettel foglalkozni csaknem lehetetlen lesz ilyen körülmények között”. Vannak olyan múzeumi vezetők, akik tiltakozásuknak visszalépésükkel is hangot adtak. Így tett például Vlagyimir Opregyelenov, a világhírű moszkvai Puskin Múzeum igazgatóhelyettese, aki csaknem két évtizede dolgozott az intézményben. Az Instagramon jelentette be, hogy másképp ítéli meg a világeseményeket, mint számos kollégája az orosz kulturális minisztériumban és „a dolgok jelenlegi állása arra kényszeríti, hogy elhagyja szeretett múzeumát”. Egyelőre nem tudni, maga döntött-e így – a bejelentés megfogalmazása ezt sugallja, de egyes hírek szerint a minisztérium távozásra szólított fel mindenkit – és nem csak a Puskin Múzeumban –, aki az orosz-ukrán konfliktusban nem osztja a hivatalos orosz álláspontot. A moszkvai Modern Művészetek Múzeuma a hírek szerint minden olyan dolgozójának felmondott, aki aláírta a fentebb említett nyílt levelet. Dmitrij Bulatov kurátor azt írta az egyik orosz közösségi platformon, hogy a moszkvai polgármesteri hivatal kulturális osztály levélben utasította erre a lépésre a múzeum igazgatóját.
A távozás mellett döntött Moszkva új, néhány hete átadott nagy magánmúzeuma, a GES-2 művészeti igazgatója, Francesco Manacorda is. Ő a nemzetközi színtér ismert szereplője, korábban hasonló funkciót töltött be a Tate Liverpoolnál, velencei biennálékon volt már a szlovén és az új-zélandi pavilon kurátora is. Távozását megelőzte annak bejelentése, hogy az egész múzeum bizonytalan időre felfüggeszti működését, mert „nem tehet úgy, mintha nem látná, milyen tragikus események szemtanúi lettünk valamennyien”. S ha már visszafelé haladunk az időben: a tevékenység felfüggesztéséről azt követően döntöttek, hogy az intézmény nyitó bemutatójának főszereplője, az izlandi Ragnar Kjartansson, akinek a Santa Barbara című egykori amerikai, Oroszországban különösen népszerű szappanopera forgatását felelevenítő kiállítása volt itt látható, idő előtt bezáratta a tárlatot. „Nem lehet most ezzel foglalkozni, amikor megkezdődik ez a horror” – mondta indoklásként Kjartansson és „fasiszta államnak” nevezte Oroszországot. Lépett Moszkva másik nagy magánmúzeuma, a Dasa Zsukova és akkori férje, Roman Abramovics által alapított Garázs Kortárs Művészeti Múzeum is, mely a GES-2-höz hasonló indoklással további kiállítási programjának felfüggesztését jelentette be. Ez érinti többek között a német Anne Imhof és a brit Helen Marten tervezett tárlatait is. Figyelemre méltó, hogy mindkét magánmúzeum mögött olyan oligarchák állnak, akik jó kapcsolatokat ápolnak, vagy legalábbis ápoltak Putyinnal. Minden bizonnyal idő előtt bezár Moszkvában, az Új Tretyakov Képtárban a Diversity United című vándorkiállítás is, aminek Putyin volt az egyik fővédnöke. A tárlatról a szervező németországi alapítvánnyal és egyes szponzorokkal kapcsolatban kritikát megfogalmazó művészek egy része már korábban visszavonta munkáit; az orosz invázió most tulajdonképpen „csak” a kegyelemdöfést adta meg a projektnek. Az Új Tretyakov Képtár elvesztett egy másik kiállítást is, az e-flux művészeti platformot alapító, moszkvai születésű, orosz és ukrán felmenőkkel is rendelkező Anton Vidokle egyéni tárlatát. Lemondták több más külföldi művész, így például Christian Boltanski tervezett egyéni show-ját vagy csoportos kiállításokon történő részvételét is.
Hogyan reagáltak a külföldi múzeumok a konfliktusra? Az ismert reakciók erősen bírálják az orosz vezetést; számos intézmény felfüggeszti a már hosszabb ideje működő vagy éppen most kialakítani tervezett együttműködését orosz múzeumokkal, lemond a tervezett kiállításokról és különböző módon hangot ad az Ukrajnával vállalt szolidaritásának is. Ez számos formában valósul meg: egyes múzeumok az orosz inváziót elítélő nyilatkozatokat adnak ki, mások az ukrán nemzeti zászló színeibe öltöztetik szájtjuk nyitó oldalát, ismét mások szolidaritási, többek között az ukrán múzeumoknak vagy a menekülteknek gyűjtő rendezvényeket szerveznek. A Drezdai Állami Művészeti Gyűjtemények (SKD) például, miközben leállította az intézményi együttműködést oroszországi partnereivel, hangsúlyozta, hogy szoros kapcsolatban marad azokkal az orosz kollégákkal és művészekkel, akik felemelik hangjukat az Ukrajnával szembeni orosz agresszió ellen. Az ukrán állami és magánmúzeumoknak ugyanakkor felajánlották segítségüket gyűjteményük védelmében. A berlini Új Nemzeti Galéria frissen felújított épületében március első hétvégéjén kétnapos non-stop adománygyűjtő rendezvényt tart, melynek szervezésében a galéria frissen kinevezett, Amerikából hazatért igazgatója, Klaus Biesenbach mellett két sztárművész, Anne Imhof és Olafur Eliasson is szerepet vállalt. Adománygyűjtő központokat működtetnek ezekben a napokban más berlini múzeumok is.
Az együttműködés felmondásának különösen érdekes példájával szolgál az Ermitázs Amszterdam, amely csaknem húsz évvel ezelőtt a szentpétervári Ermitázs fiókintézményeként jött létre és működött mindeddig. Most viszont a kialakult helyzetre tekintettel úgy döntöttek, elvágják a kapcsolatot az anyaintézménnyel, s csak abban az esetben állítják ezt vissza, ha „Oroszország megváltozik”. Egyúttal „további intézkedésig” bezárták az Orosz avantgárd I Forradalom a művészetben című, a szentpétervári anyaintézménnyel közösen létrehozott, mintegy 500 műtárgyat felvonultató kiállítást.
Ugyanakkor külföldön sem mindenki ért egyet az oroszországi művészeti intézmények bojkottját, nemzetközi elszigetelését követelő hangokkal. Érvelésük középpontjában az áll, hogy a szankciók általában nem, vagy nem csak azokat érintik, akik ellen irányulnak. „A háború nem akadályozhatja meg a művészetet” – mondja például Ségolène Haehnsen Kan francia művész, aki most installálja kiállítását a moszkvai Surface Lab Art Gallery-ben, s közben a WIP Art Centerben egy ukrajnai művészbarátja előtt tisztelgő performanszot mutatott be. A Párizsban élő orosz Olga Kisseleva a bojkottnál hasznosabb eszköznek tartja azt a performansz-videót, amit egy ukrán kolléganőjével, Taisya Polichukkal közösen készített és a Femmes guerrières, femmes en combat című csoportos kiállításon mutat be a párizsi Topographie de l’Art-ban. Egy ugyancsak Párizsban élő másik orosz művész, Andrei Molodkin szerint, aki transzparens szobraiban bírálja az oroszországi demokrácia-deficitet, a kiállítások lemondása csak Putyin malmára hajtja a vizet; „az ő álma, hogy ne legyen ott semmilyen kortárs művészet vagy kritikus vita”.
Miközben a kapcsolatok felfüggesztése miatt műtárgykölcsönzésre az orosz és más országok múzeumai között belátható időn belül aligha kerül sor, érdekes kérdés, mi lesz azokkal a művekkel, amelyeket Oroszország már kölcsönadott és jelenleg külföldi kiállításokon láthatóak. (A kérdés természetesen fordított irányban is felmerül, ám jelenleg lényegesen kevesebb és kisebb értékű külföldi műtárgy van kölcsönként Oroszországban, mint fordítva.) Az érdeklődés elsősorban két műtárgycsoportra összpontosul: az egyik a főként francia impresszionista és posztimpresszionista remekműveket magában foglaló, felbecsülhetetlen értékű Morozov-Gyűjtemény, amely jelenleg – igazi világszenzációként – a múlt évszázad húszas éveiben történt feldarabolása és különböző orosz múzeumokba történt szétszórása óta először látható újra együtt, méghozzá Párizsban, a Louis Vuitton Alapítvány impozáns kiállítási csarnokában.
A franciáknak már néhány éve is sikerült egy hasonló bravúr, amikor a múlt század elejének másik nagy oroszországi magánkollekcióját, a Scsukin-Gyűjteményt tudták „újraegyesítve” bemutatni. Azért indokolt bravúrról beszélni, mert az oroszok – a műtárgyaknak különböző okokból történő lefoglalásától félve – nem szeretnek nagyobb műcsoportokat kölcsönadni és nyilvánvaló, hogy a korábbi párizsi tárlatot is legfelső szintű egyeztetés és – francia részről – garanciavállalás előzte meg. A mostani kiállítás létrehozása minden bizonnyal még nagyobb erőfeszítéseket igényelt, mert a nemzetközi feszültség azóta lényegesen felerősödött. Ám a kiállítás tavaly szeptemberben megnyílhatott és februárig a COVID-dal összefüggő korlátozások ellenére is több mint egymillió látogatót vonzott. A tárlat a tervek szerint február végén bezárt volna, de a nagy érdeklődés miatt április 3-ig meghosszabbították. Az orosz fél egyelőre nem kérte a kiállítás korábbi bezárását és a franciák továbbra is érvényben lévőnek tekintik azt a tavaly februárban külügy- és kulturális miniszterük által aláírt dokumentumot, amely mentességet biztosít a műtárgyaknak, azaz kizárja lefoglalásukat. Kérdés, hogy ezt felülírhatja-e egy uniós szintű megállapodás az Oroszországgal szembeni szankciókról. A múzeum jelenleg is a tárgyak visszaszolgáltatásából indul ki, csak abban az esetben számol késedelemmel, ha visszaszállításuk körülményei nem tűnnek kellőképpen biztonságosnak. Hasonló álláspontot képviselnek az illetékes londoni szervek is a Victoria & Albert Museumban a tervek szerint május 8-ig látogatható A Fabergé Londonban: forradalmi románc című tárlat kapcsán is, amelyen számos, orosz múzeumokból, köztük a Kreml Múzeumból kölcsönzött Fabergé-remek, köztük a leghíresebb Fabergé-tojások némelyike is látható. A múzeum itt egy általánosan érvényes rendelkezésre hivatkozik, ami mentességet biztosít a külföldi intézményekből kölcsönzött műtárgyaknak, de hozzáteszik, hogy ebben a konkrét ügyben a múzeum az ukrajnai helyzettel összefüggésben kapcsolatban marad a brit kulturális minisztériummal.
A külföldi reakciók között megkülönböztetett figyelem övezi a Putyin-közeli orosz oligarchák kizárását a legnagyobb külföldi múzeumok vezető, illetve tanácsadó testületeiből. Az érintettek ezeket a pozíciókat korábban, esetenként már évtizedekkel ezelőtt, a különböző intézményeknek többnyire rendszeresen nyújtott, jelentős összegű anyagi támogatásuknak köszönhetően foglalhatták el. Ma már eléggé nyilvánvaló, hogy a mecénásokat nemcsak nemes filantróp megfontolások vezették, hanem részesei az orosz elnök „soft power” terveinek, melyekkel országa pozícióit akarja erősíteni az USÁ-ban és Nyugat-Európában.
A mostani, a kialakult helyzetre való tekintettel elkerülhetetlen döntést a múzeumok nyilván nem szívesen hozták meg, hiszen a COVID-pandémia miatt többnyire nehéz anyagi helyzetbe kerültek, ráadásul a toxikus filantrópia elleni fellépés jegyében az elmúlt években már számos jelentős szponzorukról, így a nagy múzeumokat több országban is támogató Sackler-családról is le kellett mondaniuk. (Erről többek között itt írtunk részletesebben.) Hogy a mostani döntések mekkora érvágást jelentenek számukra, azt jól mutatja az izraeli Yad Vashem holokauszt emlékközpont esete. Az intézmény elnöke még az ukrajnai orosz invázió kezdete előtti napokban azzal a kéréssel fordult az USA izraeli nagykövetén keresztül az amerikai hatóságokhoz, hogy Roman Abramovicsot vegyék le a szankciókkal sújtandó orosz személyek listájáról, mivel az orosz milliárdos a központ második legnagyobb magántámogatója és éppen a közelmúltban írtak vele alá egy újabb öt évre szóló megállapodást, aminek keretében dollárban is nyolc számjegyű összeget kapnának új kutatási projektjeikhez. Ha ez a megállapodás papíron marad, a projektekről le kell mondaniuk – egy olyan időszakban, amikor a holokauszt-tagadók, vagy a holokauszt történetét meghamisítani akarók fokozzák aktivitásukat.
Az orosz oligarchákra nehezedő nyomás egyik első „áldozata” Petr Aven bankár lett, aki a brit Királyi Művészeti Akadémia támogatóit tömörítő bizottságból volt kénytelen távozni. Neve szerepel az EU legfrissebb szankciós listáján. 2014 óta állt kapcsolatban a nagy múltú intézménnyel, komoly összeggel támogatta például a 2017-es év egyik legfontosabb kiállítását az 1917-1932 közötti időszak orosz művészetéről. Legutóbb Francis Bacon jelenleg is látható kiállításának egyik szponzora volt; az erre adott pénzt a testületből való távozásakor az Akadémia visszaadta neki.
Nem sokkal Aven lemondása után érkezett a hír Vlagyimir Potanyin távozásáról a New York-i Guggenheim Museum board-jából. Potanyin, az egyik leggazdagabb orosz 2002 óta volt tagja a múzeum vezető testületének, alapítványán keresztül számos kiállítást támogatott, legutóbb a még jelenleg is látható nagyszabású Kandinszkij-show-t. A múzeum szóvivője, miután határozottan elítélte az orosz inváziót, az intézmény köszönetét fejezte ki Potanyinnak azért a támogatáshoz, amit az elmúlt két évtizedben a kiállítási, restaurálási és edukációs programokhoz nyújtott.
Ugyanakkor Viktor Vekselberg, akivel szemben jelenleg nincsenek érvényes szankciók Nagy-Britanniában, egyelőre még tartja magát a londoni Tate alapítványának tiszteletbeli tagjaként. A kizárását követelőkkel szemben a múzeum azzal érvel, hogy csak névleges tagságról van szó, amit a már 2018 óta amerikai szankciókkal sújtott milliárdos egy korábbi adománya miatt kapott; az intézmény és az oligarcha kapcsolata „jelenleg nem aktív”. Valószínű azonban, hogy ő is hamarosan elveszti funkcióját. A britek hangulatát ez ügyben jól tükrözi Chris Bryant parlamenti képviselő minapi nyilatkozata, miszerint „pénzügyi, kulturális és sport területen is élni kell a szankciók minden lehetőségével… Putyin támogatóit természetesen el kell távolítani kulturális intézményeinkből, a galériáknak és múzeumoknak mérföldnyi távolságra kell tartaniuk magukat a vérrel áztatott orosz pénztől”.
